Kapcsolatok

A BOLDOGSÁG ÁRA. Egy lap állandó olvasója – mindez nagyon régen történt – arra a hírre bukkant, miszerint valamely közeli városban latolgatják a kimaradási adó bevezetését. Aki este tíz után is kocsmában vagy kávéházban tartózkodik, köteles lesz fizetni egy meghatározott összeget. Tehát adót vetnek ki arra, aki nem megy haza. Az így befolyt pénz pedig csökkentené a városkassza deficitjét.
Olvasónk azon nyomban levéllel fordult a szerkesztőséghez, nehezményezve mind az ötletet, mind annak közzétételét. Merthogy nem mindenki marad ki önszántából, soknak nincs is kedve hazamenni, az üres lakásba. „Sokkal igazságosabb volna – fogalmazott levélírónk bőszen –, ha azokat adóztatnák meg, akik este otthon maradnak. Akinek rendes otthona, boldog családi élete van." Bökkenő csak egy: mi történik, ha az otthonmaradási adót megemelik, s a hó végére megfogyatkozik a családi bugyelláris? Akkor aztán – kénytelen-kelletlen – mehetünk lumpolni?

ERNEST ÉS ADRIANA. 1948. szeptember 6-án a Hemingway házaspár elbúcsúzott a személyzettől, és a harmincvalahány darabot számláló poggyászával együtt a havannai kikötőbe vitette magát, hogy áthajózzanak az Óvilágba. Előzetes útitervet nem készítettek, szilárd támpont volt azonban, hogy autóval átszelik majd Provence-ot, aztán irány Párizs, a Ritz Hotel, ahol négy évvel korábban, a háború utolsó heteiben egymásba szerettek.
Az akkor ötvenéves amerikai szerzőnek ez volt a negyedik házassága, ám ez a kapcsolat is „frissítésre" szorult (az elapadó írói vénája még inkább). Mary, a feleség azonnal támogatta az utazás gondolatát. A kirándulás olaszországi szakasza azonban egészen más irányba terelte az eseményeket, egy kacsavadászaton ugyanis Hemingway belehabarodott egy akkor középiskolás velencei diáklányba, Adriana Ivanichba. A dolog lassan-lassan kitudódott, sőt széles körben híre ment, utóbb valamilyen elfogadható polgári megoldást találtak hozzá, az írót inspiráló barátság formájában. Ilyen alapon az Ivanich család tagjai meglátogatták például Hemingwayéket, kubai otthonukban.
Ezt a történetet dolgozza fel elképesztő alapossággal az olasz író és újságíró, Andrea di Robilant, minden létező dokumentumot és levelezést átnézve, s az érintett családtagoktól is információkat begyűjtve (a könyv magyar nyelven Ősz Velencében címmel jelent meg). Így mindent tud, olyasmiket is, hogy hol és mikor mit szolgáltak fel, hány csomót kötöttek a pertlin, és hogyan készítették a sült oroszlánhúst (zöldfűszeres sherryben pácolva).

Ami talán e nem mindennapi pedantériánál is meglepőbb: az alkotókedvét amúgy gyorsan visszanyerő Hemingway (ekkor születik meg például a Nobel-díjat hozó Az öreg halász és a tenger c. kisregénye) a levelezésben merőben más arcát mutatja, s képtelen bármiféle stilisztikai bravúrra. A lánynak megígéri, hogy szeretni fogja, amíg „a halál el nem választja" őket egymástól. Egy afrikai vadászat alkalmával kétszer került életveszélybe, a Velencébe címzett levélben ekkor ezt jegyzeteli: „Mindkét alkalommal, amikor kis híján meghaltam, egyetlen gondolatom volt csak: nem halhatok meg, mert nem okozhatok bánatot Adrianának. Sose szerettelek jobban, mint halálom óráján." Máskor így kesereg: „Halálosan egyedül vagyok nélküled." Dagályos, ugyanakkor nyersen közvetlen. Leveleit úgy fogalmazza, mint egy szerelmetes henteslegény.

ÖTÓRAI TEA. Ha az ember a reggeli ébredés után tornázik egy kicsit, fogat mos, majd elkortyolgatja az első csésze kávéját – ez már egyfajta keretet nyújt támasztékul. Merthogy kiismerhetetlen, veszélyeket is rejtegethető nap elé nézünk. De így megy ez már több évezrede, azóta meg különösen, hogy kiderült, az embert a hátán hordozó Föld nem a világmindenség közepe. Egy tanulmányban olvasom, könnyebben átvészeli a bombázásokat az, aki közben zsoltárokat mormol magában, az amulettet felrakó diák pedig a vizsgán jobban teljesít. A viselkedésminták közül tehát adott esetben előnyben részesítjük a szertartásokat, rituálékat, mert azok – mint kiderült – stresszoldó hatásúak.
A biztonságot és védelmet kereső ember rendet szeretne maga körül. És valamiféle rendszerességet. Például minden délután ötkor leülni teázni (ez is hasonló célzatú, mint a már leírt reggeli készülődés módja). A szokás elterjedését a bedfordi Anna hercegnőnek, Viktória királynő barátnőjének és udvarhölgyének tulajdonítják, aki hosszallta az ebéd és a mind későbbre kitolódó vacsora között eltelt időt, és a két étkezés közti űrt kitöltendő kezdte el teával és süteménnyel kínálni a társaságát. Az új módi (ma uzsonnázásnak mondanánk) rövid időn belül elterjedt, és kedvelt szokássá, sőt társadalmi eseménnyé vált a közép- és felső osztályban, előbb Londonban, aztán a teljes Egyesült Királyságban, majd a kontinensen is (ekkor még angol teázás néven).
Manapság már szó sincs arról, hogy 17 óra tájban a szigetországban mindenki felpattan és elvonul valahová elfogyasztani egy csésze finom, forró nedűt, némi aprósüteménnyel, a délutáni teázgatás helyét többnyire átvették a tíz-tizenöt perces, keksszel megtoldott munkahelyi teaszünetek. De hagyománnyá válva – és funkciót teljesítve – a szokás tartja magát.