Dr. Németh Ferenc négy évtizede kutatatja Vajdaság művelődéstörténetét, néprajzát, különösképpen a többnemzetiségű Bánátét. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett doktori fokozatot irodalomból. 2013 februárjától a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar oktatója. Munkásságáért több ízben rangos elismerésben részesítették itthon és külföldön is. Ezúttal a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség által alapított Magyar Életfa díjat vehette át.
Hogyan szeretett bele a művelődéstörténetbe és a néprajzba?
– A kutatómunka szeretete gyerekkorom óta kísér. Bókán születtem, Dél-Bánátban. Ez egy kis falucska, körülbelül 1200 lakossal, ahol szerbek, horvátok, magyarok is élnek. Innen indult a pályafutásom. Itt jártam óvodába, majd később, 1962-ben beköltöztünk Nagybecskerekre. Iparos családból származom, édesapám szíjgyártó volt, a munkája miatt jobban megfelelt az, hogy nagyobb városban éljünk. De nekem is jobb volt, mert Bókán csak az első négy osztályt lehetett magyar nyelven elvégezni. Nagybecskereken pedig a felsőbb osztályokban is anyanyelvemen tanulhattam. Itt új baráti kört alakítottam ki, és a majdani kutatásaim szempontjából jobb környezetbe kerültem. Itt fejeztem be a gimnáziumot, a társadalmi-nyelvi irányzaton, ahol angolt, franciát és latint is tanultam. Emellett beiratkoztam a történelem szakcsoportba. Varga Péter, történelemtanár volt az osztályfőnököm, ő vezette ezt a csoportot. Alkalmunk adódott, hogy önkéntes munkát vállaljunk a nagybecskereki levéltárban. Én természetesen jelentkeztem. Többek között pakolásztunk és ábécésorrendbe rendeztük a könyveket. Még őrzöm a nyomtatványt, amelyen írja, hogy hány órát töltöttem itt önkéntes munkával. Ez volt az első találkozásom a levéltárral, nagyon jó tapasztalat volt, és elkezdtem érdeklődni a kutatómunka iránt. Persze már korábban is nagyon szerettem olvasni, mindig rengeteg könyv volt otthon. Gyerekkorom óta érdekelt a régészet, főleg a víz alatti régészet, de a helytörténet is. Szerettem idős emberekkel beszélgetni, mindig igyekeztem megjegyezni amit mesélnek, de akkor még nem tudtam, hogy hová fog fejlődni ez az érdeklődés.
Mivel foglalkozott az első kutatásában?
– Az első munkámat 1970-ben, a történelem szakcsoport egyik találkozójára készítettem. Szülőfalum, Bóka monográfiájának rövid leírása volt. Nagyon büszke voltam és vagyok rá. A későbbi években pedig egyre inkább érdekelni kezdett a kutatómunka. Felmerülhet a kérdés, mi késztetett arra, hogy kutatni kezdjek. A válasz nagyon egyszerű: a felfedezés esélye, a felfedezés öröme. Bármit is kutattam, mindig találtam valami újat, ami nagy sikerélmény volt. Emiatt pedig folytattam a munkát, és egyre jobban beleástam magamat, például Nagybecskerek helytörténetébe és Bánát helytörténetébe is. Megismertem a specifikus történelmi helyzetet Bánáttal kapcsolatban, megismerkedtem a vonatkozó szakirodalommal.
Mi mindent írt meg a város és környéke múltjáról, milyen volt az élet az egykori Nagybecskereken?
– Még mindig adós maradtam egy nagybecskereki kötet megírásával. Ez a kötet már körülbelül 70 százalékban el is készült, csak össze kell gyűjtenem az írásaimat. Muzslya betelepítéséről egész sorozatot írtam. Publikáltam például a tordai aratósztrájkokról, különféle érdekességekről, amelyek Nagybecskereken vagy környékén történtek, hogy kincsleletet találtak a nagybecskereki határában, piócainvázióról...
Ön szerint mi a kutatómunka alapja?
– Nagybecskereken, abban az időben volt egy nagyon jeles szerb nyelvű helytörténész. Dragoljub Čolićnak hívták, tudott magyarul, németül és szerbül is. Tulajdonképpen ő vezetett be a helytörténeti kutatás szakmai fortélyaiba. Legtöbbször vele együtt voltam ott a nagybecskereki levéltárban. Megmutatta, hogy mit hol és hogyan tudok megtalálni. Emellett felhívta a figyelmemet a helyi sajtó fontosságára. Tőle tanultam meg azt, hogy a kutatásaimat elsősorban, ha van rá lehetőség, akkor a napi sajtóra alapozzam, az legyen a kiindulópont. Amikor ’74-ben Újvidékre kerültem, a jogi karra iratkoztam, egy kicsit megszakadt ez a kapcsolat, vagyis ritkábban tudtunk találkozni. Természetesen hazajártam hétvégenként, és akkor szinte minden alkalommal találkoztam a kedves mentorommal. Engem elsősorban a magyar művelődéstörténet érdekelt, és emiatt mindig hozott nekem magyar újságokat, nagybecskereki magyar kiadványokat. Mindenben támogatott engem. Ki kell hangsúlyozni azt, hogy ezt a munkát nem lehet végezni kétféle támogatás nélkül. Egyrészt kell egy közösségi támogatás, és itt nem csak az anyagi támogatásra gondolok, hanem hogy a közösség jónak ítélje meg azt, amivel én foglalkozom, és közlési, publikálási lehetőséget biztosítson. A másik pedig, hogy legyen egy megfelelő családi háttér, mert a kutatómunka egy egész embert igényel.
Németh Ferenc a díjátadón, fotó: Gergely Árpád
Az évtizedek során negyven könyve jelent meg. Milyen érzés ezekre visszatekinteni?
– 1993-ban jelent meg az első könyvem, a Torontáli szőnyeg. Meg kell említenem dr. Bori Imrét és Kalapis Zoltánt, akik a kezdettől fogva recenzióikkal, írásaikkal, pártfogásukkal támogatták a munkámat. A könyveim túlnyomórészt magyar nyelven jelentek meg, de szerb, angol, román nyelven is. Főként a magyar bánáti vagy vajdasági magyar művelődéstörténeti dolgokkal foglalkoztam. A fajsúlyosabb kötetek közül kiemelhetem a bánáti fényképészet történetét, a Fülep Lajos gyermekkoráról szóló monográfiámat, a bánáti magyar sajtó történetét 18-ig, és a Todor Manojlović nagyváradi éveiről szóló kötetet, amelyet ismeretlen naplójegyzeteinek fordítása segítségével írtam meg. Sajtótörténettel több ízben is foglalkoztam, sőt nyomdászattörténettel is, hisz megírtam a két legjelesebb vajdasági nyomda történetét, a szabadkai Bittermann nyomdáét és a Pleitz nyomdáét. Emellett egyháztörténeti dolgokkal is foglalkoztam.
Számos szerb és magyar nyelvű lapban és folyóiratban publikált, újságírói pályafutását azonban a Magyar Szónál kezdte. Milyen volt itt dolgozni?
– 1980 táján, amikor lassan el kellett helyezkednem, itt éltem Újvidéken, és valaki mondta, hogy próbáljam meg a Magyar Szóban. Nagyon szívesen jöttem, és 1980 májusában voltam egy beszélgetésen. Erdélyi Károly volt a főszerkesztő és Siflis Lajos a főszerkesztő-helyettes. A belpolitikai rovat főnöke Sinkovits Péter volt, és nagyon nagy szeretettel fogadtak. Rögtön kaptam is egy exkluzív politikai cikket lefordítani a vasárnapi számba. Mikor megcsináltam, meg voltak elégedve, így alkalmaztak is. Habram Károly volt a szerkesztőm. Érdekességként említeném, hogy azt mondták nekem, ha jó újságíró leszek, kitartóan és jól dolgozom, akkor lehet, hogy öt év múlva akár rovatszerkesztő is lehetek. Akkor ezt szörnyű volt hallani, az öt év rengeteg idő, de végül is azt akarták ezzel jelezni a kollégák, hogy végig kell járni a szamárlétrát, megtanulni minden munkafázist, és akkor lehet csak valakiből szerkesztő. Nekem nagyon nagy szerencsém volt, hogy volt kitől tanulnom, mivel a szerkesztőségben dolgozott többek között Kalapis Zoltán, Németh István, Matuska Márton. Jeles értelmiségiek, újságírók, írók. A lektoroktól is sokat lehetett tanulni, mikor visszaadták az írást, megnéztük, hogy mit javítottak ki, és így csiszoltuk a stílusunkat. Később úgy alakult, hogy Nagybecskereken megüresedett a Magyar Szó tudósítói pozíciója. Ekkor behívtak egy beszélgetésre, hogy elvállalnám-e, én pedig elfogadtam az ajánlatot. Amint visszakerültem Nagybecskerekre, ismét be tudtam járogatni a levéltárba is, és akkor ’81-től elkezdődött egyfajta folyamatosság a kutatásaimban. Emellett két szerepkört töltöttem be a sajtóban. Egyrészt a Magyar Szó nagybecskereki tudósítója voltam, másrészt az akkor szombatonként megjelenő Bánáti Híradó című mellékletet is tudósítottam. Ezt Horváth András szerkesztette. Emellett 1986-tól A múltról a jelennek címmel sorozatot indítottam a Bánáti Híradóba, Bánát múltjáról.
Van-e olyan történet, amely kiemelkedő ebből az időszakból?
– Vidéki tudósítóként akkoriban még nem állt rendelkezésemre laptop vagy bármi más, hanem a szerkesztőségben ültek a gépírónők, és telefonon diktáltuk az írásainkat. 1981. december 16-án, 14 óra 20 perc körül, hívtam az egyik gépírót, bemutatkoztam, hogy Németh Ferenc vagyok, és szeretnék diktálni. Azt mondta, hogy várjak, mert van egy jó híre. Most nemrég jelentették, hogy fiam született. Tehát ezt is a Magyar Szóból tudtam meg.
Néhány év múlva ismét visszatértem Újvidékre, és 1983-ban az Újvidéki Rádióban helyezkedtem el. Körülbelül másfél évig bemondó voltam, majd újságíróként dolgoztam a belpolitikai rovaton. Ez is hatalmas élmény és kihívás volt számomra. Véber Lajos vett fel. Ott is egy nagyon jó csapat állt össze, hiszen együtt dolgozhattam a szerkesztőségben például Tolnai Ottóval, aki a művelődési műsorokat szerkesztette. De voltak ott még olyan jeles írók, akitől sokat lehetett tanulni.
Ezután dolgoztam a Családi Körben és a Forum Könyvkiadóban is mint könyvszerkesztő. 2003-tól 2006-ig a Létünk folyóirat főszerkesztője voltam, 2006-tól pedig a Forum Könyvkiadó Intézet fő és felelős szerkesztője. 2013 februárja óta pedig a Szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon tanítok. Természetesen a Magyar Szóval soha nem szakítottam meg a kapcsolatot. Gyakran írtam a lapba.
A mostani fiatalok mennyire érdeklődnek a művelődéstörténeti kutatás iránt?
– Ami dicséretes, hogy az utóbbi néhány évben látok egy olyan trendet hogy a vajdasági helytörténészek, kutatók, egyetemi tanárok, hozzáértő személyek valóban komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy a kallódó értékeket egybegyűjtsék, kötetbe foglalják vagy adatbázist készítsenek róla. Itt gondolok például az MNT adatbázisaira vagy a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet értéktárára. Ezek nem hagyják feledésbe merülni az értékeinket, mert fontos az, hogy az új nemzedék megismerje ezeket. Amit szeretnék hangsúlyozni, hogy a helytörténészeket sokszor leminősítik. Pedig a munkájuk nagyon fontos. Rengeteg olyan érték, helyi művelődéstörténeti gyöngyszem van, amelyek ezekből a helytörténeti munkákból kerülnek elő. Ezekre később rá lehet építeni újabb kutatásokat.
Milyen mottója van az életben?
– Sokkal több művelődéstörténeti értékünk van, mint amennyinek tudatában vagyunk. Ez az, ami ösztönöz engem feltáró kutatómunkára, újabb értékek felkutatására és közzétételére. Bizony sok olyan dolog van, amire büszkék lehetünk, és nem vagyunk azok, mert nem is tudunk róla. Sokkal több olyan dolog van, aminek a jubileumát meg kellene ünnepelni, és nem tesszük, ugyanilyen okból. A Magyar Életfa díj csak további munkára ösztönöz, mert a közösségi odafigyelést példázza és egyben méltányolja is az eddigi pályafutásomat. Már sok díjat kaptam külföldön is, de a legértékesebb számomra az, amikor valaki a saját közösségének az elismerését birtokolja.
Nyitókép: Németh Ferenc
