Az autóbusz óvatosan kerülgette a kátyúkat, de azért néha meg-megdöccent, ilyenkor Gizus féltőn magához ölelte a kis utazótáskát. Mindig ez volt nála, ha bement a városba, a vállán meg kopott barna ridikül lógott. A félkabátja is barna volt, a nadrág szárát begyűrte a cipőbe, így nem lett sáros az alja. Kötött sál, kötött sapka védte a hideg széltől. A szelet utálta, meg a tejfehér ködöt. Köd volt akkor is, amikor az apja traktorral elvétette a bejárót, és beleborult a vízelvezető árokba. Tán nem is lett volna baj, de ahogy próbált kimászni, valahogy rádőlt a rakomány, s mire az elsőnek odaért helyi boltos meg a felesége megálltak, már semmit se tehettek. Ő tanult a konyhaasztalnál, sose felejti el, a befejezett melléknévi igeneveket kellett bekarikázni a munkafüzet 47. oldalán, anyja gombócot csinált, szilvalekvárosat, egy pötty a füzetre csöppent, ő meg elmaszatolta. A szomszéd Marika néni épp indulni készült, 10 tojást hozott át, egy üveg paradicsomlét kért érte. Akkor állt meg a rendőrautó a kapu előtt. A kerítés vasból készült, cirádásra hajlítgatta az apja, ügyes keze volt, mindenki azt mondta. Anyja úgy sápadt el, hirtelen kifutott arcából a szín meg az élet, és csak állt egyenesen, kezében a gombóc tésztáját formátlan galacsinná gyúrta. Szabadi hadnagy jött be, olyan hórihorgas, mindig mosolygó fiatal férfi, falubelijük. Sokszor átnézett, segített villanyvezetéket csinálni, megjavította az ócska rádiót, és nagyokat nevetett, amikor fizetni akartak a munkájáért. Két utcával feljebb lakott, fiatal felesége akkor volt viselős az első babával. Lehajtotta a fejét, levetett sapkáját maga elé tartotta, olyan halkan köszönt, hogy a fedőt emelgető gőz hangjában szinte nem is lehetett érteni. Anyja hallgatta, ahogy elmondta, mi történt, aztán biccentett, bement a nagyszobába, kendőt kötött, feketét. Gizus nézett ki az ablakon, leszállt a köd. – Hazamegyek – mondta a buszsofőrnek, amikor felszállt és megvette a jegyet, de az csak közömbösen bólintott. Nem udvariatlanul, csak úgy. Új ember volt, nem ismerte, mert akkor biztos mond neki valami kedveset. Az ő falujukban rendes emberek laktak mindig, érdeklődtek, segítettek egymáson. Az általános iskola után szakmát tanult, nem így volt betervezve, de ő így döntött, anyja meg rábólintott. Ha azt mondja neki, hogy rúdtáncolni akar, vagy papagájokat idomítani, arra is. A lélek veszett el belőle, meg az érdeklődés azon a ködös napon, amikor a férje nem jött haza. Utána sokszor rajtakapta, hogy fél szemmel az órát lesi, másikkal meg a kiskaput, aztán könnyes szemmel nekifordul a falnak. Akit várt, az már sose jött be a kertkapun, nem szaladt végig a kicsit egyenetlen járdán, és nem nyitotta ki a konyha ajtaját. Nem forgatta körbe az asszonyát, nem kóstolt bele a forró levesbe, és már soha többet senki nem nevetett úgy, ahogyan ő. Anyja megvárta, amíg végzett a városi iskolában, minden nap kikísérte a buszmegállóig és elébe is jött, ha késett a busz, türelmesen üldögélt a kopott padon, ha esett, akkor is. Aztán ő munkát kapott a megyeszékhelyen, egy kis lakást bérelt az egyik kolléganőjével, anyja meg elköltözött a nővéréhez az ország másik felébe, egy takaros hegyvidéki kisvárosba. A házat nem adta el, évente kétszer eljött, kitakarított, elment a temetőbe, a szomszédokkal váltott néhány szót. Kifizette a költségeket, az öreg Jozsó nyírta a füvet a kertben, nem kért pénzt, leszedte a gyümölcsöt, pálinkát főzött belőle. Ezeken a napokon ő is hazajött, de nem nagyon tudtak már miről beszélgetni.
Egyszer a kredenc mélyéből anyja elővett egy nefelejcses tálat, körben kéken virítottak zöld levélkék között a virágocskák, azelőtt sose vette elő. Letette elé, hogy vigye magával. Nem mondta, miért, ő meg nem kérdezte. Most itt van nála a tál, többszörös papírburok óvta. Mellette egy könyv, telis- tele préselt nefelejcsekkel. Egy régiségvásárban lelt rá, ahogy lapozgatta, mindenütt nefelejcsek bukkantak elő, a lapok megóvták a lepréselt szirmokat. Nagyon régi könyv volt, nem is magyar nyelvű, de az utolsó oldalon szerelmes üzenet szólt egy nőhöz, akit úgy hívtak, mint az anyját, és a név, a név az apjáé volt, meg a jellegzetes jobbra ferdülő írás is. A dátum azt jelezte, hogy katonakorában került oda az a néhány szerető szó. Most hozza, a tállal együtt, hogy az anyja arcára halvány pírt varázsoljon. Sose akart még ennyire valamit elérni. A busz fékezett, a ködön túl anyja alakját látta. Lelépett a lépcsőn, átölelte, halvány nefelejcsillatot érzett. – Hazajöttem – mondta.
Nyitókép: pixabay.com
