FILMCENZOR VOLTAM. Meglepődtünk egymás láttán. Ő akkor talán még a Rádiónál, esetleg már az Újvidéki Színház élén. Ami engem illet, lapunkat (is) képviselve két éve tagja a Tartományi Önigazgatási Művelődési Érdekközösség Végrehajtó Bizottságának. E hosszú nevű testület hozta meg a végső döntéseket a kultúra ügyeiben. Csakis így történhetett meg, hogy beválasztottak egy albizottságba, amelynek adott esetben egy-egy filmalkotás minősítése képezte a feladatát. Nem emlékszem egyébként, hogy magasztos megbízatásomról, kinevezésemről értesítettek volna.
Egyszóval megérkezett a meghívó, az újvidéki Aréna mozi lesz a vetítés színhelye. A filmszínház előtt futottunk össze, tanácstalan pillantásokat váltva.
A kisteremben a bizottság nyolc tagja foglalt helyet. Az alkotás, amelyet meg kellett néznünk, egy öt-tíz perces rajzfilm volt.
Mindez 1980 tavaszán történik, Josip Broz Tito elnököt ez idő tájt a Ljubljanai Klinikán kezelik, ahol a bal lábát amputálni kellett. Azt is suttogták, hogy megromlott a viszonya a feleségével, Jovanka talán nem is léphette át a betegszoba küszöbét. Az ország szorongó, feszült várakozásban.
Az ítéletünkre bízott rajzfilm egy lassan araszoló százlábúról szólt, amelyet elütött valamilyen jármű, lemetszette jó néhány lábát. Úgy harmincat. De még mindig maradt hetven. Az immáron hetvenlábú azonban nem tudott már úgy teljesíteni, mint korábban, csak kínlódott, s rövidesen a felesége is elhagyta.
Különösebb vita nem alakult ki. Szavaztunk. Írókollégám, én, meg még valaki úgy véltük, a kisfilm nyugodtan bemutatható, öten viszont másként gondolkodtak. 5 : 3 arányban az alkotást tehát betiltottuk.
Így zárult életem egyetlen filmcenzori megbízatása.
ÖRÖK TALÁNY. Irodalmi est egy kisvárosban. Mi ketten egyetemisták, aki meghívott bennünket, hasonlóképpen egy velünk tanuló osztálytársunk. Akkori jó szokás szerint fellépés előtt egy kis szíverősítő. Amely finom, s erősebb a kelleténél, de ezt ki veszi észre. A rendezvény nagyjából simán lezajlott. Utána jött a java. Meghívó szervezőnk a közönségből marasztal néhány személyt, szendvics is kerül az asztalra, pálinka, bor... Lemezjátszó bekapcsolva, két nagyon szép gimnazista lány táncol (hasonlítanak is egymásra), egyelőre csak úgy magukban. Aztán másokkal, végül mi is bekapcsolódunk. Múlik az idő, forrósodik a légkör, fogy az ital. Barátommal megbeszéljük, hazakísérjük őket. Ő az egyiket, én a másikat. Nem ellenkeztek, kedvesen vették a felajánlkozásunkat, hiszen éjnek idején nem is tanácsos lányoknak egyedül hazabandukolni.
Emlékezetkiesés. Valamilyen hajnali busszal érkeztünk vissza Újvidékre. Barátommal mosolyogtunk egymásra, majd szétváltunk. De melyiket kísértem én haza, és melyiket ő? Velük még találkoztunk néhányszor, a középiskola befejezése után ők is Újvidéken folytatták tanulmányaikat. Beszélgetve egyikükkel megpróbáltam arra a nevezetes estre meg a hazakísérésre kanyarodni, de eléggé megütközve nézett rám, szinte szemrehányóan, így gyorsan témát váltottam.
Többször soha nem hoztam szóba. Talán ma már megtenném, de elkéstem. A barátom meghalt, az egyik lány szintén, a másik súlyosan megbetegedett, nem látogatható. Egyszóval nincs kitől kérdezni. Becsukott szemmel azonban magam előtt látom őket, ahogyan táncolnak, az éppen divatba jött miniszoknyában, térden felül érő kecses, puha csizmában. És akkor mi még mindannyian nagyon fiatalok...
FOCI ÉS HOLDVILÁG. Albérleti szoba Újvidéken, a Hornyik-udvarban (sok későbbi ismert személy lakott ott, hosszabb-rövidebb ideig). Tél. Nagy pelyhekben hull a hó. Az imént még négyen voltunk, sakkoztunk, aztán verseket olvastunk. Sokszorosítva hoztunk magunkkal kevésbé ismert költeményeket jeles költőinktől, de nevük törölve. A játékot az képezte, bele tudunk-e javítani ezekbe a versekbe. Tudom, ez nagyképű csibészségnek veendő – de komolyan csináltuk. Egyébként, mint kiderült, Kosztolányi volt az egyetlen, aki érinthetetlen volt. Nála minden szó a helyén. Kizárt a belejavítás.
Aztán az egyik kollégánk eltávozott, a cimmerem lefeküdt. Ketten maradtunk. Hajnalodott. A hold bevilágította a hosszú udvart, ahol műhelyek sorakoztak. Ősszel gyakran kétkapuztunk, mi négyen. Barátom tekintete a labdára meredt, a cimmerem ott felejtette a szekrény mellett. Szó nélkül fogtuk magunkat, kimentünk az udvarra, az ott heverő fatuskókból összeeszkábáltuk a két kaput. És fociztunk, porzott a hó. Ment ez így, vagy negyedórán át. Aztán visszamentünk a szobába, szó nélkül, csapzottan, leizzadva. Utóbb soha nem említettük, nem beszéltünk róla.
Ma már tudom: ez maga volt a költészet.
