A műveltség előszobáját a cseh Hrabal számára egy könyv jelentette, amit a nagybátyjától kapott, az pedig François Rabelais Gargantua és Pantagruel című, kilencszáz oldalas munkája volt. Egyfajta reneszánsz bibliaként olvasta esténként húszéves koráig, ezt tekintette aztán második egyetemének. Rabelais (1494–1553) azok sorába tartozott, akiket a konkrétumok érdekeltek, méghozzá szenvedélyesen, tehát a látható és érzékelhető valóság. Ez volt az a korszak, amikor az emberiség szeretett volna átlépni mindenféle korlátokon, tenni azt, merészen, amit megkíván, amihez kedve van. A vezérelv pedig: mindent tudni és akarni. A jelszó: szeresd az életet!
Hrabal szerette az életet. A halál gondolata sokáig nem is foglalkoztatta, esetleg pusztán irodalmi vonatkozásban. Íme egy furcsán képletes megfogalmazása: „A halál egy levél, amit fehér krétával fehér táblára írnak, egy elakadt írógép […] egy gyorsvonat zuhanása feneketlen szakadékba.” Ő azonban „felmond” a halálnak – élni akar. És soha nem vetemedne arra, hogy „feltápászkodjon és nekimenjen a víznek”. Aztán, jóval később, valami eltörhetett benne. Az öngyilkosságról akkor már így nyilatkozott: „Meg akarok halni, de nem akarom én megtenni, hanem azt szeretném, ha véletlenül következne be. Nem érdekel semmi. Amit meg kellett tennem, azt megtettem. Már nem is írok.”
A XX. századi cseh irodalom legnépszerűbb alakja tehát távozni készült. Lassan eltűnőben az a világ, amelyben ő otthonosan mozgott, elmaradoztak mellőle azok az emberek, akikről ő írt. És talán megcsonkulva ódivatúvá vált az az igazságérzet is, amit ő képviselt. Már betelt a filozófia világával, s nyilván hiányzott az indulat meg a kíváncsiság újraolvasni a nagy kedvenceket (Kafkát, Hemingwayt Kerouacot meg Ginsberget például – hogy csak néhányukat említsük találomra a listáról). Túl van a sikereken. Könyvei milliós példányban keltek el Európában, kilenc művét filmesítették meg, s a hírnévből neki is bőven jutott, midőn Jiří Menzel, az akkor huszonnyolc éves rendező filmre vitte a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, s azzal elnyerte az amerikai filmakadémia Oscar-díját. Ó, és azok a mulatós traccsok, viták az Arany Tigris sörözőben, a mindenféle csibészségek, meg az írásra ösztönző begyűjtött történetek… És eltűnt a színről az igen kedves és bájos April Clifford kisasszony szintén, aki röviddel a bársonyos forradalom előtt zöld hátizsákjával (abban egy ötkilós cseh szótárral) San Franciscóból érkezett Bohumil Hrabalhoz, előadván, a kedvéért tanult meg csehül, hogy saját anyanyelvén beszélgethessen az íróval. Természetességével, szelíd hóbortosságával az ifjú barátnő ösztönző múzsájává vált az akkor már hetvenöt esztendős alkotónak – a felkorbácsolt érzelmek lecsapódásaként született meg Levelek Áprilkának címmel a ma is élvezetes közéleti napló. No de Áprilka, a vitális diáklány is visszautazott már, az öregedő írónak pedig egyes-egyedül csak a mindinkább kínzó ízületi fájdalmak maradtak társként, járni is alig tudott. Élete utolsó két évében már kereste is a módját a végső távozásnak. Meg akart halni, csak nem tudta, hogyan. Ott állt a szakadék szélén, de valami még mindig visszatartotta.
1996 decemberében kerskói háza előtt összeesett, egy prágai kórházba szállították. Kemény tél volt, csúsztak az utak. Bent tartották, tartósan, de meggyógyítani nem tudták. Még inkább komorrá, zsémbessé vált, amikor például a rehabilitációs nővér odalépett az ágyához, dühösen elzavarta. Szinte egész nap feküdt. Egy régi tévé volt a szobában, amerikai filmeket nézett. Barátai látogatták, általában mindenki vodkával kedveskedett neki. Megvárták, amíg megitta, majd megszabadították az üres üvegtől. Volt, akitől narancsot, banánt, sajtot kapott, ahhoz hozzá sem nyúlt, elajándékozta.
Lassan dönteni kellett, hogyan tovább. A lakásában, egyedül? Idősek otthona? Rehabilitációs intézet? Egyik változat sem volt számára elfogadható. Megoldásként maradt kilépni az életből. Pisztoly és méreg nem lévén kézközelben, levetni magát a mélybe. A „főpróba” kudarccal zárult: könyveket rakott stószba a szobaablak elé, hogy majd arról fog elrugaszkodni, de amikor nagy nehezen felmászott rájuk, lezuhant, hanyatt esett. Viszont most már egyértelművé vált, mi fog történni. A rabelais-i „szeresd az életet” jelszó lényege végleg szertefoszlott. Aztán 1997-ben, egy februári napon (huszonöt esztendeje) a prágai Bulovka kórház betege, a 82 éves Bohumil Hrabal kilépett az örökkévalóságba. Csak alsónadrág és trikó volt rajta. Nyilván a kórház jó hírét féltve annak vezetői előbb azt állították, hogy világhíres páciensük madáretetés közben megcsúszott, és ekkor zuhant ki. Innen a máig élő legenda; az író születésének századik évfordulójára, a 2014-ben kiadott emlékérmen is Hrabal urat például galambokkal együtt ábrázolták. Az öngyilkosság tényét a főorvos csak évekkel később vallotta be.
Hrabal egyébként szerette a madarakat, írt is róluk, gerlékről, hattyúkról, sirályokról. Azt viszont az őt látogató barátai is tapasztalták, hogy a galambok soha fel nem repültek a kórházépület ötödik emeletének magasságába. Tehát nem is etethette őket. Lelkünkben, képzeletünkben azonban megfér kitörölhetetlenül a kedvesebb, romantikusabb változat is: talán csak a fenti, szemhatárt záró úszó fellegek felé igyekvő madárrajhoz kívánt csatlakozni.
