– Évekig nem történt semmi a mi falunkban, semmi érdemleges – magyarázta nagy hangon és kézmozdulatokkal kísérve magát Macus néni.
Az operatőr majd meghalt egy slukkért, de meló van, nem lehet. Elfintorodott, a rágógumit áttolta a szája másik oldalára, a bal felső négyes megint rakoncátlankodott. Fogorvoshoz kellene menni minél hamarabb, ő meg itt áll ezen a földes utcácskán, nem messze tőlük még mindig fel-felpöffen egy kis hamuszürke felhőcske a földig lapult romok között. A riporternő meg visszahúzódott a meleg furgonba, mert ott érzi jól magát és mert megteheti. Ezen elvigyorodott, mert marhára kétértelmű az ilyen megjegyzés a mai világban, hogy a melegben jó. Mai világ! Ezen felvihogott, mert mintha a régmúltból a nagyanyja szólalt volna meg, ő meg nincs 32 se. Na, nyögött fel, haladjunk már, nyanya, de persze nem mondott hangosan ilyesmit.
– Tecus meg ott állt – mutatta a fejkendős öregasszony –, az öreg Bozsó kerítése mellett.
Macus meg Tecus, mint két egérke valami amerikai rajzfilmben, szinkronizálás után, ez jutott az eszébe a hidegtől már eléggé ingerült tévésnek. Persze neki jutnak mindig ezek a világvégi falvak, jobban kéne mutogatni magát, de nem olyan régen jutott be, ennek is örülni kéne. De most nem örült, unta, ebből se lesz semmi, néhány másodperc este, és passz.
– Bent volt a városban gyógyszerért, meg vett libahájat, így mondják. Állt, mint a cövek, nem jajongott, még egy könny se csordult ki a szeméből. Azért ezt furcsállja az ember – hangoskodott tovább a szemtanú, és megtörölte az orrát a köténye sarkával.
– Mit furcsáll? – kérdezte az operatőr, csak úgy félhangosan, de az öreglánynak úgy látszik, füle van a hallásra, villant át rajta, mert a válasz csak úgy csattant. Ki se nézte ebből a törékeny, hajlott hátú, otthonkás mamókából ezt a perzselő energiát.
– Mit? Hát teremtőm, azért egy élet munkája vált ott porrá-hamuvá, ne felejtse. Ezért vannak maguk itt, hogy ezt megmutassák, ha jól tudom. Nincs már ugyan semmi látnivaló, a tető beomlott, nem maradt ott bent más, csak elszenesedett bútor, odalettek a fényképek, a ruhák, a könyvszekrény a százkötetes Jókaival, na ugye most bámul, fiatalember? Azt hitte ugye, hogy itt még az ábécé felénél tartó, kisgógyis emberekkel hozza össze a rossz sorsa? Ez a baj magukkal, ott fenn a nagyvárosban, könnyen ítélkeznek, hogy így a prosztók, meg úgy, nem tudnak azok semmit, nézik az ezredszerre ingyen ismételt agyzsibbasztó szappanoperát, aztán mindent elhisznek, amit kegyeskednek elébük szórni, mint az ocsút a tyúkok, azok is minden szart felkapkodnak.
Az asszony szeme szikrázott, mutatóujja metronómként járt, és már semmi nem maradt az elképzelt néhány szavas válaszból, amit az esti híradóban akartak leadni, közvetlenül a zenészek balesete, meg a szurkálós narkós elvezetését bemutató snitt után. Ha ezt a kirohanást meglátná a főnöke, ő már repülne is, pedig neki tervei vannak, nagyratörőek, éjjel sokáig forgatókönyvet ír, meg jár tanfolyamra is. Igaz, megkérik az árát, de mi van ingyen, lassan a levegő se. Hátranézett, de a furgon lustán állt, Ziácska nagysád majd néhány percre jön ki, addig olyan helyet kell találni, hogy valahogy kinézzen ez a porfészek, meg nem süpped el a csizmácskája, ami leárazva is verte az ő fél havi fizetését.
Egyre többen gyűltek köréjük, a furgon sofőrje végre kegyeskedett kiszállni, hogy megnézze, mi ez a balhé. Ő meg kényelmetlenül feszengett a vadonatúj farmerben, alá valami oknál fogva gatyát se húzott, olvasta valakiről, hogy ez milyen menő, most elátkozta, magával együtt. Mindenütt viszketett, a hátán csurgott a veríték, a bőrdzsekije idáig bírta, ez is valami ócska másolat volt, az elegánsan hosszított orrú álolasz cipő úgy szorította a bütykét, mint a satu. A ház maradéka füstölgött. A tömeg meg fenyegetően hallgatott, a csendet csak a néni vijjogása törte meg, és távolról a helyi busz brummogása. Reggel megy be a városba, estefelé jön meg, ezt mondta nekik a polgármester, amikor valami kávénak csúfolt löttyel kínálta meg őket, és lapos ősöreg pogácsával. Nagyot nyelt, a szája kiszáradt, mit nem adott volna egy pohár vízért.
Máskor olyan gőgösen lerendezett mindent, határozottan és a tömegtájékoztatási szakértők álságos mosolyával, erre most moccanni se mer, nem ismert magára.
Macus néni a ház felé nézett, ahonnan a füstölgő ajtókeretben megjelent egy gyönyörű fekete macska.
– Ezt akartam magának mondani, hogy végül Tecus besétált a házba, mi meg csak néztük, kiáltani se maradt időnk. Akkor jöttek meg a tűzoltók, ömlött a víz, a lángnyelvek futkároztak a tetőn. Már ott ácsorgott a fél falu. Bentről meg hangos nyávogást hallottunk, pedig Tecusnak sose volt semmilyen háziállata. Aztán megjelent ez a fekete macska. Vagy hatszor fordult, járkált ki-be a házból a házba. Először a szájában lógott a Tecus olvasója, amit még a pápa is megáldott úgy a 30-as években, féltett öröksége volt, az ágya fölött lógott. Aztán kivonszolta a megperzselődött imakönyvet, majd nála volt az aranylánc, két kis dobozt szorított a lábával, és most láthatja, megint van valami a szájában. Na, ezt kellett volna felvenni azzal a csuda masinával – és megvetően intett a kamera felé.
Ziácska ásítva jött ki a kocsiból, kicsit műzilált hajfürtjeit igazgatta eltúlzott mozdulatokkal, de senkit nem érdekelt.
Minden szem a fekete macskára szegeződött, aki kijött a tűzből.
Az esti híradóban egy szót se szóltak az esetről.
Petárdázásról volt szó, meg kigyulladt házakról, útról lesodródott autókról. Meg az új évről.
Nyitókép: pixabay.com
