A hétköznapi ember meg az író. Ketten lennének? Merthogy Bohumil Hrabal esetében nehezen állnak össze a személyiség-kockák. Lehetséges persze, mindez korántsem annyira bonyolult, mint ahogyan (s nem csak első pillanatra) látszik – kitartó nyomozómunka nélkül azonban a cseh íróóriás életének rejtélye megoldhatatlan marad. Miként a huszonöt évvel ezelőtt bekövetkezett halála is. Az esetet úgy tálalták, hogy madáretetés közben zuhant ki a kórház ötödik emeleti ablakából, később ez a változat már nem bizonyult helytállónak. De erről egy más alkalommal.
Feltételezésünk szerint, talán egyfajta védőburokként, elutasító volt, mogorva, olykor egyenesen undok. Legalábbis kezdetben. Simán kirúgta a vezető nyugati lapok interjút kérő riportereit, ha kedve úgy tartotta. Esetleg valamelyikőjüket harmadnap mégis fogadta, s ha kellett, fél napot is nyugodtan rászánt a beszélgetésre. De akkor is így kezdte: „Ott a szék, ülj le, te bitang!” Néhány magyar újságíróval, íróval szintén nehézkesen indult az ismerkedés, de aztán jó barátságok kötődtek. Szigeti László említi a Zsebcselek című kiváló interjúkötetében, hogy Hrabalt összeismertette például Mészöly Miklóssal és körével, majd Esterházyval (aki írt egy Hrabal-regényt), vele meglátogatták az írót Prágában. Minden eléggé kínosan kezdődött, mígnem aztán – mérhetetlen mennyiségű sört elfogyasztva – mégis összebarátkoztak. Itt említjük, hogy magyar nyelvterületen népszerűsége a kezdetektől fogva töretlen. Sokan szinte magyar írónak vélik, aki történetesen éppen cseh nyelven írt. Hrabal maga említi az esetet: egy alkalommal Magyarországon járva a Hungária Kávéházban, ahonnan a tévéközvetítés folyt, nem azt mondták be, hogy cseh író, hanem azt, hogy magyar nemzeti művész. Azon a szombati napon amúgy hatalmas könyvrakománnyal érkezett, s az új fordításkötetéből még a délelőtt folyamán több ezer elkelt. (Megszámoltam: huszonöt Hrabal-könyv jelent meg magyarul.)
Egyszer megkérdezték tőle, melyik a legkedvesebb sörözője. Ahol nevetnek, volt a válasz. Hrabal azonban nem pusztán a jókedv miatt ült be egy sörözőbe. Talán a sors keze is efelé irányította: nevelőapja sörgyári könyvelő volt, és a kis Bohumilt az iskolánál sokkal jobban érdekelte a sörgyár világa, a munkások történetei. Ez folytatódott később is. Ült a társaságban – és figyelt. „Én nem vagyok író, én krónikás vagyok” – jelentette ki több ízben határozottan. A kocsmázás tehát inkább írói módszerére derít fényt: nem kigondolni akarta a történeteket, hanem azokat másoktól hallani, ellesni, átvenni. Amikor például a fővároshoz közeli Kerskóba, a kicsiny erdei üdülőfaluba költözött, szinte azonnal összeismerkedett az ottaniakkal, pontosabban a kocsmába járókkal. Varga Attila írja le ezt a beszélgetésük alapján készült kötetben (Hrabal arcai), megemlítve továbbá, hogy Hrabal az Erdészlakban vagy a más közeli söntésekben rövidesen a sörivás nagymesterévé, ászává vált. De a csevegés közben ott is a történeteket hallgatta.
Törzshelyének (az 1960-as évektől) köztudottan a prágai Arany Tigris számított, ott fogadta a világ minden tájáról érkező rajongóit is. Havel cseh elnökkel együtt szintén ott várták egy alkalommal Bill Clinton amerikai elnököt, aki mellesleg késve érkezett. Hrabal így emlékszik vissza a történtekre: „Amikor megérkezett és belépett, egy szép fiatalembert láttam, egy volt kosarast. Magas növésű, szép ember. Mi Havel elnök úrral a sarokban ültünk, és amikor a mi elnökünk fölállt, megkért, hogy én is üljek oda Clinton elnök úr asztalához. Ott aztán kezet fogtunk, és én mint az Arany Tigris törzsvendége is, mélyen a szemébe nézve [...] azt mondtam: »Clinton elnök úr! Ön engem Gary Cooperre emlékeztet a Délidő című filmből, mert Ön nem csak, hogy pontban délkor érkezett Brüsszelbe, de Prágába is pont délben érkezett, sőt pontosan délkor továbbrepül majd Moszkvába is. Tehát úgy délben, mint Gary Cooper.«”
De fordítsunk most még egy kis időt a különféle személyiségjegyek felsorolására. Kamaszként Hrabal zongorázni tanult, muzsikált is zenekarban, amatőr színészként szintén próbálkozott, aztán tartós házasságban élt, elmúlt harmincnégy éves, amikor első könyve megjelent (1948-ban), a siker későn jött, de soha nem akart emigrálni, nem volt tagja egyetlen írói csoportnak sem, jogból doktorált, ragaszkodott a macskáihoz, bevallása szerint gyakran sírt – valamint soha senkitől nem kért tanácsot.
Egy alkalommal maga is megpróbálkozott önjellemzéssel. Íme: „A gyöngeség az én erőm, a vereség az én győzelmem, a megfélemlítettség az én erényem, az elhagyatottság az én társam, a locsogás a retorikám, a nagyvárosi folklór az esztétikám, az állandó magány a pontosságom, a szószegés a hűségem. Így hát összes hibáim és becstelenségeim alkotják a mágneses iránytűmet, mely szüntelenül az erényes és szép Sarkcsillag felé mutat, a hallgatag, mozdulatlan csillag felé, amely körül a dolgok keringenek.”
Igazodjon el ezen, aki tud…
