Szófogadók és kalandorok

A rossz embernek is lehet lelkiismerete?

Nem tudni. Valamilyen bizonyára.

Gyerekkorban sokan szófogadóak. Akkor még könnyű jónak lenni. A legtöbben később is engedelmesek maradnak: ez jelenti számukra a biztonságot. A mindenkori hatalom pedig rájuk bármikor számíthat.

A jó ember állítólag szelíd és humanista. Manapság azonban mire lehet menni ezekkel a tulajdonságokkal? „Ne akarj mindenáron jó lenni – oktat Popper Péter –, mert egyrészt nem fog sikerülni, másrészt nem fogják sem megbocsátani, sem megbecsülni. Elég, ha tisztességes vagy!” Ugyanakkor egyes evolúciós elméletek komoly értéket tulajdonítanak az emberi változatosságnak, tehát hogy a fejlődés során a váratlan helyzetekre is képesek vagyunk újszerű megoldásokat találni. Ebben az esetben azonban a tisztesség fogalma változhat. Ahogyan a tekintélyelvűség is mást jelentett mondjuk ötszáz esztendeje és egészen mást ma.

Ha egy kínai rosszat akar a másiknak, ezt mondja neki: Kívánom, hogy legyen változatos az életed. Bár a világ körülöttünk napról napra más, az állandóság modellje továbbra is népszerű. Amely a nap huszonnégy óráját szilárd keretek között tartja, leegyszerűsíti a tennivalókat, s kordában tartja a vágyakat. Ezen az úton az ember ritkán botlik, ha mégis, az felboríthat mindent. Ezért kerüli a hepehupát, a göröngyöket. Élete ugyan egyhangú a bölcsőtől a koporsóig, de ez egy idő után már nem zavarja, s mindemellett még közmegbecsülésnek is örvend. Egyesek a kezdettől fogva erre vágynak, ám akadnak egykor forradalmi lendületű süvölvények is szép számmal, akik, a szemünk előtt alakulnak át lázongó ifjakból békés nagyapákká. De a pályát mindenkinek jogában áll módosítani. Hogy mit emel ki és mit hagy elsüllyedni. S akár rátehet plusz egy lapáttal, mint Montaigne: „Én kétszeresen élvezem az életet másokhoz képest, hiszen az élvezet mértéke többé-kevésbé attól függ, mekkora figyelmet szentelünk neki.”

De mi mondható a veszélyes élet vállalásáról? Talán nem tévedünk állításunkkal, miszerint az utazás technikai feltételeinek ugrásszerű javulása révén került ez igazából előtérbe: a felfedezőkről lenne szó, akik tudatosan vállalták a bizonytalanságot, a hosszú hajóutak viszontagságait. Ezzel szemben a veszély a kalandorokban belül van, az nem elszántság kérdése. A kalandor egyszerűen nem tud más lenni, számára a megjósolhatatlan kimenetelű kockáztatás a természetes. Midőn Casanovát Velencében a Sóhajok hídján átkísérték a börtönbe, nyilván nem az járt a fejében, jobb lett volna, ha egész életében marad békés gazdálkodónak.

A fogda valahogyan végigkíséri a kalandorok életét. Íme két példa:

A XVII. században a nép még feltétlenül hitt a babonaságban, Listius (Listi) László ezt ügyesen a maga javára fordította. Megadta a módját a külsőségekben is: éjszaka misét mondatott az akasztófa alatt, aztán éjfélkor fazekakat ásott el a keresztúton, tele az ördög számára mindenféle étekkel, hogy ezért az ördög neki olyan erszényt adjon, amelyből soha nem fogy ki az arany. Így senkinek sem tűnt fel, hogy azt teli marokkal szórja. Az emberek ugyanakkor féltek tőle, csak suttogtak gyilkosságokról, véres orgiákról. A várát azonban elkerülték, így „hősünk” nyugodtan folytathatta kedvenc tevékenységét: az aranycsinálást. Végül mégis lebukott, elfogták, hamis pénzverés vádjával elítélték, börtönbe vetették – ahol aztán egy év múlva öngyilkos lett.

Valószínűleg Alessandro Cagliostro (1743–1795) volt minden idők legnagyobb szélhámosa, aki a világirodalomban is helyet szorított magának; Goethe színdarabot írt róla, s meglátogatta szülőházát Palermóban. És feltűnik például Szerb Antalnak A királyné nyaklánca meg A Pendragon legenda című regényeiben is.

A nyelvészek szintén felfigyelhettek rá, szabadkőműves és okkultista kalandorunk ugyanis Európa legtöbb országában megfordult, ám semmiféle nyelven nem tudott rendesen, ezt pótolandó folyamatosan, állandóan beszélt, s egyiptomi „tanait” hirdetve a szövegébe holmiféle titokzatos keleti szavakat kevert bele – ennek a halandzsának viszont hihetetlen hatása volt. 1789-ben Rómába látogatott, ahol az inkvizíció boszorkányság és az ördöghöz fűződő kapcsolatok vádjával halálra ítélte, azt utóbb élethosszig tartó börtönre enyhítették. A romagnai San Leo erődjében halt meg.

Létforma tehát akad bőséggel, veszéllyel és anélkül is – mindenki kedvére válogathat. Talán érdemes – többek között – a régieket is meghallgatni. Ezt teszi Péntek Orsolya is a Vénusz jegyében című, nemrégiben megjelent könyvében. Tehát: Ne szállj tengerre – ez a hosszú élet egyik titka a rómaiak szerint. Az írónő szerint helyesen így folytatódna: de élj a tengernél.

Azaz ne vonulj bele a veszélyek sűrűjébe, de ne távolodj el túl messzire sem. A veszély közelsége ugyanis növelheti az élet minőségét, értékét. Ki lehet próbálni ezt a változatot is.