A vármegye mint ellenség
A sajkás-közösség fegyverrel kivívott „erkölcsi nagyságát” ettől a pillanattól kezdve emésztette a rozsda. A harcoknak – és ezzel együtt a politikai kardtáncnak – vége lett, s a közösségnek a civil társadalmi életben kellett volna keresnie és megtalálnia az érvényesülés lehetőségét. Ez azonban – szemmel láthatóan – komoly nehézségekbe ütközött. Amikor azután 1873-ban elrendelték a kincstári tulajdonban lévő községi legelők – a járások – felosztását, s vele együtt az ármentesítési munkálatok megkezdését, az obsitos sajkásoknak rá kellett döbbenniük, hogy sorsuk és jövőjük az agráriumban való részvételüktől függ. S ahogyan végig a Tisza mentén a közlegelők felosztása együtt járt a gazdálkodói közösség vagyon alapján történő társadalmi differenciálódásához, úgy tetézte a gondokat a járásosztás a Sajkás-vidéken is, ahol – mindettől függetlenül – egyébként is magas hőfokon izzottak az egzisztenciális és a nemzetiségi ellentétek (is). A kisajátítás a törvény alapján megtörtént, a szerződésekbe foglalt, arányossági elvek alapján történő elosztás azonban nem. A haszonbérlemények áttekinthetetlen útvesztőjében az állami pénzek által árvízmentesített földek jövedelme a közösség számára ismeretlen helyekre folydogált (vagy ömlött). Miközben a lakosság feltartóztathatatlanul süllyedt a nyomorba, az ügyvédek és a jogi kontárok mesés vagyonokra tettek szert, virágzott a korrupció, és a hamis szerződések tömkelege tette átláthatatlanná a tulajdonviszonyokat. Történt mindez Zákó Milán zsablyai főszolgabíró és országgyűlési képviselő Sajkás-kerületi országlása idején. A lakosság azonban legfőbb ellenfelét, a vármegyét tette felelőssé az elszegényedésért: az 1874-ben 31.640 főt számláló granicsár-közösség talpa alól rövid pár év leforgása alatt a szó szorosan vett értelmében kicsúszott a talaj. Amikor pedig a vezető politikusaik számot vetettek a bűnözés, korrupció, hozzá nem értés okozta károkkal – és az ezzel járó társadalmi leépülés folyamataival –, keserűen állapították meg: „Igazán szégyenkeznünk kell, ha meggondoljuk, hogy milyen messzire jutottunk, midőn ilyen emberek(ben) az egykor dicső sajkás tisztek utódai(t kell látnunk)”.
1907 nyarán az Óbecse és Vidéke című hetilap A csajkások negyvenezer hold földje című írásában foglalkozott a sajkás-vidéki földkérdéssel. A tudósítás önmagában is fontos történeti forrás, érdemes teljes egészében idézni: „Két évtizede húzódó pert döntött el első bírói ítélettel múlt csütörtökön [1907. augusztus 8-án – M. F.] az újvidéki törvényszék mint úrbéri bíróság. A csajkások bitangságban volt negyvenezer hold földjéről van szó. Tizennégy Csajkás kerületi község lakói, a »granicsárok« utódai indították a pert a község ellen. Hosszú éveken keresztül minden megengedhető és lehető módon keresték a granicsárok az igazságot. Voltak a király előtt is, hogy ő döntse el, kinek adta a 40.000 hold földet: a községnek vagy a határőröknek, illetve ezek családjainak? Minden fáradságuk hiábavaló volt. Végre néhai Miloszavlyevits Milán, a csajkások volt országgyűlési képviselője évekig tartó fáradságos és sok ezerbe kerülő kutatás után megtalálta Bécsben, a császári levéltárban az adományozó levelet, és megindította a pert a földeknek a felosztása iránt. Le is folytatta azt végig, ő maga csinálta az összes periratokat, de már a bizonyítási eljárás közben egy gyilkos kéz 1905. október 20-án kioltotta Miloszavlyevits életét. A pert azután volt irodavezetője, dr. Petrovits János szabadkai és dr. Szmik Lajos budapesti ügyvédek fejezték be. Az újvidéki törvényszék csütörtökön hozta meg ítéletét, és keresetnek, illetve a kérelemnek helyt adott.”[1] Vagyis: az újvidéki bíróság a granicsárok utódainak ítélte a 40.000 holdnyi – korábban bitangba ment – földterületet. Jogi akadálya tehát (abban a pillanatban) nem volt a földek felosztásának.
Három hónappal később azonban másodfokon merőben ellentétes döntés született. Az Óbecse és Vidéke beszámolója szerint: „Múlt hónap elején hozta meg az újvidéki törvényszék a csajkások régóta húzódó pörében az ítéletet. Az első bírói ítélet a csajkásoknak, igazabban a csajkásjárási volt határőröknek adott igazat, és kimondta, hogy ahhoz a 40.000 hold földhöz, amelyet a király a magyar szabadságharc után a granicsároknak adományozott, tényleg a határőrök családjainak van jussa, nem pedig a községnek. A vármegye megfellebbezte az újvidéki törvényszék ítéletét, és a szegedi kir. ítélőtábla most meghozta az ítéletet, mely a határőröket keresetükkel elutasította.”[2] Ezek után mi sem természetesebb, hogy a tábla e sokmilliós pörben meghozott ítéletét a vesztes granicsárok megföllebbezték a kúriánál. A kúria azonban áthidaló döntést hozott: a földvagyon kezelésére egy csajkásvidéki rétkezelő bizottság létrehozását rendelte el, mely haszonbérlemény fejében árendába adhatta a földeket, de ki nem oszthatta. Nem volt ez egy utolsó megoldás, 1860-ban – majd 1880-ban – Szeged hosszú távú haszonbérlemények révén menekült meg a várost súlyosan terhelő adósságoktól.
S amíg a pereskedés folyt, az elégedetlenség szülte gyűlölet egyre gyakrabban csapott át nyílt lázadásba – ezeket „rétlázadásoknak” nevezték –, hiszen a csajkások nyomoruk legfőbb forrását a ki nem osztott földterületek körüli bonyodalmakban vélték felismerni. Ilyenkor a vármegyei hatóságok csak a csendőrség segítségével tudtak rendet teremteni. Megtörtént, hogy a rebellis hangadókat előállították, bilincsbe verve elvezették, és az ítéletet követően börtönbe vetették. A Sajkás-vidék újvidéki politikai hangadói ilyenkor rendre az I. Lipóttól kapott és Mária Terézia által megerősített „szabadalom” megsértését emlegették, és a sérelmeket a „szerb nép” és a „szerb egyház” jogainak lábbal tiprásaként könyvelték el. Ebből következett, hogy a Duna–Tisza-könyöki szerb parasztok legádázabb ellenségüknek a vármegyei hivatalt, a hivatal – és vele együtt a magyar állam – képviselőiben látták, nem meglepő tehát, hogy a fenn említett 1908. évi szeptemberi újvidéki tanácskozáson már megfogalmazták: „Csak türelem, eljön még az ő idejük is. Meg vagyunk győződve, hogy azok az urak még vissza fognak emlékezni, de nem szívesen azokra a napokra, midőn a Sajkás területen szórakoztak a rend és a csend fenntartása céljából.”[3] A magyar vármegye iránti mérhetetlen gyűlölet tehát ott izzott a lelkek mélyén, Tapavicza György a Zastava lapjain csak hangszerelte az indulatokat. Talán maga sem mérte fel kellő komolysággal, hogy milyen sötét jóslatot bocsátott az útjára.
Közben a Sajkás-vidék lakossága láthatóan elszegényedet. A mindig tárgyilagos Óbecse és Vidéke már nem leplezett részvéttel számolt be az eseményekről: „Az általános gazdasági és pénzválság talán sehol nem érezteti bosszantó hatását oly szemmel láthatóan, mint a szomszédos határőrvidéken. Az olcsó pénz idején gombamódra felszaporodott pénzintézetek száz számra perlik váltóadósaikat. A bírósági forgalom hihetetlen mérvben felszaporodott a titeli telekkönyvi hatóságnál, úgyannyira, hogy a jelenlegi bírói és kezelői személyzet a legmegfeszítettebb munka mellett sem képes a pénzüket féltő hitelezők fokozott igényeinek megfelelni.”[4] A lap tudósítója azt is tudni vélte, hogy az illetékes hatóságok a „bírói és kezelői létszám” gyarapításának lehetőségét mérlegelték, amit a kereskedői, pénzintézeti és ügyvédi körökben megelégedéssel vettek tudomásul.
Felettébb különös, hogy az Újvidék-központú szerb politikai vezetés a Sajkás-vidék „nyomorúságos, siralmas és természetellenes” helyzetének okait egyedül és kizárólag a vármegye ellenkezésében és a királyi bíróság döntéseiben látta, és nem volt hajlandó észrevenni a közösségen belül jelentkező gondokat: a földművelésre kényszerült katonai ivadékok lelki-szellemi megroppanását. Holott a társadalmi bajok – az „ínség” – okozója legalább olyan mértékben volt az agráriumba való kényszerítettség, a földtulajdon megoldatlan kérdése, mint a „közerkölcsök elsekélyesedése”. Az ugyan kimondatott, hogy „a sajkás nép elromlott, elpusztult anyagilag, testileg és lelkileg, hitvánnyá, hazuggá, bukottá lett erkölcsileg (…), és megtagadja hitét és becsületes nevét is”, ám ezért kizárólag a vármegyét tették felelőssé, a bosszút pedig nemzeti programmá emelték. Akkor, azon az újvidéki nyárutón a szerb radikálisok körében mozgalom indult Sajkás-vidék szerbjeinek megmentése érdekében, évtizedekre elhintve ezzel a békétlenség és a gyűlölet magvát.
Az 1900-as népszámlálás adatai szerint a titeli járásban 21.593 lakos közül 3289 magyarnak, 3581 németnek, 14.470 pedig szerbnek vallotta magát. 1931-ben ugyanott a 25.805 lakos közül azonban 3276 magyar és 4095 német mellett már 18.142-en vallották magukat szerbnek. 1900-ban a zsablyai járásban 27.984 lakosból 4759 volt magyar, 1809 német és 19.923 szerb nemzetiségű, ami harmincegy év múltán a 30.518-ra nőtt lélekszámon belül 4770 magyarra, 1746 németre és 21.725 szerbre módosult.
1909-ben azután – Dunagárdony kivételével – a csajkás községek képviselőtestületei megszavazták a rétkezelő bizottság feloszlatását – és ezzel újra nyitottá vált a községi tulajdonban lévő rétek fölosztásának kérdése. „Ezen jóváhagyást igénylő közgyűlési határozatokat – tudósított az Óbecse és Vidéke – a vármegye törvényhatósága megsemmisítette. A vármegyei határozat ellen Zsablya község fellebbezéssel élt, melyhez a többi érdekelt községek is csatlakoztak. Dr. Széchenyi Tamás zsablyai főszolgabíró f. hó 26-án [1910 áprilisában – M. F.] csajkás községekből alakult 54 tagú küldöttséget vezetett a Belügyminisztérium elé azon kérelemmel, hogy Zsablya község fellebbezésében előadott indokok alapján a csajkás községekre sérelmes törvényhatósági határozatot feloldassák, és a községi képviselőtestületek határozatához képest a rétkezelő bizottság feloszlattassék, s a réti vagyon kezelése a tulajdonos községekre szálljon át.”[5] Nincs nyoma annak, hogy Budapesten a Belügyminisztériumban a csajkásiak látogatását követően milyen döntés született – az azonban bizonyos, hogy a világháború kitöréséig a földtulajdonlási viszonyok a Sajkás-vidéken sem változtak. Csak a délszláv királyság agrárreformja tette „kedvezményezetté” a csajkásokat is.
Így fordult az idő az 1940-es évekre. A sajkásvidéki magyarirtás tehát korántsem csak a magyar hadsereg partizánvadász akcióira és az 1942-es razzia tragikus eseményeire adott válasz volt; a megtorlás a lelkek évszázados mélységeiből szívta mérgező nedveit. Sajkás népe – amikor a történelem erre lehetőséget adott – a magyarok ezreinek legyilkolásával, maradékaik elűzésével, templomaik és otthonaik lerombolásával a visszavont szabadalmi jogokért, a sajkási kiváltságok elvitatásáért, a közösségi autonómia megkurtításáért is elégtételt vett. Közben eszébe sem jutott, hogy a saját soraiból kiemelkedettek rabolták el a korábbi granicsárok vagyonát, és árulták el vele együtt a jövőjét is. (Hogy Zákó Milánnak és nobilis körének ebben mekkora szerepe volt, azt a történeti forráskutatásnak kellene kideríteni.) Mint ahogyan azt sem volt hajlandó meglátni, hogy a járásosztás számtalan visszássága ellenére Bács-Bodrog vármegye agráriuma mégiscsak korábban soha nem tapasztalt virágzásnak indult, ami a Sajkás-vidéknek is páratlan lehetőségeket biztosított – volna, ha a közösség egyáltalán a mezőgazdaságban, és a helyi építkezésben képzelte volna el a jövőjét. Bács-Bodrog vármegye földön gazdálkodó népe – amely szántott, vetett, üzemet és gyárat alapított és közben a termékeinek piacot keresett – mégiscsak boldogult és haszonnal működött. A törökkel vívott háború évszázadai az Al-Duna mentén is elmúltak, és eljött a polgári fölemelkedés kora, új gazdasági bölcselet szellemében kellett már társadalmat – nemzetet és közösséget – építeni. Az új idők láthatóan felkészületlenül érték a Sajkás-vidék szerb népét, akik évtizedeken át a vesztesek táborában érezték magukat. 1944 őszén közel tizennégyezer kivégzett, elhurcolt, gyűjtőtáborba zárt és elüldözött magyar és német ember megszerzett vagyona, háza, birtoka, földje kellett ahhoz, hogy a sajkás nép legalább telekkönyvileg otthon érezze magát a Tisza-zugban.
Irodalom
Badics Ferenc: A Bácska; In: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország II. kötet; Budapest – A Magyar Királyi Államnyomda kiadása, 1891. 573–618. p.
Iványi István: Bács-Bodrog vármegye földrajzi és történelmi helynévtára III. kötet; Szabadka – Szabados Sándor könyvnyomdája, 1906. 24–25. p.
Iványi István: A Csajkás-kerület 1750–1872; Bács-Bodrogh Vármegye Történelmi Társulat Évkönyve 1888. 17–35. p.
Szentkláray Jenő: A dunai hajóhadak története; Budapest – Magyar Tudományos Akadémia Történeti Bizottsága, 1885. 433 p.
Alapi Gyula: A csallóközi halászat története; Pozsony – Kalligtam Könyvkiadó, 1994. 259 p. Második kiadás.
Ko je valsnik ritskih zemalja u Šajkaškoj?; U Novom Sadu – Štamparija Đorđa Ivkovića, 1896. 40 p.
Tyukics A.: Ustrojstvo c. kr. Titelskog krajiškog šajkaškog bataljona za doba narodnog pokreta 1848–1849. [A titeli cs. kir. határőr sajkás kerület szervezete 1848–1849-iki forradalomban]; Újvidék, 1900. 82 p. – különnyomat a Letopis Matice Srpske 1899. évi folyamából.
Tapavicza György: A sajkás kérdés. Magyarra fordította Piukovich Sándor; Újvidék – Nyomatott Fuchs Emil és Társánál, 1909. 207 p.; Irodalom: Röpirat a sajkás kérdésről [Tapavicza György könyve]; A Csajkás, 1910. január 23. 1–2. p.
[Sopronyi Ignác]: Szerbia leírása tekintettel a katonaföldrajzi szempontokra; Írta Sopronyi Ignác Frigyes cs. és kir. főhadnagy; Budapest – Fritz Ármin könyvnyomdája, 1917. 89 [8] p.
Csajkások a királynál (Kit illetnek a réti földek?); Óbecse és Vidéke, 1903. május 17. 4. p.
A csajkások negyvenezer hold földje; Óbecse és Vidéke, 1907. augusztus 11. 3. p.
A csajkások pervesztése; Óbecse és Vidéke, 1907. november 3. 3. p.
Szomorú hír a csajkásból; Óbecse és Vidéke, 1907. november 24. 2. p.
Csajkások rétkezelő bizottságának feloszlatása; Óbecse és Vidéke, 1910. május 1. 2. p.
[1] A csajkások negyvenezer hold földje; Óbecse és Vidéke, 1907. augusztus 11. 3. p.
[2] A csajkások pervesztése; Óbecse és Vidéke, 1907. november 3. 3. p.
[3] Tapavicza György i. m. 188. p.
[4] Szomorú hír a Csajkásból; Óbecse és Vidéke, 1907. november 24. 2. p.
[5] Csajkások rétkezelő bizottságának felosztása; Óbecse és Vidéke, 1910. május 1. 2. p.
Nyitókép: Pixabay
