Nemcsak a 130 éve született és 90 éve elhunyt Szenteleky Kornél életének fontos dátumairól emlékezünk meg ma, hanem a sziváci származású Molnár Imre képzőművész munkásságának egyik évfordulójáról is, ugyanis éppen 12 éve állította ki legutóbb alkotásait Szivácon, az az évi Szenteleky-napok alkalmából. Bizonyára ünnepszámba megy a település lakóinak egy-egy neves szülöttük, jelen esetben Molnár Imre hazatérése, még ha egy röpke kiállítás erejéig látogat is haza, hiszen így szemrevételezhetik, hogy mostanság mivel foglalatoskodik, hogyan alkot, képein miként fogalmazza meg a szülőföldjéről magával vitt „ihlet- és emlékmorzsákat”. A távolra, vagy talán nem is olyan távolra költözött képzőművész számára pedig szintúgy ünnepi lehet minden egyes hazatérés, hiszen fontosak a gyökerek – nélkülük csak tévelyegnénk a világban –, fontos az otthon esszenciája is, amiből töltekezhet a szív és elcsitulhat a lélek, és nem kevésbé fontos a talaj, a föld is, ami feneketlen tárhelyként megőrzi az érkezők és az indulók lábnyomát.
Molnár Imrét jó ötven évvel ezelőtt Szegedig majd Szabadkáig vitte hétmérföldes léptekkel a lába, ahol tanulmányai végeztével letelepedett, és nyugdíjazásáig rajztanárként dolgozott. Ma is ott él és alkot, elsősorban grafikával, festészettel, szobrászattal és rajzzal foglalkozik. Évek óta több hazai és külföldi művésztelep munkájában vesz részt, számos önálló és csoportos tárlata volt idehaza és külföldön. Jelen kiállításának képei ízelítőt nyújtanak sokoldalú képzőművészeti megnyilatkozásaiból.
A falakon végigtekintve zömében tusrajzokat és vegyes technikával készült munkákat láthatunk, amelyek az alkotójuk sajátos képi univerzumába engednek betekintést. Fantasztikus, szinte holdbéli világok elevenednek meg előttünk, melyek mindegyike nyomokban ugyan a földi mása, de annak átstrukturált, végletekbe menő továbbgondolása. Ennek az életidegen, futurisztikus közegnek néha központi figurája, máskor mellékszereplője az ember, aki hozzáidomul környezetéhez, és éppen az emberi mivolta válik hangsúlytalanná. Kijózanító és komor víziók, egyben társadalomkritikák is e képek, műviségről, az elembertelenedő emberről, a gépi világ térhódításáról, kiüresedő, elvadult terekről, folytonosságról és predesztinált sorsokról vallanak.
Álmok, mítoszok, bibliai vonatkozások, a magyar őstörténet és a népi hiedelemvilág részletei jelennek meg a papír síkján, milliónyi vonalkába kódolva, olyan precíz és finom műgonddal elkészítve, hogy ezt az alkotói stílust szemlélve Péter László a Tollrajz című kötetében a legnagyobb reneszánsz mesterek kései utódját, esetleg reinkarnációját véli felfedezni Imrében, vagy ahogy sokan nevezik: Mirkóban, akit Csernik Attila viccelődve „Jézus-képű bosnyáknak” szólít, és Péter Laci is hangsúlyozza Imre „nyúlánk, krisztusi figuráját”, aki az alkotás „elmélyült, szent pillanataiban” olyan beleéléssel dolgozik, mint aki lélekben világok felett szárnyal és angyalokkal parolázik.
Molnár Imre ars poeticájában is felsejlik ez a metafizikus érintettség, hiszen azt vallja, hogy őt, mint alkotót, a valóság két állapota érdekli – az anyagok lágy, bomló viselkedése, valamint a kemény, éles, szilárd formák makro- és mikroszerkezete. Az összefonódó vonalak és formák felhasználásával igyekszik kifejezni az állandó újjászületés és átalakulás folyamatát, az anyag felbomlását és újjáteremtését, és az állandó küzdelmet a művész és a mű között. Törekszik rá, hogy a munkáival rendet, nyugalmat teremtsen egy kaotikus és nyugtalan világban, amely tele van szorongással és aggodalommal.
Az elbűvölt avagy kíváncsi szemlélőnek így hát nincs egyéb dolga, mint hagyni, hogy magába szippantsa ez a káoszban is rendet teremtő képi világ, s máris a vihar tövises kapujában, az örökkön bűnhődő Sziszüphosz elhullajtott rögei között, egy szökőár kellős közepében, múmiák és szamurájok társaságában, vagy Emese ősanya teremtő ölében találja magát. Furcsa és édes varázslat ez, papírra álmodott ábrák kalauzolnak olyan tájakra, melyek sohasem látottak, mégis ismerősek, a képzeletünknek, a lelkünknek bizonyosan.
Nyitókép: Kálóci Karola
