Elindulni a végtelen felé: elindulni a magasságosság igenis-létezője felé, nem is elindulni: hittel körülölelni a gondolatot, nem is a lépteket számolni: az építményt meglátni, a gondolatnak hazát hozó világgal találkozni, a pillanattal, amikor kipattan, akár a hajnal: együttes lüktetésben kél nyelv, nemzet, család és történelem és fohász és ország és egymáshoz és egymásért szóló jövő… Miféle előrelátás, miféle jövőbetekintés, miféle bizodalom, miféle csendes áhítat, miféle bizonyosság az, amely és aki ekként teremt, aki ekként bélel világocskát és összekapaszkodást a Másikkal és a Másiknak? Mi és milyen ez a ráhagyatkozás, milyen sűrűsége van e rendíthetetlen, e kikezdhetetlen felajánlásnak?
Akkor, amikor Himnuszunk felzúg, amikor éneklése, mondása közben elemelkedünk egy pillanatra, akárha elemelkednénk egy pillanatra a biztosnak szánt talajtól, nem a magasság igenis-létezőjét sejthetjük meg? Vajon nem a hittel körülbélelt világocskára való ráismerés bizonyosságot hozó szekvenciájának adjuk át magunkat? Annak az ujjongó bizonyosságnak, hogy magyarként, nemzettársakként lehetünk együtt, hogy áldást kérő és hívó könyörgéssel és felmutatással kezdődik Himnuszunk, hogy Himnuszunk a Gondviselőhöz szól, hogy értjük és valljuk a szülőföld szentségét, hogy tudjuk és érezzük és teremtjük is annak marasztaló szőttesét, hogy gyökereitől lüktetünk az égig érő életfákkal, hogy hisszük, nem véletlen, hogy ide születtünk, hogy hiszünk a küldetésben, a szolgálatban, a hazában, az otthonban, a családban, a magyar utakat formáló és teremtő gölöncsérben, hogy hisszük nyelvünk varázsát, a derűt, amely közösséget teremt, hisszük a barázdát, és hisszük a kősziklát is!
Az ujjongó bizonyosság ekként közös és közösségi és nemzeti: mert ha mellénk, ha előre, ha hátunk mögé, és ha kupolás egünkre is tekintünk, ott állnak, ott állunk mindannyian, kik hiszik, kik hiszünk Szent István örökségében, a nemzetformáló tettben. A nemzetformáló, a termőre fordulást hozó, rendelt pillanatban.
A szülőföld szőttese hívott ma minket egybe! A magyar cselekvő mindennapok, magyar ittlétünk éber hite. S ugyanakkor annak éltető tudomása, hogy mindez nincs építők nélkül. Nincs a szót emelők, nincs a hangot megtalálók, nincs a látomás és a látó, és nincs, nem lehetséges a közös megcselekvés és a közösen megcselekvők nélkül.
Az örökség édes küzdelem! De lehet-e nagyobb, lehet-e attól teljesebb szentsége az életnek, mint annak odaszentelő tudása, hogy feladatunk van e világban, Kárpát hazánk hívószavú időszámításában?
Mindennek csodáját tárják ma elénk díjazottjaink, kitüntetettjeink, minderről életutak, beteljesült életutak vallanak. Állítmányaikkal és önnön magukkal: amiként megsokszorozzák, amiként újra- vagy épp egymásba szövik, amiként újjávarázsolják, amiként belakják, amiként összefűzik, amiként átúsztatják, amiként kitárják kibélelt világocskáikat, amiként magyar jövőt írnak folyóink – a Tisza, a Duna, a Temes, a Bega, az Aranka –, s Bácskánk, Bánátunk, Szerémségünk lüktető történetébe. Amiként kirajzolják, amiként megértik, amiként ösztönösen tudják és tanítják a magyar felelősség pontjait, amiként összefűzik azokat, amiként hozzátapasztják azokat az örökség csodákat is magába hordó alapjaihoz!
Díjazottjaink: az anyanyelvápoló, a citerakettős, az öntevékeny és a hivatásos színjátszó, rendező és színházteremtő, reneszánsz emberünk és polihisztorunk, művelődés- és helytörténészünk, közösségszervezőnk, néptáncpedagógusunk, a Közép-Bánság példaadó művelődési közössége – nemzedékteremtőink – micsoda magyar világocskákat teremtők!
És igen, igen Ő, az éleslátó: a közösségi erő, a jövőteremtés, a jövőírás, a következő fejezet hitének és tűpontos kiteljesítésének megrendíthetetlen kimunkálója és tanítója, akinek szertesugárzó derűje az összefogás és az összekapaszkodás mennyi, de mennyi építményét indította a magasba nem másért, mint hogy utcácska, templom, közösségi ház, intézményhálózat, az itthon, a szülőtáj az otthon megtartó ölelését jelenthesse. Közösségünkért és a mi jövőnkért. Öröksége révén!
Ünnepre jöttünk! Magyar kultúránk és magyar ittlétünk és jövőt rajzoló küldetésünk s szolgálatunk ünnepére! Szívünk ujjong, nemzeti imánk jóságos koronaként ad hitet küldetéses mindennapjainkhoz.
Éljünk ennek nagyszerűségével és édes felelősségével: hisz bizonyosság, hisz a miénk, hisz általa vagyunk, és általunk él tovább!
* Sutus Áronnak, a VMMSZ elnökének ünnepi beszéde elhangzott a magyar kultúra napja délvidéki központi rendezvényén, január 26-án Zentán
Nyitókép: Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség