A véres bosszú, amely 1944-ben végigsöpört Bácskán, Csúrogon, Zsablyán és Mozsoron tetőzött. Ezt a három falut teljesen megtisztították a magyar lakosságtól, mintha a pólyásoktól az aggastyánokig mindenki bűnös lett volna. (Teleki Júlia: Visszatekintés a múltba)
A Muhi pusztára vagy a Mohácsi mezőre emlékezni megy az ember, s a zarándokút előtt IV. Béla királyunk korabeli okleveleket és krónikákat olvas, de nem mulasztja el újra átlapozni Krúdy Gyula Mohács című regényét sem. Ezzel szemben a bácskai magyar ember közel fél évszázadon át nem ment a Sajkás-vidékre, gyásza így is mindvégig vele volt sötéten, krónikátlanul és némán. Nem ment, mert a „sajkási iszonyat” ma is úgy él a lelkében, mint a reá bízott gyónási titok: csak reá és az Örök Istenre tartozik. A Duna–Tisza közötti Zsablya–Titel–Pétervárad alkotta háromszög a délvidéki magyar ember számára olyan, mint azok a titokzatos völgyek és repedések a távoli erdélyi havasokban: ha a fölötte átröpülő madár óvatlanul túl mélyre ereszkedik, beleszédül, és aláhullva könyörtelenül belevész a mofetták párolgó gőzébe. A mélyből feltörő mérges gázfelhő megtöri a röppályát, és elnyeli a gyanútlan szárnyalást. A büdösbarlangokhoz fogható mérges kipárolgása riasztotta a bácskai magyart, ha bármikor, bármilyen alkalom folytán a Sajkás-vidék történelmére volt kénytelen emlékezni.
Iványi István mindmáig legpontosabb leírása szerint a Csajkás kerület Bács vármegyének a délkeleti csücskében, a Tisza–Duna, és a római sáncok által bekerített háromszögben fekszik, 1763–1873 között ez képezte a csajkások kerületét. „Az itt lakó nép, mint a tiszai és a dunai határőri militiának utódai, a Tiszán és a Dunán csajkákon (naszádokon) katonai és rendőri szolgálatokat teljesítettek. A kerület egész terjedelme 16,7 mf, s kivált az alsó részében nagyon mocsáros s vizenyős volt. Főhelye Titel volt, ide tartozott még 13 helység. Titel, Gardinovác, Lok, Vilova, és Mosorin képezte az I. századot; Alsó-Felső-Kovil és Káty a II. századot, Goszpodince és Kovil-Szent-Iván a III. századot, Zsablya vagy Josefdorf a IV., Csurog az V., Gyurgyevó és Nádaly (1808 óta) a VI. századot alkották.”[1] A régi vitorlás hajókat, a csajkákat azonban 1853-ban császári rendelettel leszerelték, helyüket a dunai „gőzflotilla” váltotta fel. „A csajkásokból csak szárazföldi had lett, s mint utászok s hidászok alkalmaztattak az ország egyéb pontjain, sőt annak határain túl is.” A határőrvidék katonai rendszerének megszűnésével azután a csajkás kerület kiváltságos helyzete is megszűnt, „a katonai hatóság alól felmentetett, s az 1873. évi 27. tc. által a magyar alkotmány védelmébe került, s Bács vmegyében kebeleztetett, s ebből alakíttatott a titeli és a zsablyai járás”. A kerületnek 1870-ben 907,35 km² területe és 34.358 lakosa volt.[2]
Bács-Bodrog vármegyén belül a Sajkás-vidék a hódoltság korát követően mindig is idegen territóriumként létezett, korántsem csak azért, mert többségében szerbek lakták. Nem ez volt a történelmi Magyarország egyetlen, nemzetiségi feszültségektől súlyosan terhelt vidéke, viták, konfliktusok, érdekellentétek másutt is adódtak. Ám ha béke, ha reménység van az együtt élő etnikumok szívében, a táj lakói akár termékeny évszázadokat is tudhatnak maguk mögött, de ha egyebet nem is, hagyományviláguk kincseivel együtt alkothatják meg a régió szellemét. A Duna–Tisza közötti zugba beszorult szerbek azonban délről, eredeti hazájukból magukkal hozták a sorsukba égett örök békétlenséget, ami forrása volt minden későbbi megbántottságuk véres elégtételének. A társadalmi, a szociális és a kulturális kudarcaik bosszúra sarkallták őket, hisz a háborús diadal az esetükben rendre közösségteremtő erőt jelentett. Amíg a magyar királyság déli területeit a török hódítók fenyegették, a szerb fegyverek büszkén álltak a háború szolgálatába, a karlócai békét követően azonban új lakóhelyükön egyre kényszeredettebben, egyre elszántabban keresték a közösségi érvényesülés lehetőségét. A radikalizmussal átitatott politikai meggyőződésük szerint a Sajkás-vidék szerb katonai alakulatainak istentől kapott küldetés volt, és mindenki halálos ellenségnek számított, aki e küldetést semmibe vette, vagy akár csak gyanúval illette.
Tapavicza György Újvidék város gazdasági tanácsosának jelentése szerint 1908. szeptember 15-én Jaša Tomić vezetésével a Sajkás kerület tizennégy településének – Csúrog, Nádalja, Boldogasszonyfalva, Zsablya, Sajkásgyörgye, Mozsor, Sajkásszentiván, Tündéres, Dunagárdony, Alsó- és Felsőkobol, Káty, Sajkáslok és Titel – küldöttei „a szerb radikálisok kitűnőségeinek jelenlétében” Újvidéken nagygyűlést tartottak „a sajkások tűrhetetlen helyzete ügyében”. Az indulatos felszólalók egybehangzóan Tisza Kálmán és a magyar szabadelvű párt számlájára írták, hogy a Sajkás-kerület katonai fegyelemhez szokott szerb lakosai mérhetetlen nyomorban és a társadalmi felemelkedés leghalványabb reménye nélkül tengetik életüket, éhínség gyötri, betegség tizedeli őket, miközben elburjánzott a korrupció, gátlástalan ügyvédek forgatják ki a lakosságot a maradék földtulajdonából is. Meggyőződésük szerint Tisza Kálmán és a szabadelvű párt emberei érdekeiknek megfelelően, megfontoltan és tudatosan teremtenek egyenlőtlenséget a magyarság és a nemzetiségek között. „Ma a sajkás nép – szólt a vészjósló panaszuk – anyagilag és erkölcsileg megingott. Lehet, hogy talán még meg is tizedelik, sőt meg is felezik, de azért elpusztulni nem fog. Ő át fogja élni nagy betegségét. Le fogja rázni magáról mindazt, ami reá nézve terhes és át fog alakulni. És ismét olyan lesz, mint amilyen azelőtt volt, méltó őseihez és múltjához. Ezeknek az álhazafiaknak kedvéért nem fog kiköltözni és még kevésbé fogják bevárhatni ezek az álhazafiak, hogy a sajkások a hazának ezt a rögjét, amelyet évszázadokon keresztül saját vérükkel öntöztek meg, otthagyják” – olvasható az újvidéki radikális szerb napilap, a Zastava beszámolójában. Később Dr. Tapavicza György írását A sajkás kérdés címmel magyarul is kiadta.[3] És nem akadt mérvadó politikus széles e hazában, aki e sorokat olvasva észrevette volna a nyílt fenyegetést!
A harci lárma és a felszított indulatok mögött azonban fölöttébb hétköznapi történetek rejlettek. Az 1764. április 20-án kiadott „sajkási regulamentum”-mal Mária Terézia a nevezett kerületeket katonai igazgatás alá rendelte, és a sajkás zászlóalj-parancsnokság élére Stanisavljević péterváradi őrnagyot állította. És ez csak az első volt azon kiváltságok sorában, amit a vidék a császári udvartól kapott, és amelyeket az 1807. augusztus 7-én kiadott határőrvidéki törvény újból megerősített. Különös, szinte egyedülálló autonómiát jelentett ez a magyar királyság területén, mely az 1850-ben ugyancsak császári jutalomként megfogalmazott alaptörvénnyel valódi önkormányzattá szélesedett. Az alaptörvény önálló közigazgatást és képviseletet biztosított, ezzel együtt pedig vajdaválasztási jogokkal is fölruházta a határőrvidéki szerbséget. A sajkási szerbek katonai szolgálataik ellenében a királyi birtokon állandó haszonélvezeti jogot és számos adókedvezményt kaptak. Érthető, hogy a háború a részükre anyagi biztonságot és közösségi jólétet jelentett. Mindezen kiváltság természetes és magától értetődő volt a számukra, hisz még a századelő hangadó szerb radikálisok meggyőződése szerint is „a magyar állam megalkotásában” elvitathatatlan szerepe volt a sajkásoknak. Mi több: „A régi Magyarországban határozottan csak akkor kezdődött kifejlődni a földművelés, amidőn a szerbek a hazában költöztek, és nyugalmat biztosítottak neki. A szerb gyarmatoknak, a sajkás törzseknek köszönhető az agrárkultúrának kezdete és kifejlődése a hazában.”[4] A visszafogottabb vélemények szerint az 1389. június 15-én elveszített Rigómezei ütközetet követően az „ozmán hatalom” az egész Balkánt meghódította, s a magyar királyok, hogy megvédjék a trónjukat, az országukat és a nemzetet, rémületükben a szerb sajkásokból megszervezték a naszádokból álló dunai hajóhadat. E hajóhadak – szerb radikális vélemény szerint – döntő szerepet játszottak az 1456. július 14-én vívott nándorfehérvári ütközetben, és Hunyadi János jelentős mértékben nekik köszönhette a győzelmet, amint ahogyan Mátyás király is a naszádok segítségével vívta meg sikeresen Jajca várát. A mohácsi katasztrófának ugyan a sajkások is részesei voltak, ám nekik köszönhető a királynő és számos magyar főúr megmenekülése – ami akár igaz is lehet. Brankovics György despotától kezdve a szerb hadvezérek kerek egy évszázadon át védték, és oltalmazták „Magyarországot és egész Európát a török támadásoktól, és mint nagy hazafiak Magyarország történetébe elévülhetetlen betűkkel (sic!) jegyezték be nevüket”. Mohács után a nagy felfordulásban Bákits Pál szerb hadvezér a sajkásokból új dunai hadsereget teremtett, a Ferdinánd és Zápolya közötti hatalmi harc során pedig a magyar trónra pályázók hamar felismerték, hogy „a hatalom azé, akiknek a kezében van a sajkás hajóhad”.[5]
Mák Ferenc archívuma
A szerb történetírás szerint a sajkások naszádjai hosszú időn át sikeresen védték Komárom várát is, amelyben van némi igazság. Alapy Gyula A csallóközi halászat története című 1933-ban megjelent munkájában többször is említést tett a „naszádosok” erőszakoskodásáról. A kizárólag halászatból élő csallóköziek az 1540-es évektől folyamatosan fölpanaszolták, hogy a szerb zsoldosok „a halászokat foglalkozásuk közben bántalmazzák és kirabolják”.[6] Mint idegenek, nem tisztelik a halászati jogokat és szokásokat, s megjelenésükkor minden alkalommal az „erősebb jogán” járnak el. 1573-ban Zeleméry László érseki jószágfelügyelő ugyancsak panaszt tett a komáromi naszádosok ellen, mert azok vizahalászat közben a gútai és a noszvadi halásznépet megtámadták, és a kifogott halat erőszakkal elvették tőlük. Nem utolsósorban ezen idegen katonaság zaklatásának lett a következménye, hogy a komáromi halászok hosszas küzdelem után, érdekeik védelmében az 1696-ik esztendőben kihirdették I. Lipóttól kapott céhlevelüket. A helybeli krónikák tehát korántsem tekintik oly dicsőségesnek a sajkások naszádjainak jelenlétét, és a martalócok vitézségét.
A karlócai békekötést követően a törökkel vívott harcok az Aldunára tevődtek át, ezért az 1750. évi császári rendelet 18. törvénycikke kimondta a győri, az esztergomi és a komáromi sajkás naszádok kötelező érvényű feloszlatását. A bécsi haditanács ugyanakkor – két évszázados múltjukra való tekintettel – meghagyta, hogy az esztergomi és a győri sajkások az Alduna és a Tisza közébe, az itten alakult háromszögbe, a római sáncok közé vonuljanak. A komáromi sajkások ezt követően költöztek Csúrogra, Kovilra és Sajkásszentivánra. Ezután alkotta meg Mária Terézia az önálló sajkáskerületet, melynek dicsőséges virágzása fénypontján – a korábban említett „sajkás regulamentum” kibocsátásának pillanatában 14.000 fegyverre fogható granicsárja volt. Az 1848–49-es magyar szabadságharc idején a sajkások (mi sem természetesebb) fegyvereiket a bécsi császári udvar szolgálatába ajánlották, ám a várt jutalom elmaradt, mi több, a kiegyezés után 1872-ben felszámolták a határőrvidéket, katonai kiváltságaikat visszavonták, majd egy évvel később, az 1873. évi 27. törvénycikkel az egész kerületet Bács-Bodrog vármegyéhez csatolták. A felszámolás tehát a korábban megszerzett önkormányzati státus elvesztését jelentette, amit a sajkások az évek múltával egyre hangosabban sérelmeztek.
(Folytatjuk)
[1] Iványi István: Bács-Bodrog vármegye földrajzi és történelmi helynévtára III. kötet; Szabadka – Szabados Sándor könyvnyomdája, 1906. 24–25. p.
[2] Uo.
[3] Tapavicza György: A sajkás kérdés; Újvidék – Nyomatott Fuchs Emil és Társánál, 1909. 20. p.
[4] Uo. 52. p.
[5] Uo. 61. p.
[6] Alapi Gyula: A csallóközi halászat története; Pozsony – Kalligtam Könyvkiadó, 1994. 119 p. és 123. p.
