HÓROPOGÁS. A tanító néni kivételesen nem akart fegyelmezni. Csak mosolygott, amikor Feri elkiáltotta magát: „Esik a hó!" Mindannyian az ablakhoz rohantunk. Nagy pelyhekben szállingózott a fehér csoda, délutánra már tekintélyes méretűre vastagodott a háztetőkön, faágakon, az utakon, a piaci árusok pultjain. És hullott tovább, szakadatlanul, hiába lapátolták el a járdán az emberek, óra elteltével már megint bokáig ért.
Másnap délután irány a töltés. Szánkóval. Fentről lenézve: maga a szakadék. Mai szemmel: hiszen alig néhány méternyi enyhe lejtő az egész. A cipősarkot a jegesedő hóba mélyítve lassítani lehetett a sebességen, a mamlaszok vagy az ügyességükkel hivalkodók így is gyakran felborultak. A „művelet" előtt ellenőrizni kellett, egyenesen, jó irányban áll-e a szánkó, aztán megindulni, lábakat behúzni – s máris a szédítő repülés édes érzete, a szárnyalás.
Közben a szülők unatkozva ácsorogtak, toporogtak, mind összébb húzva magukon a télikabátot; igyekeztek jó arcot vágni a dologhoz. Majd a lassú unszolás kezdődött, indulni kellene, „csak még egyszer..."
A havazásban fellelhető amúgy némi demokrácia is. Festő barátomnak gondozatlan, bozontos a kertje (de abban érzi jól magát), ezzel szemben a szomszédé kiállításra való: mértani vonalak, a sövény mindenütt egyenletesen nyírva, a virágágyások szabályos négyzetei figyelmesen megtervezve, a gyümölcsfák ágai szakszerűen metszve. Annyira örülök – mondja a barátom –, amikor mindent befed a hó, mert akkor mindkét kert tökéletesen egyforma.
A SUSZTER ÁLMA. A Mézeskalácsházat keresik? Csak menjenek szépen tovább a Főutcán, meg fogják látni – igazít el bennünket egy helybeli. Merthogy itt mindenki tudja, hol található a nevezetes épület, hiszen tévések, újságírók, vagy éppen az erre túrázók, kíváncsiságból idelátogató turisták egymásnak adják a kilincset Balog József perbenyiki otthonában. A Kassa körzetében elhelyezkedő, mintegy ezer lakosú falu legfőbb látványossága kiszorít minden más látnivalót: templomot, kastélyt, egyebeket. A XIX. század elején a településen már malom meg téglagyár működött, s messze a környéken elismert a méntelep (az itt rendezett országos hírű lóversenyen egyszer Kossuth Lajosnét is vendégül látták).
A gazda (akiről film is készült) beinvitál bennünket, megmutatja a szobákat is. Már nem emlékszem, miről beszélgettünk – hiszen mindez a távoli múltban történt –, arra viszont igen, hogy egy jó kedélyű emberrel parolázhattunk, aki előzékeny, barátságos, a kérdéseinkre pedig türelmesen válaszol. Próbálja elmagyarázni, hogy amit látunk, az nem valamiféle bizarr csoda, hanem egy susztermester alkotókedvének megvalósulása.
Életmű hulladékból
Egy róla szóló riportban olvasom, hogy 1975-ben fogott hozzá a ház díszítéséhez. Hogy miért? „A bennem lévő fantázia késztetésére – állítja –, mert minden emberben van olyan képzelőerő, amit kifejezésre kell juttatni. Én így éreztem, hogy így kell tennem, ebben állt az én művészetem. Mindig tudtam, hogy hova mit kell raknom, ennek megfelelően kerestem mindig a mások által eldobott tárgyakat." A ház „felöltöztetése" évtizedeken át tartott. Előbb a tükör- és cserépdarabokból meg kavicsokból összeállított készítmények tarkították a felületeket, majd aztán minden más: eldobott babák és más gyerekjátékok, fémdarabok, műanyagból készült üvegek, poharak, fényképek és képkeretek, plüssállatok, törött székek, autókerekekről származó dísztárcsák – ki tudná mind felsorolni. És lassan minden tenyérnyi hely foglalt, kívül, s a belső termek falain is. „Anyagban" bővelkedhetett, külön engedéllyel a hulladéktelepről elhozhatott mindent, amit felhasználhatónak vélt. A falu pedig örült, hogy ilyen csodabogár lakója van. Aki mellesleg Hollandiában a naiv művészek fesztiválján, valamely esztendőben, aranyérmet nyert a feldíszített házával.
Ami elmúlhat, az el is múlik. Ember is, épület is. Az emlékek azonban maradnak. Közülük az egyik díszkeretben őrzi, hogy Balog József perbenyiki cipészmester álma egykoron megvalósult.
NYELV ÉS KÉPZELET. Egy olasz kisvárosban bemutatott darabról olvasok beszámolót. Annak szerzője ezt írja: „Néhány bambusznád és egy lámpafüzér alkotta a díszletet. Elkezdődött az előadás, mely egy kitalált nyelven folyt. Elejétől a végéig egy folyamatos, intenzív állapotba kerültem." Nyelvi akadályok tehát nem jelentkeztek, gyanítjuk, a képzelet határai talán még tágultak is. Avagy egyszer az értelmezhetőség világossága szükségeltetik, másszor meg a titok misztikuma. Békés kikötő vagy a felfedező utazás.
Voltaképpen: szó nélkül (is) érteni egymást. Ez lenne az igazi.
Nyitókép: Életmű hulladékból
