Lelkes honleány pályája a Budapest–Temesvár–Fiume háromszögben

„A hely szerény volt, ahová az élet állított, kit érdekel tulajdonképpen a csendes közkatona vívása, ha halva is rogy össze a küzdőtéren! Csak a vezérek szerepelnek az életben, akár nyert, akár vesztett csata kíséri lépteiket. De aztán elgondoltam, hogy tanulság van a legkisebb életfolyamban is, és nemigen volt még teremtés, a legigénytelenebb is, akitől ne tudtam volna tanulni valamit.” (Kánya Emília) A magyar irodalomtörténet Kánya Emíliát, Kánya Pál evangélikus gimnáziumi igazgató leányát az ország első női lapszerkesztőjeként tartja számon, s alkalmasint fél mondatban hozzáteszi: kora kiváló író-újságíró egyénisége volt. S ez is csak akkor került a figyelem középpontjába, amikor 1998-ban a Kortárs Kiadónál megjelentek a mindaddig kéziratban kallódó, Fiumében írott visszaemlékezései, a Réges-régi időkről – Egy 19. századi írónő emlékiratai című, a legkiválóbb visszaemlékezések sorába tartozó memoárkötete. Kánya Emília – Pákh Albert, Falk Miksa, Vahot Imre és Székács József társaságában – a magyar reformkor és a szabadságharc gyermeke volt, s hiteles tanúja a forradalmi lelkesedésnek, majd a bukásnak és a megtorlás rettenetes eseményeinek. 1847-ben férjhez ment Feldinger Gottfriedhez, egy vagyonos temesvári birtokos-kereskedő fiához – aki később Földényi Frigyesre magyarosította a nevét –, s a rövid házasságukból négy gyermekük született. Így adódott, hogy a szabadságharc bukása után, 1851-ben Temesváron – ahol a forradalom eseményeit, majd a megtorlás éveit átvészelték – Kánya Emília és férje Euphrosine (Derű) címen német nyelvű lapot indított, amelyben – a visszaemlékezések szerint –„először jelent meg Petőfi Sándor életrajza, de a lapot az akkori kormány, a kiadvány harmadik negyedévében beszüntette”. Már az 1850-es években – álnévvel – gyakran megjelentek írásai a korabeli lapokban, de csak 1857-ben lépett fel Emilia keresztneve alatt a Vahot Imre szerkesztette Napkeletben és a Hölgyfutárban. A kor szépirodalmi lapjaiba – a Szépirodalmi Közlönybe (1857–1858), a Divatcsarnokba (1860) és az általa szerkesztett Családi Körbe – beszélyeket, iránycikkeket, élet- és jellemrajzokat írt. Első, boldogtalan házassága után 1861-ben férjhez ment Szegfi Mór újságíróhoz, ezt követően teljesedett ki írói pályája. 1884-től Fiumébe költözött, ahol fiának, Szegfi Lászlónak, a Fiumei Szemle szerkesztőjének lakásában élt, ott írta meg történelmi jelentőségű visszaemlékezéseit. Fiumében halt meg 1905. december 29-én. Sírja fölé a fiumei Campo Santóban 1907. június végén állították fel a Gerenday Béla által készített díszes síremléket. Pályája csúcsán, lapszerkesztői tevékenységének idején, 1860-ban Emilia néven jelent meg a Válságos napok című, a szabadságharcról szóló regénye. Kánya Emília a Réges-régi időkről – Egy 19. századi írónő emlékiratai című emlékiratában így vallott írói elhivatottságáról: „Az ilyen szellemi foglalkozás nagyon megegyeztethető a nő családi hivatásával is – még nagyobb ambícióval vezettem háztartásunkat, gondoztam, neveltem drága kis gyermekeimet. Csak azt az időt fordítottam írásra, melyet mások a túlságos sok pihenésnek és szórakozásnak szánnak. […] Az én gyermekeim és háztartásom sohasem szenvedte meg az én szerény, egyszerű írói kísérleteimet.” Kánya Emília a Réges-régi időkből – Egy 19. századi írónő emlékiratai című munkája első fejezetében, Az apai házban rajongó szeretettel emlékezett gyermekkorára és ifjú éveire: „Oh, édes, aranyos gyermekkor! Milyen hálás vagyok, hogy részem volt benned!” – vetette papírra, miközben részletesen leírta a kastély falait és mennyezetét díszítő mitológiai alakokat, amint Ceres lengő kék ruhában, kévébe kötött kalászokkal és gyönyörű gyümölcsökkel körülvéve üldögélt a lugas árnyékában, miközben mellette Bacchus lejtette táncát a gráciákkal. A családi emlékezet szerint a kínai szobában Gödöllőre, Grassalkovich herceg látogatására utazván Mária Terézia is eltöltött alkalmanként egy-egy éjszakát. Az emlékirat írója arra is emlékezett, hogy nagy ünnepélyességgel, mesés fényességgel tették le az új lánchíd alapkövét, mint ahogyan a feledhetetlen élmények sorába tartozott a Nemzeti Színház 1837. augusztus 22-én történt megnyitása – és általában annak létezése, működése – is, az esti előadások a „mesés regevilág” csodáit nyitották meg az ifjú leány előtt. „Sokat tudnék írni erről a gyönyörű életről, kicsi élményekről, melyek a gyermek előtt nagy események voltak, és amelyeket nemcsak hogy most, 72 éves koromban sem tudtam elfelejteni, de amelyeket valóságosabban látok magam előtt, mint a későbbi évek élményeit” – írta Emília asszony eltöprengve a múlt eseményei fölött.

Ifjú évei alatt – a reformkori nemzeti törekvések kiteljesedésének idején – „óriási haladást tett a tudomány, melynek zászlóvivőit, báró Eötvös Józsefet, Trefort Ágostont, mai nap pedig Wlassics Gyula minisztereket megilleti a halhatatlanság hervadhatatlan babérkoszorúja”. Örömmel tapasztalta azt az előrehaladást, melyet a történelem – korábban csak burkolva, misztikus homályba takarva előadott ismeretek után – immár igazságos, tárgyilagos föltárásában és kidolgozásában tettek az Akadémia tudósai. „Nagy áldása továbbá a mai nevelésnek a nemzeti színvonalra való helyezése – lelkesedett a változásokért az emlékirat szerzője. – Mi, hatvan évvel ezelőtt tanuló leánykák a német pedagógia alapelvei szerint haladtunk, a német irodalom klasszikus termékeit jobban ismertük a magunk irodalmánál, mert fejlettebb, s közkézen forgó volt. Elenyésző kisebbségben támadt szép magyar költemény, de ami volt, azt forró szívvel tettük magunkévá.” Gondoskodott erről a protestáns felekezeti leányiskola legbuzgóbb tanára, a kedves Dirner Endre, és a rajongva szeretett hittantanár, Székács József, akitől magyar nyelv- és irodalom órákat is vettek.

Kánya Pál családja egyébként egyházi vonalon is szoros kapcsolatban állt a Székács családdal. „Székácsot, a nagy egyházi szónokot, aki egyike volt a legszeretetreméltóbb embereknek, bámuló szeretettel vettük körül – írta visszatekintésében is leplezetlen rajongással Kánya Emília. – Feljegyzésre méltó boldog délutánjaim közé tartozott, ha már mint nagy leány, oly boldog lehettem, hogy tollba mondott prédikációit írhattam. Ez kitüntetésszámba ment. Egy egész életen át jóakaró barátom maradt a későbbi méltóságos püspök úr is. De milyen szeretetreméltó ember volt Székács József! Élénk, vicces előadásával felvillanyozta az egész társaságot, kiapadhatatlan volt adomái, vidám ötletei tárháza. […] Már gyermekkoromban bálványoztam őt, és mikor nagynak kezdtem érezni magamat, akkor is rajongtam érte, mint akkortájt a lutheránus leányok és asszonyok mindannyian. Nagyszerű volt tehát a befolyása mindazon családoknál, akikkel érintkezett – és kikkel nem érintkezett Székács? Élénk volt, erélyes volt a közügyekre nézve, minden porcikája protestáns, állhatatos, erős meggyőződésű, aki uralkodott a szívek fölött, és az életben is hirdette, nemcsak a szószéken, a lelki szabadságot, világosságot, kitartást, és ahol kellett, az ellenszegülést is.” A  baráti körhöz tartozott továbbá a két Markusovszky, Lajos az orvos és József az ügyvéd, Tavassy Lajos, a protestáns gimnázium tanára, továbbá Brassai Sámuel, Barabás Miklós és Ballagi Mór is. „Ez időben kivált a magyar irodalom jobb termékeit tettem magamévá, de azért rajongtam Humboldt utazásai iránt is, és épp úgy mindenért, ami szép volt, és nem köznapi. […] Szerény kívánságaimat bőven kielégítette az az élet, melyet éltünk otthon.”

Az ifjú évek feledhetetlen emlékei közé tartozott az 1843-as és az 1844-es esztendő nyara, melyeket a család Liptó megyében, a Csorba-tó környékén töltött. Már útközben elkápráztatta őket szépségeivel a Vág völgye, a nagyszerű szerpentin a Sturecen, majd a mélységes, hallgatag fenyőerdő. A visszaemlékező szerint: „Istenem, milyen fennkölt hangulatok szálltak meg, ilyen zizegő, beszélő erdőben sétálgatva. […] A felhők közt, a mennyországban járt a lelkem, és onnan kísért az élet legegyszerűbb foglalkozásaihoz is. Egyszóval, bolondos egy kislány voltam akkor is, csordultig tele a szívem nagy boldogsággal.” A Csorba-tó, „az ő nagyszerű hátterével, a hófödte Kárpátokkal, majdnem levett a lábamról. Megingott velem a föld, féltem az óriások között, a szomorú, hangtalan magányban, mely mégis tele volt nagyszerű, isteni alkotásokkal! Ez volt a legnagyobb és a legbűbájosabb tájkép, melyet eddig megriadt szemem valaha látott. Még most is előttem áll a csudatáj: a vízesés, az óriási sziklák, és az a leírhatatlan fenség, mely komoly dolgokat regél óriások dühös harcáról, ahol kősziklákkal sújtották agyon egymást. Megnémultam, meg voltam bűvölve! […] Az egész egy elfelejtett darab regevilág. Megkövült lényekkel.” Nagy, élményekben gazda kirándulásokat tettek a Királyormára, a Lomnici csúcsra és a kolbachi vízeséshez, bebarangolták Szepes megye legszebb városait, köztük Tátrafüredet és Rimaszombatot is.

„Sándor vad hangulatban volt”