PONTOS IDŐ. Könnyűszerrel megjósolható az, ami majdan történik, a távoli jövőben. Hát még, amit elfed a múlt homálya. Így aztán bárki megjelölheti például a bibliai Ádám születésének időpontját. Erre tett kísérletet egy bizonyos John Lightfoot nevű személy is (1602–l675), amúgy a Cambridge-i Egyetem rektorhelyettese. Ő úgy vélte, Ádám teremtésének pillanata: i. e. 4004. október 23-a, reggel kilenc óra. Ezzel nekem speciel semmi bajom, sőt, hisz október 23-a egyben az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc kezdete, valamint apánk is ezen a napon született (az évszám persze más). Utóbb aztán többen is rámutattak (közöttük Magnus Magnusson neves régész), hogy Lightfoot legalább harmincötezer esztendőt tévedett, hovatovább a Homo sapiens, azaz Ádám (a szó héberben embert jelent) már az azt megelőző százezer évek során, lassan alakult ki.
Ekkor bukkantunk rá James Ussher (1581–1656) nevére, aki püspöke volt az ír egyháznak. (Feltételezhetően Lightfoottal tudtak egymásról.) Az ő időrendje az egyik leghíresebb bibliai kronológia, amely egykoron igen népszerű, szinte elfogadott volt. S nála is szerepel az időszámítás előtti 4004. év, méghozzá a világ teremtésének napjaként (amikor mozgásba lendült a Föld). Az egyházfi szerint egyébként i. e. 2349–2348-ben történt aztán az Özönvíz, i. e. 1921-ben hívja el Isten Ábrahámot, és így tovább.
A jámbor olvasó idegeit tovább borzolva vetünk fel egy újabb dilemmát, mely szerint nem is biztos, hogy alma volt a tiltott gyümölcs az Édenkertben, kutatók inkább a fügét valószínűsítik. De lehetett az szőlő, talán gránátalma. Vagy esetleg birsalma. Az viszont „holtbiztos”, hogy az első emberpárnak i. e. 4004. november 4-én kellett elhagynia a Paradicsomot. Ez hétfőre esett. Szinte halljuk Ádámot, amint a kiűzetés dicstelen napján odaszól Évához: – Na, ez a hét is jól kezdődik!...
ÁBRÁNDOS PINCÉRNŐ MUNKÁT KERES. Lelkünk dzsungelében nem mindig sikerül rendet tennünk, ez pedig gyakorta a melankolikus kedélyállapot előidézője. Annak pedig közeli rokona a múltba való elvágyódás. Ilyen értelemben másoltam ki két mondatot Gabriele D’Annunziónak A tűz című regényéből. Íme: „Ó, ha vissza lehetne adni a dallamnak az ő természetes egyszerűségét, veleszületett tökéletességét, isteni ártatlanságát! Ha elevenen lehetne kiemelni örök forrásából, a Természet ősi misztériumából, magából a világegyetem lelkéből.” Első olvasatra a szövegrész akár szépnek, lírainak is tűnhet, ha azonban ráérősebben ízlelgetjük, rájöhetünk, hogy eléggé dagályos – mi több, időszerűtlen. Inkább beleillene a szentimentalizmus időszakába; Goethe akkor írja Az ifjú Werther szenvedéseit, Rousseau az Új Héloïse-t, a mi Kármán Józsefünk pedig a Fanni hagyományait. A szenvelgésen kapott olasz író, publicista és politikus D’Annunzio viszont jórészt a XX. század első felében alkotott (1938-ban halt meg), így a párosítás nem kézenfekvő. Párhuzam található viszont a szentimentalista irodalom hősei és a ma embere között. Akik közül többen éppen olyan gyötrődően cselekvésképtelenek, valóság elől menekülők, mint a bő évszázaddal korábban szenvedő társaik, elsősorban, mert hiányzik belőlük mindenekelőtt a feszültséget kiváltó és a teremtő szándékot ösztönző törekvés. Ennek az elégikus vagy szorongó állapotnak létezhet azonban ellenszere?
A vendéglő tulajdonosa a napi menüt firkantja fel krétával az utcán elhelyezett táblára. Fiatal, csinos, szomorkás nő közeledik. – Itt keresnek pincérnőt? A főnök bólint. A leányzó elrontott életéről próbál beszélni, néhány könnycsepp is legördül az arcán, de a tulaj félbeszakítja. És szinte rárivall: – Felvesszük, de siránkozásnak itt semmi helye. Rakja fel a terítőket, készítse elő a tálalóasztalokat! És öltözzön át – remélem, fehér kötényt hozott magával. Mindjárt kezdünk.
AZ ÉLET TITKA. Budapest, Váci utca, kora délelőtt. Tavasz vége, nyár eleje. Szikrázó napsütés – kellemes meleg; még nem forrósodott fel a levegő. Lézengő sétálók. Aztán egy bohócpár közeledik, lány és fiatalember, azonnal gyerekek veszik körül őket, velük mókáznak. A felnőttek közül is többen megállnak, s nem csak a szülők. A bohócok kedvesek, bájosak, nincs bennük semmi harsányság, nem „bohóckodnak”, a szövegeik viszont szellemesek, rokonszenvesek – lehet, ez talán a vizsgaelőadásuk.
Vasárnap van, béke van. Gyermekkacagás, a felnőttek mosolyognak. A nap is csak lassan emelkedik az utca fölé.
A „számok” pergő ritmusban váltakoznak: három-négy percenként új szöveg, frissített mozdulatok. De minden rész után – némi szünetet tartva – hozzáteszik: … és egy kis boogie-woogie!
Akkor nem értettem, egyszerűen jól hangzott. Évtizedeken át a jelenet bennem maradt, ma is élesen látom a két hajlongó, a gyerekhadat jókedvre derítő bohócot. No és persze a boogie-woogie – de az nem foglalkoztatott. Mindmáig. A halmozódó évek és tapasztalatok nyomán most azonban rá kellett jönnöm: ez a megoldás! Bárhogyan is alakul a sorsunk, akár jól, akár rosszul, minden esethez ragasszuk hozzá végül (de gondoljuk is úgy) … és egy kis boogie-woogie!
