A Forum Könyvkiadó Intézet ünnepségén átadták a Híd Irodalmi Díjat Szögi Csabának, a Forum Képzőművészeti Díjat Miroslav Jovančićnak és a Vajdasági Magyar Művészeti Díjat Hernyák Györgynek. Az alábbiakban olvasható a három kitüntetettről szóló méltatás.
Fotó: Dávid Csilla
Antalovics Péter:
A virágzó élet transzcendens békéje
A 16. század elején egy bizonyos M. Buonarroti azt a megbízást kapta Giuliano della Roverétől, hogy fesse újra a Vatikán egyik legszebb kápolnájának mennyezetét, amelyet addig Piero Matteo d'Amelia alkotása, egy csillagos égboltot ábrázoló freskó borított. Buonarroti 1508-tól 1512-ig dolgozott művén, amelynek legjellegzetesebb mozzanata az európai reneszánsz és az egyetemes kultúrtörténet egyik legfontosabb remeke lett: a kép jobb oldalán egy hajlott korú, ősz hajú és szakállú, bár meglehetősen izmos és energikus férfi szőke fürtös angyalok társaságából kihajolva egy puha pázsiton hanyag lezserséggel, félig ülő, félig fekvő pózban pihenő meztelen férfialak felé nyúl, aki, ha egy kicsit jobban kinyújtaná kezét, vagy kiegyenesítené csuklóját, talán megérintené a felé mutató ujjat, így azonban hajszálnyi távolság hiányzik a kapcsolat megszületéséhez.
Michelangelo freskóját, a II. Gyula pápa által megrendelt, Szixtusz-kápolnában található Ádám teremtését juttatja eszembe Szögi Csaba könyve, a Szakura angyalai, illetve a prózakötet jelképes erejű, ars poeticaként is működő haikuja a kötetcímadó novella végén: „rózsaszín szirom/hullik bársony bőrödre/angyalérintés".
Mert Szögi Csaba kötete egy kísérlet ennek az érintésnek a megvalósítására, az égi és a földi összekapcsolására: vágyódás afelé, amit létünk lényegénél fogva nem érhetünk el, de amit – nem lehet nemesebb feladatunk – kívánhatunk, ami felé törekedhetünk. A szerző által kétfröccsös novelláknak titulált szövegeket átjárja az a tudás, akarom mondani: megélés, hogy evilági létünk csupán egy sokkal nagyobb, általunk beláthatatlan méretű rendszer apró alkotóeleme: „Tekints erre a Rendre! Pillants fel porszemmivoltodból! Látva láss, lásd mindazt, amit Henochnak megtekinteni megengedtetett! A hét csillagot, melyek az Isten adta szabadságot félreértelmezvén a sötét khaosz felett megbilincselve legebnek az űrben; és az Úrban a többieket, amint maguk és egymás között keringve mutatják való arcát a létnek, hogy nincs fent és nincsen lent, se kint, se bent, csupán az isteni kör tökéletessége és az örök mérték."
Szögi Csaba (Fotó: Dávid Csilla)
Tökéletesen mutatja ez az idézet Szögi könyvének egyik jellemzőjét, ami folyamatosan átitatja a szövegeket. A Szakura angyalai egyszerre mozgatja meg az antikvitás és a kereszténység által ránk hagyományozott tudást, mítoszainkat és hiedelemvilágunkat, miközben nem válik sem bántóan vulgárissá, profánná, sem zavaróan dogmatikussá, bigottá. Ami pedig ennél is fontosabb, bebizonyítja, hogy összeolvasható és együtt értelmezhető, megélhető ez a kétféle transzcendens világ, sőt: a szövegekből kiderül, hogy ugyanabból az ismeretlen, fel-fejsejlő tudásból merítenek, ezáltal pedig egylényegűvé válnak.
Nem csak a mitologikus értelmezési szinten hajt végre Szögi egyfajta irodalmi fúziót. Talán ennél is bravúrosabbnak tartom azt a teljesítményt, ami szerintem a könyv legnagyobb erénye. A lírai beszélő (megjegyzem, a prózaként tördelt szövegeket ugyanúgy olvashatnánk szabadverseknek is) barokkos, sokjelzős, már-már túlcsorduló képekkel dolgozik, és folyamatosan ingerli az érzékszerveket, ideértve a szövegeket jellemzően indító kimerevített képpillanatokat, a szálló rozmaring- és mézgaillatot, a rumos feketetea ízét, a csilingelő harmatkacagás hangját vagy a habok bizsergető ölelésének érintését. Mindeközben azonban az elbeszélői attitűd végtelenül békés, visszahúzódó. Nem akar semmit és semmin sem változtatni, vagyis elfogadja, tiszteli, ami köré teremtetett. Ez a kettősség az, ami átjárja és egészen egyedivé teszi a szövegfolyamot.
A Szakura angyalai ilyen szempontból is két világ, világlátás összeolvadása, összeolvasztása, két világlátásé, amelyek talán soha nem váltak külön, csak nem vesszük észre, esetleg időről időre elfelejtjük, hogy összetartoznak. A címben megidézett japán szakurafa így lesz a keleti nyugalom, a békés, passzív, szemlélődő derű szimbóluma, ez a szemlélődés pedig a tobzódó, burjánzó, elevenen lüktető élet felé irányul Szögi Csaba könyvében.
Butterer Kiss Márta:
Szimbolikus önéletrajzi narratíva
Mirror for a blind man – A vak ember tükre volt a szabadkai Kortárs Galériában 2021 októberében megnyílt kiállítás címe. Miroslav Jovančić festőművész alkotásait az elmúlt tizenhárom év terméséből válogatta. Belső vívódások, érzések, élmények, emlékek és az őt körülvevő lények, emberek, tárgyak, hangok, gondolatok egységes képi megfogalmazásával foglalkozott.
A kiállított művek sora egy szimbolikus önéletrajzi narratíva. Képi világát a lélek mélyén feszülő szenvedélyek feloldásának, az önátadásnak a vágya alakította. A megtisztulás utáni vágyakozás szinte képről képre tetten érhető. Festészetében tudatosan vállalta az önkifejezés emberi vágyát.
Az alkotó odaadóan, mélyen átélt érzelmeiből szuggesztív módon, komplementáris színekkel, gesztikuláló arcokkal, önarcképekkel tárja elénk élete gyötrelmeit, szerelmeit, vágyait... Minden egyes képének külön atmoszférája nem hagy egy nézőt sem közönbösen. Képei misztikus színvilágával és jól kiválasztott szimbólumaival hipnotizálja a nézőt.
Miroslav célja elérni az emberi lélekhez, és ezt az alkotásain keresztül el is éri.
Őszintén, pucéran, megtisztultan festi meg a mindennapos, személyesen átélt világát, épp ezért is tudnak képei könnyen kommunikálni akármelyik korosztállyal. A jelenkor kaotikus és elidegenedett világában nemcsak színgazdag látványt csempészett be a látókörünkbe, de empátiát gerjesztő energiájával is megajándékozta embertársait.
Egyszerűségében van a nagyszerűsége.
Miroslav Jovančić 1962-ben született Szabadkán. 1989-ben végezte el a Belgrádi Képző- és Iparművészeti Főiskolát, majd az újvidéki Művészeti Akadémia festő szakára iratkozott, 1992-ben szerzett diplomát prof. Vladimir Tomić osztályában.
Miroslav Jovančić (Fotó: Dávid Csilla)
1992-től tanárként és az általános iskolák képzőművészeti képzésének szakmunkatársaként dolgozott. 1998-ban a Szabadkai Képzőművészeti Találkozó Modern Galériájának kurátora lesz, és ettől kezdve aktív résztvevője a város kulturális életének. Tanár a Zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban. Bekapcsolódott számos képzőművészeti közösség munkájába, ezek közül kiemelkedik az Újvidéki Festők Kulturális Animációs központja, a Zentai Grafikus Műhely, a moravicai 9+1, Ludas Képzőművészeti Társasága, Bucka Gányó Művésztelep, a Szabadkai Képzőművészeti Találkozó Grafikai Műhelye, Veranka-Baja…
Festményeit számos alkalommal, mind hazai, mind külföldi (Magyarország, Anglia, Szlovénia, Hollandia) kiállításokon bemutatta. Alkotásaival találkoztunk amerikai, kanadai, hollandiai, franciaországi, angliai, magyarországi, szlovéniai és horvátországi magángyűjteményekben is.
Művészetében a festészet mellett a zene is komoly szerepet játszik. Ebben a művészetben a zene és a festészet nem egymás párhuzamában jelentkezik, hanem egységet alkot. Ahogyan a jazzmuzsika életre hívta A jazz a színekben kép-sorozatot, ugyanúgy a Cadabra együttes felmagasztalt költészetére épülő zenei formája is mesés képi formát nyer a festészetében.
Nagyapáti Kukac Péter Képművészeti Díjban részesült 2009-ben. Ugyanebben az évben a XII.Pávatoll nemzetközi fotó- és filmművészeti etnofesztiválon az Alföldem fehér gólyái című filmmel elnyerte a legjobb filmzenéért járó díjat. Szabadka város 2012-ben Pro Urbe díjban részesítette odaadó művészeti hozzájárulásáért Szabadka város kulturájának népszerűsítésében.
Mészáros Gábor:
Rendezőként is pedagógusi attitűddel
Megtiszteltetésnek érzem, hogy Hernyák György tanár úrról írhatok méltatást. Nem voltam ugyan a diákja, de pályám során rengeteget dolgoztam olyan emberekkel, akik az ő szárnya alól kerültek ki, ráadásul a közelmúltban alkalmam adódott együtt dolgozni vele a Ne lőj a fecskére című előadásban. Elsősorban utat kerestünk együtt, a fiókokat nyitogattuk a vitrinben – hogy az ő szavaival éljek. Ugyanis rendezőként is inkább pedagógus, aki tudja, melyik kulccsal melyik fiók nyílik. Hiszen ő ismer mint színészt, minden egyes előadást megnéz, amiben játszom. Ő jobban ismer. Tudja, milyen vitrinnel rendelkezem. Hiszen minden vajdasági magyar színész egy kicsit: a diákja.
Hernyák György. Tanár, rendező 1952-ben született Csantavéren. Az általános iskolát Csantavéren, a középfokú zeneiskolát Szabadkán végezte el. A belgrádi Zeneakadémia első fokozatán 1973-ban diplomázott zeneelméletből, majd 1980-ban az újvidéki Művészeti Akadémián rendezői oklevelet szerzett Boro Drašković osztályában. 1979 és 1994 között az Újvidéki Rádió rendezője. 1994-től az Újvidéki Művészeti Akadémia magyar színészosztályának vezető tanára. 2011-től a magyar osztályok tanszékvezetője. 1998 és 1999 között az Újvidéki Színház művészeti vezetője. 1999-től 2000-ig a szabadkai Népszínház főrendezője. A Tanyaszínház egyik alapítója, egy olyan intézményé, mely közelebb hozta a vajdasági magyar falvak embereit a színházhoz, művészetet vitt oda, ahol addig csak kevés volt. A H-group alapítója. Több mint száz rendezés áll mögötte. Csantavéri nyakas és nyugodt ember.
Hernyák György (Fotó: Dávid Csilla)
Főbb rendezései közül néhány: Shakespeare: Falstaff (Tanyaszínház) 1982, Zalán Tibor: Azután megdöglünk (H-Group) 1989, Csáth–Fodor–Hernyák: Zách Klára (Népszínház, Szabadka) 1999, Weöres–Verebes: Holdbeli csónakos (Népszínház, Szabadka) 2000, Tasnádi István: Titanic vízirevü (Népszínház, Szabadka) 2001, Rideg– Tímár: Indul a bakterház (Népszínház, Szabadka) 2002, Dough Wright: Toll (Népszínház, Szabadka) 2002, Görgey Gábor: Komámasszony, hol a stukker? (Népszínház, Szabadka) 2004, Nyikolaj Koljada: Murlin Murlo (Népszínház, Szabadka) 2005, A szegény csizmadia és a Szélkirály (Gyermekszínház, Szabadka) 2005, Zalán–Bakos: Szulamit (Népszínház, Szabadka) 2005, Peter Shaffer: Equus (Népszínház, Szabadka) 2008, Shakespeare: Macbeth (Pozorište mladih, Újvidék) 2009, Ivo Andrić–Zalán Tibor: Aska és a farkas (Népszínház, Szabadka) 2011, Shakespeare: Macbeth (Népszínház, Szabadka) 2014, Shakespeare: A vihar (Népszínház, Szabadka) 2018, Zalán Tibor: Ne lőj a fecskére (Kosztolányi Dezső Színház) 2022.
Őszintén gratulálok a tanár úrnak a díjhoz!
Nyitókép: Fotó: Dávid Csilla
