Vitézek, kukoricanadrágban

Davis úrral most nem tud beszélni, mert ebédelni ment. De ha van ideje, megvárhatja – kereste a titkár a férfi tekintetét. Ám az csak bólintott, lehajtotta a fejét, és úgy meredt maga elé, mint aki biztos abban, hogy most nagyon meg kell figyelnie, mi is történik a cipője orrán. Vagy talán arra várt, hogy hellyel kínálják, és megpihenhessen a széken? Ám a titkár csak legyintett, az asztalán sorakozó iratok fölé hajolt, jelezve, fontosabb dolgokat bíztak rá annál, mintsem egy erős akcentussal beszélő, ki tudja honnan szalajtott munkással társalogjon. Egészen pontosan egy faragatlan, morcos fickóval, aki a kérdésre, mégis mit akar Davis úrtól, csak felemelt egy vastag papírba csavart kis csomagot, és ennyit mormogott: azt majd a főnök úrnak személyesen megmondom, nem tartozik magára.

A titkár még egy darabig azon gondolkodott, ugyan honnan is ereszthették be ebbe az országba ezt a mokány, nagybajszos, mogorva fickót, miféle népségbe szülte bele az anyja, és hol kalandozhattak, tereltek állatot vagy túrták a földet, amikor a világra jött? De aztán ezt a kérdést is kifújta az agyából egy könnyű szellő, ami talán a tenger felől jutott át számtalan házon, kerítésen, de az is lehet, hogy az üzemben gerjesztett huzattal csordult be a szobába.

– Itt a főnök úr, most már mondhatja – vigyorgott a férfira a titkár, amikor úgy fél órával később Davis úr, egy újsággal a hóna alatt megérkezett, és homlokát ráncolva, szemvillantással faggatta az előszobájában ülő titkárt, mégis, mit akarhat tőle az idegen.

– Az időm kevés, a munkám sok, de ha tudok, segítek magának, jóember. Persze annyit azért elmondhatna magáról, milyen munkát is végez nálam – kérdezte a vendégét, és amikor megtudta, hogy az egyik szabója kereste fel, kinyújtott kezével terelte a szobája felé a vendéget Davis úr. Még le sem ért feneke a párnázott karosszékbe, amikor megmozdult a nagy bajusz, mert szólásra nyílt alatta a száj.

– Kovács Bernát vagyok, uram, magának dolgozom már vagy három éve – mondta, és mivel közben hellyel is kínálták, meghajlással megköszönte a szíveslátást, majd úgy tette Davis úr hatalmas íróasztalára a papírba tekert csomagját, mintha könnyen sérülő porcelánt kínálna megtekintésre.

– Ez meg mi? – hökkent meg Davis úr. Már a furcsa név hallatán úgy érezte, nem mindennapi figura fosztotta meg az ebéd utáni békés szivarozás örömeitől, de hogy egy csomagot is kapjon?

–  Talán, ha megtekintené, uram… – préselt ki magából újabb szavakat Kovács Bernát, miközben óvatosan lefejtette a papírt a csomagról. Ám nem törékeny porcelán, nem is tolvajok elől rejtegetett kincses ládika bukkant elő, csupán egy kék, gyűrött nadrág. Davis úr azonnal észrevette a durva szövet tucatnyi sérülését is, és úgy felhorkant, mint akit késsel böktek háton, méghozzá alattomosan, váratlanul.

– Ugye nem azt akarja mondani, hogy ezt a rongyot az én műhelyemben merészelte valaki varrni? – kiáltott a vendégére, és már felállva hajtogatta, forgatta a nadrágot.

– Mintha karddal kaszabolták volna, mintha megjárta volna a polgárháború összes poklát. Mit akar ezzel a nadrágronggyal? – nézett Kovács Bernátra, akinek vastag bajsza fölött és dúsan tömött szemöldöke között ekkor haragosan szikráztak a szemei.

– Rongynak ne nevezze, már ha megkérhetem, sokkal inkább olyan értéknek, ami megjárt már sok ezer mérföldet, átutazott az óceánon, de látott ez magyar pusztát, átgázolt magyar folyón, koszolta puszta földje, száradt ezen katona vére, sebet égetett rajta tábortűzből kipattant szikra is – dübörögtek Kovács Bernát szavai olyan erővel, hogy Davis úr, mint vihar küldte széllökéstől, visszahuppant a székébe.

– Ugyan ne röhögtessen már! Miféle óceán, meg magyar folyó? Itt varrták ezt, egészen pontosan ott lent az üzemben. Mert ilyen, vitorlavászonból készült nadrágot csak én gyártok itt, San Franciscóban, és az egész Államokban senki más – lendült Davis úr keze, és hosszú mutatóujja úgy meredt az üzemcsarnok felé, mintha ez a mozdulat azt is jelentené, na, maga is kotródjon csak vissza a varrógépe mellé, mielőtt a titkárommal dobatom ki.

Kovács Bernát mintha éppen Davis úr dühétől nyugodott volna meg, a szikrák bágyadt mosollyá szelídültek szemében.

– Mondja, Davis úr, hallott már maga Magyarországról?

Jacob Davis nem igazán szokott hozzá, hogy mióta egyre nagyobbá nőtt a birodalma, ilyen kérdéssel, egyáltalán bármilyen kérdéssel is zaklassák. Levi Strauss urammal egy céget alapítva ezerszámra kínálta portékáját, a szétnyűhetetlen munkásnadrágot bányásznak, kincskeresőnek, teheneket hajtó cowboyoknak, földjüket szántó farmereknek. Pénz tömte a kasszát páratlan találmányuk nyomán, terebélyesedett a tisztelet, ezért aztán Kovács Bernát szavai hallván meg is szorult Davis úr torkában a levegő. Orrcimpái remegni kezdtek, és szemében is mintha megduzzadtak volna a korábban szinte nem is látszó, vékonyka vörös erek.

– Magyarországról? Hogy hallottam-e?  Nem tolldíszes indián vagyok én, hallja-e, jóember! Európából jött az én családom is, és pontosan tudom, hogy a magyarok miféle népek – kiabált már Davis úr, és csak kicsit szégyellte magát nagy hazugsága miatt, hiszen a magyarokról talán, ha kétszer hallott életében, és már régen elfelejtette azt is, mit mondtak róluk.

– Akkor biztosan hallott Kossuth Lajosról is – mosolygott Kovács Bernát.

– Na, ne szórakozzon velem! Türelmes ember vagyok, türelmes főnök is. De ha még egyszer ilyen kimondhatatlan nevekkel dobálózik, részemről ez a beszélgetés be van fejezve. Meg egyébként is! Mi köze Magyarországnak ehhez a nadrághoz, ami nem készülhetett máshol, csak itt, még ha nagyon selejtes is…

– Csak öt percet szánjon rám, és akkor beszélek magának egy forradalomról, arról, hogyan hevült a nép az Úr 1848. esztendejében egy Szeged nevű városban, ahol én akkor már húszéves legényként szabóinasként próbáltam megélni.

Jacob Davis ekkor már érezte, hogy az ideg összerántja a gyomrát, ujjai remegése csak akkor szűnt meg, amikor rátapadtak a vizespohárra, de mégsem vágta szét haragos kiáltással Kovács Bernát szavait. De hát ez az ember az a szabó, akinek a munkáját mindenki annyira dicséri, a Kovaks! Hát persze, villant fel emlékei közül a műhelyvezető arca, és szinte szó szerint vissza tudta idézni azokat a mondatokat, amiket egy teremjárás során suttogtak a fülébe a nagybajszos emberről.

– Beszéljen, csak beszéljen – enyhült Davis úr hangja, és már egy hosszú szivart morzsolgatott az ujjai között.

–  Ne gondolja, hogy Szeged holmi kicsiny porfészke Magyarországnak! A városban, a hozzá tartozó pusztaságokon vagy ötvenezer ember élt, leginkább a Tisza áldott vizéből, merthogy Szeged várának falait ez a Tisza nevű folyó hullámai mossák. De csapkodta a vár falait forradalmi hevület is, már március óta, amikor forradalom rázta meg az országot, az én országomat, mert éppen hadban állt azért, hogy megszabaduljon az osztrákok rabigája alól. Már május közepén megkezdődött a toborzás, és mire júniusra fordult a naptár, felállt a III. honvédzászlóalj, méghozzá hat daliás századba szerveződve – dőltek a szavak Kovács Bernát szájából oly furcsa angolsággal, hogy Davis úr nem tudta elfojtani mosolyát.

– Na, jó, daliásnak éppen nem nevezhettük a harcra jelentkezőket, meg volt azokon mindenféle gúnya, csak éppen olyan nem, amilyet a hadsereg parancsnoksága elvárt volna – értette félre Davis úr mosolyát Kovács Bernát, és a hazugságon kapott ember zavarával dörzsölte homlokáról az izzadtság mind kövérebb cseppjeit.  

– De honnan is lett volna harci ruhánk, amikor kora tavaszon még azt hittük, békés nyarunk lesz, nem pedig azt rettegjük, mikor nyomul ránk az ellenség – találta meg újra a szavát Kovács Bernát, majd arról beszélt, hogy még ezerkétszáznál is több harcos áhítozott olyan egyenruhát, ami külsőségben is megmutatja: egy nemzet, egy akarattal kívánja kivívni a szabadságát. 

– És megkeresték, de azonnal Levi Strauss urat, hogy tőle vegyenek szövetet? De hát akkor még Strauss úr meg sem nyitotta ruhás kereskedését – tört Kovács Bernát mondatai közé néhány szóval Davis úr, attól tartva, hogy a kacskaringós történet, ami eddig akár igaz is lehet, utat tévesztve, a hazugság medrében folydogál tovább.

– Már megbocsásson, uram, de akkor sejtelmünk sem volt Strauss úrról, arról meg még inkább nem, hogy szatócsboltot akar majd üzemeltetni, mint ahogy a zászlóaljunkba kívánkozók között talán, ha tucatnyi akadt, akinek a száján egyszer is kifordult az Amerika szó. Meg aztán pénzünk sem volt, csak nagy vágyakozásunk. De igazán nagy lehetett ez a vágy, mert a végén lett ruhánk, és… – ekkor Kovács Bernát az asztalon heverő rongyos vászonkupacra mutatott –, igen, és lett nadrágunk is. Nem kellett hozzá Amerika – mondta Kovács Bernát. Legszívesebben hozzátette volna: és nem kellett Strauss úr sem, de olyan embert, aki szövetet kínál a munkájához, megbántani csak nem lenne illendő. 

– Nocsak… – gyújtotta meg a szivarját Davis úr, és úgy dőlt hátra a karosszékében, mint aki már azt sem bánja, ha ez a különös história még ezer kanyarulatot vesz.

– A zászlóalj segítségére Szeged városa sietett. A felruházást úgy tudta megoldani, hogy kinyittatta azokat a raktárakat, ahol a sót szállító hajók vitorláihoz tárolt vásznakat őrizték. Mert efféle vászonból volt elég. Úgy tudom, hogy a várban raboskodó olasz katonák, kiket hadifogolyként küldött Szegedre a császár, szóval hogy eme taljánok készítették. Egészen pontosan 7 ezer 815 rőf anyag jutott a szerveződő sereg birtokába. Szegedi lányok, szegedi asszonyok varrták aztán nadrággá a sót szállító hajók vitorláinak szánt vásznat.  Igen ám, de ezt be is kell festeni, mert a hadi ukáz szerint a magyar honvédnek kék nadrágban kellett masírozni a csatába. De erre is volt jelentkező, ezt a munkát a szegedi kékfestő céh tagjai vállaltak magukra. Így hamarosan kék színű vászonnadrágban feszítettünk. Pontosabban, inkább a nadrág feszült rajtunk, ugyanis az első eső után úgy összezsugorodott az anyag, hogy hordása kínok kínjával dörzsölte, markolta, szorította, tépte a bőrünket. Ezt a gatyát csak kukoricanadrágnak csúfolták, akik látták, átkozták, akik viselték – jajdult fel Kovács Bernát, mintha ennyi év elteltével, huszonöt évvel a beöltözés után is érezné, mennyit szenvedett a lába a vitorlavászonból varrt nadrágban.

Davis úr arcán újabb mosoly suhant át, de ezt nem láthatta Kovács Bernát, mert már ott menetelt gyulai, nagyváradi, makói, szabadkai, temesvári, kikindai, óbecsei és persze szegedi bajtársai között, mert szemei nem Davis arcát látták, hanem az osztrák ágyúk torkolattüzét, amivel mit sem törődve indultak újabb és újabb rohamra. Fülében pedig ott visszhangoztak a III. honvédzászlóalj első parancsnokának, Damjanich János őrnagynak, majd az őt követő Földváry Károly alezredesnek vezényszavai. És visszhangoztak a jajkiáltások is, velőt megrázó sikolyok, halk suttogásból alig kihallható utolsó üzenetek anyáknak, apáknak, szerelmeknek szánva. De erről egy szót sem szólt, csak városok, falvak nevét sorolta.

– Jarkovác, Szolnok, Isaszeg, Komárom – harsogta büszkén Kovács Bernát, majd Aradot említve elcsuklott a hangja.

– Nem tudná mindezt angolul mondani? – dőlt előre Davis úr, akit ekkor már nagyon érdekelt, mire is jutottak a kukoricanadrágosok ebben a régen volt háborúskodásban.

– Nem. Csataterek ezek mind, győzelmi ujjongásban harsogott csatatereké. És persze olyan is van közte, ahol már sírni sem maradt könnyünk – nézett Davis úrra Kovács Bernát, tekintete sötétebb volt, mint a száz éve kiszáradt kút.

– Vagyis elbuktak? – kérdezte Davis úr.

– Vagyis el – válaszolta Kovács Bernát –, és a Szegedről 1848 nyarán elindult 1280 harcosból ekkor csak 197-en maradtak életben.

– És a nadrág, ilyen vászonnadrág mégis hány vészelte át a csatákat? – vágta Kovács Bernáthoz a kérdést Davis úr.

– Hogy nadrág? Mégis mennyi? Pontosan meg nem mondhatom, hiszen a bukás után, miután bekóboroltam a fél világot, idáig, egészen Amerikáig menekültem. De egy biztosan túlélte. És ezt meg is őrzöm halálomig, hiszen mégiscsak az én lábamat szorította – nyúlt az asztalon fekvő kukoricagatyáért Kovács Bernát. Ám Davis úr megelőzte és két tenyerét olyan erővel borította a nadrágra, mint aki ujjaival is kiáltaná: na, ezt innen nem viszi sehova.

Olyan néma csöndben nézett farkasszemet a két férfi, hogy pontosan tudták számlálni a falióra minden kattanását. Talán ha két percig bírták mozdulatlanul, amikor Davis úr keze már nem markolt. Előbb csak legyintett, majd a szivar után nyúlt.

– És azt elmondaná nekem, hogy miért mesélte el ezt a történetet? Mert ha azt reméli, hogy egy centet is lát a hasznomból csak azért, mert a maguk asszonyai huszonöt évvel ezelőtt varrták ezt a nadrágot… Szóval, ha azt hiszi…

– Nem hiszem. Én inkább csak kérdezni jöttem. Megtudni, vajon miért festetik már egy hónapja a korábban barna vásznat kékre. És remélni is jöttem. Remélni, hogy azért, mert ennyi tiszteletet megérdemelnek a kukoricanadrágos magyar bakák…

– Ismerve már a történetét, higgye el, nagyon szívesen mondanám, hogy azért. De akkor hazudnék. A boltosok szóltak, hogy lehet a vásárló aranyásó, lehet lóháton poroszkló tehénhajcsár, valami miatt a kéket jobban kedvelik a vevők. Több fogy belőlük, nagyobb a haszon – mondta Davis úr. Majd végigmérte a magyar szabó arcát, felállt a székéből, az ablakhoz lépett, és lassan emelve kezét intett: elmehet, Kovács Bernát, ideje folytatni a munkát…