Ötven éve annak, hogy Kovács Frigyes színészi pályára lépett, azóta viszont színházalapítóként, színházvezetőként, rendezőként és tanárként is bizonyított. A nevéhez kötődik a Tanyaszínház és a Kosztolányi Dezső Színház megalapítása, a szabadkai Népszínház magyar társulatát pedig szinte a hamvaiból keltette életre. Színészi díjat alapított tanáráról Pataki Lászlóról, a Pataki-gyűrű díjat, amely több mint húsz éve a vajdasági magyar színészi teljesítmény legrangosabb elismerése. Kovács Frigyes jelölte ki és honosította meg a délvidéki magyar színjátszás napját, amelynek a dátuma október 29-e, amikor is 1945-ben újraindulhatott Szabadkán a hivatásos magyar színjátszás. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy 300-szor lépett fel Arany János Toldijával, Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című művét pedig 200-szor adta elő Vajdaság és Magyarország déli részének számos településén. Pályájának különböző állomásairól beszélgettünk Kovács Frigyessel, akit a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség idén Magyar Életfa díjban részesített.
Sok minden kiemelhető a pályádból, de kezdjük talán ott, hogy a Soproni Petőfi Színház színművésze vagy, holott néhány évvel ezelőtt nyugdíjba vonultál. Pályakezdő korodban mi vonzott a színművészethez és mi az, ami még mindig a színpadon tart?
– Nincs ebben semmi különös, misztikus vagy fellengzős. A színészet egy szakma. Ez az én szakmám. Én szeretem a szakmámat. Szeretem gyakorolni a szakmámat. Úgy is mondhatnám: szeretek dolgozni, csak ez így hülyén hangzik, és könnyű valami sandaságot belelátni, belemagyarázni. 2011 óta a mi színházainknál nem tartanak igényt a munkámra, viszont Békéscsabára hívtak, oda mentem. Aztán Sopronba hívtak, oda is mentem. Mindig csak oda megyek, ahová hívnak. Nem kínálgatom magam, nem kötök érdekbarátságokat igazgatókkal, nem smúzolok, nem mórikálok, de még csak nem is kopogtatok igazgatók ajtaján. Ismerem én ezeket a szavakat, hogy karrier, meg karrierépítés, csak az én fejemben ezek negatív előjelűek. Nekem a színészet szolgálat. Szolgának jelentkeztem, kitanultam a szolgaságot, sőt folyamatosan tanulom, ha hívnak, megyek. Ha nem hívnak, hallgatok, várok. Mert a szolga nem törtet, a szolgát hívják. Vagy nem hívják...
Igen, önirónia, önvád, önsajnálat, minden van ebben amit mondok, de igaz. Nincs nagyívű karrierem, nem vagyok híres meg sztár, egyszerű dolgozó vagyok, munkában kitartó, kicsit talán lusta, de azért lelkiismeretes, maximalista, áldozatokra kész... Ilyen vagyok, mert ilyenre nevelt a (ma így mondanánk: egyáltalán nem gyerekbarát) gyerekkor. Ha beálltál a sorba kapálni, akkor azt a sort végig kellett hajtani akkor is, ha a tenyereden már a vízhólyag alatt vérhólyagot tört a kapanyél. Ha mesélem fiataloknak, azt kérdezik: kényszerítettek, kikaptál volna, ha ilyenkor abbahagyod a munkát? Nem, válaszolom ilyenkor, csak nem lehetett abbahagyni. Nem engedte a büszkeség, a konokság, a.... és ilyenkor elakad a szavam, nem tudom folytatni, mert nem tudom mi az, ami nem engedte. Talán az a vízió, az az álom, amiben akkoriban éltem, hogy ha majd felnövök, elmegyek innen városba, és majd olyasmit csinálok, mint a Szloboda János atya, a tornyosi plébános a templomban, amikor prédikált arról a gyönyörű szószékről (amit azóta sajnos lebontottak) és szinte egybeolvadt a falakra pingált szentekkel, és mondta, csak mondta, hirdette az igét a vasárnapi nagymisén, amit még a nagyon komoly férfiemberek is áhítattal hallgattak. Akkor talán pap akartam lenni, vagy valami szépszavú, szépbeszédű próféta.
Később, Tornyosról Kavillóba, a fölnevelő falumba költöztünk, ott nem volt templom, nem volt Szloboda atya, csak kocsma volt, a Vera néni kocsmája a falu közepén, de ott már tudtam, hogy színész leszek, csak még színházba nem sikerült eljutnom, ezért szerveztem egy színjátszó csoportot a faluban. Összejött a falu népe, jól szórakozott az előadásunkon, aztán még napokig beszéltek róla. Akkor úgy éreztem, hogy valami jót sikerült adnom az embereknek. Ugyanakkor a saját bőrömön éreztem a beszélő, a szónokló ember iránti tisztelet megnyilvánulását. Tizenhárom éves voltam.
Hatvanöt éves koromban beszédtanárként vonultam nyugdíjba. Ami közötte, abban az ötvenkét évben történt, arról mostanában, érdemtelenül sok szó esik.
Szinte amint lediplomáztál, 1978-ban Hernyák Györggyel megalapítottátok a Tanyaszínházat, amely ennyi év után is működik, és ahova a nyáron visszatértetek. Mi húzott vissza? Anno milyen reményeket fűztél a Tanyaszínházhoz és milyennek látod most?
– Amióta elszakadtam a falutól, azóta folyamatos bennem a nosztalgia, a visszavágyódás. Ez a nosztalgia vitt vissza. Hát meg az, hogy hívtak. Amikor kezdtük a Tanyaszínházat, annak idején, 1978-ban, a hatásunkra sok faluban beindult az amatőr színjátszás. Kedvet kaptak a fiatalok, mert úgy érezték, ezt ők is tudják csinálni, mert egyszerű volt a színházcsinálásunk eszköztára, nem volt technika, díszlet szinte semmi, világítás, hangosítás stb... ma már nem tapasztalhatjuk sajnos ezt a megtermékenyítő hatást, talán mert elérhetetlennek tűnhet nekik ez a puccosság, de az is lehet, hogy csak a közösségi létforma megteremtésére halt ki bennük az igény. Bebújik mindenki az internetes létezés buborékjába, atomizálódtak az emberek. Van olyan, hogy egy Kavilló méretű falucskában nem ismerik egymást a szomszédok. De legalább az előadás idejére közösséggé formálódik a falu népe.
A Tanyaszínház első évében tapasztalt együvétartozás érzését kerestem, azt a koherens együttállást, amit azóta soha sehol, egyetlen alkotó folyamatban sem tapasztaltam. Ebből azért megmaradt valami. Nekem ugyan nem sikerült beolvadnom maradéktalanul a társaságba, de ezt senki nem is várta el tőlem, én se magamtól, mert ez a 40–50 év korkülönbség leküzdhetetlen, de láttam rajtuk az egymásra hangolódás harmóniáját. Mérhetetlen szorgalom, munkabírás és odaadás jellemezte a társaságot. Nálunk, 45 évvel korábban, a rítus, náluk inkább a virtus volt érezhetően a fókuszban. A teljesítmény, a sport. Kevesebb erő, figyelem (ne adj’ Isten igény?) marad az előadás folyamatos elmélyítésére, tökéletesítésére.
Annak idején én arról álmodoztam, hogy majd az évek során egyre több trupp indul útnak, tehát hogy szaporodnak majd a bemutatók, mindaddig, amíg nem marad olyan kicsi falu a Vajdaságban, amelyikben elmúlik a nyár színház nélkül. Naiv gyerekábránd maradt. Idén, 45 év után először, az is előfordult, hogy Székelykevén – feltételezéseim szerint – belső viszálykodások miatt nem fogadták az előadást, pedig ott állt a csapat készenlétben. Remélem, nem válik ez majd szokássá...
1994-ben megalapítottad a Kosztolányi Dezső Színházat, 1998-ban pedig a szabadkai Népszínház magyar társulatának az igazgatója lettél és nyolc évig vezetted a társulatot. Mit tartasz a legfontosabbnak ebből az időszakból?
– Amikor a 90-es évek második felében, a Népszínház „visszaalakult” kéttagozatos színházzá, a szabadkai községi képviselőtestület meg akarta szüntetni a Kosztolányi Színházat, de mi bújtattuk a Kosztolányit, megpróbáltuk a politikusok számára láthatatlanná tenni. Kevés pénzt igényeltünk, nem kértünk státusokat, játszóhelyet, nem követeltünk, csak léteztünk. 1998-tól én lettem a Népszínház magyar társulatának vezetője és a Kosztolányi színház igazgató bizottságának elnöke is. Péter Ferencet bíztam meg a Kosztolányi vezetésével, aki a Népszínház színésze is volt egyben, a Kosztolányi igazgatását társadalmi munkában végezte. Magyarországi támogatásokból előadásokat készített, de arra már nem volt pénze, hogy ezeket az előadásokat játssza, ezért a magyar társulat „átvette” ezeket az előadásokat. A színészek a magyar társulat tagjai voltak hivatalosan, de ha a Kosztolányi előadásait játszották, azért kaptak valamicske tiszteletdíjat, és ezzel már élhetőbb volt az élet. (Megjegyzem, akkoriban a takarítónőtől a színészekig, mindenkinek kb. 50 német márkának megfelelő összeg volt a fizetése.) A néző meg nemigen tudta, hogy „melyik” színház előadását látja, hiszen ugyanazon a helyen ült, ugyanazokat a színészeket látta... Puskaporos hordó, A halál és a lányka....
A színészgárda fiatal volt, tele energiával, tettrekészséggel, alkotói fantáziával. A Soltis stúdiót is akkor találtuk ki, ahol egyéni kezdeményezésből ún. off produkciók születhettek, amelyekbe, ha „megütötték a mércét”, pénzt csempésztünk bele, fölszereltük, így azok is műsorra kerültek. Murlyn Murló, Étellift, Záróra...
És ott voltak a magyar társulat előadásai: Tóték, Nem fáj, Zách Klára, Csirkefej, Cabaret, Indul a bakterház, Moliére, vagyis az Álszentek összeesküvése.... Nagyszerű, pezsgő színházi élet zajlott, kialakult körülöttünk egy lelkes szurkolótábor, valahogy kedvező volt akkoriban a csillagok állása.
A Pataki-gyűrű díj megalapítása is hozzád fűződik, és te voltál az is, aki kijelölte és meghonosította a vajdasági magyar színjátszás ünnepét, a délvidéki színjátszás napját. A szakma megbecsülése mellett, mi serkentett erre?
– A nemtelen viszálykodást, nemes versengéssé szerettem volna tenni. Akadémista koromban az Újvidéki Színházban, és a Népszínházban is jelen voltam, kisebb-nagyobb szerepekben. A szabadkai színház öltözőjében az újvidékit, az újvidékiben a szabadkai színházat ócsárolták a kollégák. Akkor megfogadtam magamban, ha én egyszer nagy leszek, tenni fogok ez ellen. Aztán, mire „nagy” lettem, változtak a generációk, már régen nem hallatszódtak azok a rendkívül alpári egymást bántások, de azért van még itt mit tenni, gondoltam, hiszen kimondva vagy kimondatlanul létezik valamiféle versengés, konkurencia, vetélkedés a színházaink között. Hát ha már vetélkedés, akkor legyen díjazás is! Így lett minden évben az öt nominált kihirdetésétől (szeptember 21., a magyar dráma napja) a díjátadóig (okt. 29., a délvidéki színjátszás napja) a vajdasági magyar színészet adventi várakozása, ahol öt héten keresztül hetente fény irányul egy-egy színészre (címlapfotó a Tarka világban egy interjúval – annyira hálás vagyok, hogy ezt azóta is betartják!), míg végül fény derül az év színészi díjának nyertesére. Euforikus ünneplés van minden évben a díjkiosztón. Nagy öröm ezt látni, hogy a vajdasági magyar színészek hogyan tudnak egymásnak örülni, együtt ünnepelni ezen az estén.
Ha szabad lenne javasolnom, azt mondanám a színházigazgató uraknak és a pénzeket odaítélő politikus uraknak, hogy ebben a csillagszületést váró adventi öt hétben, játsszák el a jelölt előadásokat Vajdaság valamennyi városában, hogy minden vajdasági színházbajáró láthassa a nevezett előadásokat, hogy minden városban öt hétig ügy legyen a színház, hogy a várakozásban részt vehessen.
A médiumok PR-osaitól kérdem halkan: meg is lehetne szavaztatni a nézőt? Meg lehetne vele mozgatni az egész közösséget? Lehetne még egy díjat osztani? Esetleg a szavazók között...
Maradjunk egy kicsit a délvidéki színjátszás napjánál. Ebből az alkalomból szervezik meg Szabadkán a Kortárs Vajdasági Magyar Szerzők Felolvasószínházát. Amikor nemrég Szenteleky-díjban részesültél, azt mondtad, hogy mindenképpen közelíteni kell a színházat az irodalmi alkotókhoz és fordítva. Ezt miért tartod fontosnak?
– Ilyen feszültségekkel teli, ellentmondásoktól hemzsegő korban kell hogy születhessenek dramatikus szövegek. Nem született meg a vajdasági magyar dráma. Nem születtek meg a nagy, mély összefüggéseket felmutatni képes, időtálló, krónikásai ennek a kornak. Ez az ötletem nem hozta meg az áttörést. De ha nem, akkor tovább kellett volna már régen léptetni ezt a drámaírói pályázatot. Mondjuk több pénzt szánni a díjakra, esetleg meghívásos pályázatot kiírni, esetleg dráma továbbfejlesztést lehetne demonstrálva tanítani. Mert ugye exkatedra nem lehet, de írók, dramaturgok, rendezők, színészek létrehozhatnának új dolgokat. Kellenének egymást megtermékenyítő alkotókkal műhelymunkák. Vagy regényadaptációra kell kiírni pályázatot, vagy kiterjeszteni az egész Kárpát-medencére, vagy...
Miben látod a vajdasági magyar színjátszás jövőjét? Hol tart most a vajdasági magyar színházi élet, és szerinted milyen irányba kellene mennie?
– Erős kíváncsisággal figyelem mi fog most történni a vajdasági magyar színjátszásban. Mit fognak tenni az új igazgatók, meg a régi igazgatók az új helyen. A Szabadkai Népszínház magyar társulatát kell megint és újfent félteni, azt látom. Az az érzésem, hogy megint és mindenáron egy társulattá kívánják vegyíteni a szerbet meg a magyart. 39 évvel ezelőtt ez már megtörtént. Csak akkor sokkal pregnánsabban, erőteljesebben, pofátlanabbul tették. Nem sokáig működött. Én 45 éven keresztül győzögettem a politikusokat, hogy ez az együttélés beteg dolog. A békés egymás mellett élésnek vagyok a híve. Az önállósodásnak. Az önálló műsor- és káderpolitikának, az önálló közönségszervezésnek, az önálló technikai fejlesztésnek stb. Huhhh... Ne haragudj, nem bírok erről többet... Én negyvenöt évig mondtam a magamét, belefáradtam. Próbálkozzanak csak újra ezzel a multikultival, hátha most végre sikerül. Két színházcsináló nevét azért még említeném, akikben komoly erőket látok. És talán perspektívát. Kucsov Borisz és Ritz Ármin.
