Az idén éppen ötven éve, hogy meghalt a „boldogtalan tudat” vajdasági magyar „fenomenológusa”, Szirmai Károly. Valljuk be, Temerinhez tulajdonképpen kevés kötötte, innen gyorsan elkerült, hiszen az aljegyzői feladatokat ellátó apát a család is követte új szolgálati helyeire, nyugat-bácskai szerb falvakba. Valójában elég korán megismerhette a szikár egyedüllétet és a lelki magányt, elemista és középiskolás éveit Újvidéken tölti, Budapesten jogot tanul, 1914-ben doktorál. Első irodalmi munkái a fővárosban jelennek meg, 1910-ben kérészéletű folyóiratot is indít (Fény és Sötétség). 1925-ben tér vissza a Bácskába, a verbászi cukorgyárban kap tisztviselői állást. 1933-tól 1941-ig a Kalangya c. folyóiratot szerkeszti, s emeli igényes irodalmi orgánummá, amely ugyanakkor hűen és bátran követi a közélet kisebbségi sorsot érzékenyen érintő változásait is. Európában dúl a háború, Lengyelországot a németek és az oroszok már felosztották, Hitler éppen lerohanja Franciaországot, de tájainkon még béke van, amikor 1940-ben hazalátogat szülővárosába, s irodalmi riportban (Szép magyar munka) számol be egy szociálisan érzékeny, de a kultúra iránt is elkötelezett jótevő földbirtokosnak, Stuchlik Lajosnak a segélyakciójáról, a temerini Gazdaköri Telepen szegény napszámos családoknak épített házakról. 1941-ben alattomos támadások érik, hogy zsidó szerzőknek is helyet ad a lapban, ezért lemond a Kalangya főszerkesztői posztjáról.
Szirmai Károly (Wikipédia)
Sziklaszilárd polgári értékrendet követő magatartása miatt Szirmainak minden politikai rendszerrel meggyűlik a baja, a világháború utáni évek merev kultúrpolitikájának vajdasági megtestesítői sem kedvelik, megtűrik, de folyamatosan áskálódnak ellene. Közben Szirmai a verbászi cukorgyár szürke irodájában számfejt és könyvel egészen 1955-ig, nyugdíjba vonulásáig, és közben megírja ezeknek az éveknek a legjobb vajdasági magyar novelláit. Igazi elismerése a hatvanas években jön el, 1968-ban neki ítélik a Híd Irodalmi Díjat, s ezzel erkölcsileg végleg rehabilitálják, és megkapja méltó helyét az irodalmi életben. A temerini politikai vezetők is ekkoriban veszik fel vele a kapcsolatot, hívják, hogy látogasson Temerinbe, de betegeskedésére hivatkozva elhárítja, hogy részt vegyen a községnapi ünnepségen. A következő évben Ökrész Károly vezetésével háromtagú küldöttség jár nála Verbászon, az íróval folytatott beszélgetést pedig Matuska Márton örökíti meg az akkori Temerini Újságban.
Életében megjelent elbeszéléskötetei: Ködben (1933), Viharban (1952), Katlanban (1958), Már nem jön senki (1960), Örvény (1962), A csend víziói (1965, 1972-ben szerbül is megjelent egy kétnyelvű kiadásban), Muzsikáló messzeség (1968), Falak, puszta falak (1970). Ezek az egymással rímelő kötetcímek már önmagukban is megérdemelnének egy alaposabb elemzést. Figyeljük meg, szinte mindegyik az ember elveszettségére, magányára, félelmeire, a gondokkal és sokszor irracionális veszélyekkel terhelt létbe dobott huszadik századi individuum szorongásokkal teli sorsára és kiszolgáltatottságára utal.
Önkeresés c. önéletrajzát (1970) Verbászon jelentette meg.
Összegyűjtött novelláinak első harmincöt évét (1910–1944) felölelő kötetét Veszteglő vonatok címmel adták ki 1990-ben. 2010-ben kétnyelvű Szirmai-emlékkönyv/Spomenar jelent meg, a temerini község támogatásával.
*Felolvasták a Szirmai Károly Irodalmi Díj átadásán, 2022. december 7-én
