Zsuzsanna és a vének

„Öné az állás. Hétfőn kezdhet.” – többször is el kellett olvasnia a kurta e-mailt, alig mert hinni a szemének. Csupán pár hónapja végzett az egyetemen, ahol művészettörténetet tanult, és most a leghőbb vágya is teljesült: egy szobrász maga mellé vette, felfogadta asszisztensnek.
A negyvenes évei elején járó, elismert művész azért keresett maga mellé segédet, hogy legyen, aki megrendeli számára az alapanyagokat, intézi a kiállításai szervezését, amellett a munkavállaló feladatkörébe tartozott jó takarítónőt, kiváló ételszállítót találni, figyelemmel kísérni a könyvelést, és nem utolsósorban fejben tartani – helyette – családtagjai születés- és névnapját, szülei házassági évfordulóját stb. A sajátját nem kellett, agglegény volt.
Szépen indult a dolog. A szobrász teljesen elégedett volt a lány teljesítményével.
A művész nem csak zárkózott ember volt, de meglehetősen különc is. Ez utóbbi tulajdonsága abban is megmutatkozott, hogy modell nélkül dolgozott.
Pedig nem csak kőből, márványból alkotott, a festékkel is fantasztikusan bánt, ezen a területen is remekműveket hozott létre. És kizárólag fantáziából, sohasem modell alapján.
Ez okból, egy évnyi közös munka után, az asszisztens igencsak meglepődött, amikor a szobrász váratlanul közölte vele: keressen neki modellt a legújabb szobrához. Egy fiatal nőre gondolt, akinek filigrán termete, formás alakja van, szép a bőre – bár a márvány ezen még „csiszolhat” –  és ami az egyik legfontosabb elvárás: legyen rövid a haja, hogy hátulról is látható legyen az ívelt, karcsú nyaka, kecses vállvonala.
Asszisztensként ő magában kicsit megmosolyogta, hogy a művész úr talán egy „hattyúra” gondolt, de aztán komolyra vette a dolgot, és lelkesen nyomába eredt a fellelhető alanyoknak.
Modelliskolákkal vette fel a kapcsolatot, ahonnan a szobrásznak több fiatal nőt is kiközvetítettek, de a művész úrnak valamiért egyik se tetszett. Nem feleltek meg maradéktalanul az elvárásainak.
Az egyik ilyen sikertelen kísérlet után úgy érezte, már teljesen kivan. A rekkenő, nyári hőségben térdig lejárta a lábát, rengeteget telefonált, megszemlélte a lányokat – eredménytelenül. A művész úr elégedetlen volt.
A megbeszélést követően, kénytelen volt megkérni munkaadóját, engedné meg, hogy hazamenetel előtt lezuhanyozhasson nála. Ígéri, utána rendben hagy mindent a fürdőszobában, kitakarítja maga után a zuhanykabint.
Persze, engedélyt kapott rá.
A nő bement a fürdőbe, a szobrász pedig – most éppen festői minőségben – folytatta a megkezdett munkáját. Olyannyira belemerült, hogy el is feledkezett róla, nincs egyedül a lakásban.
Nagy lendülettel nyitott be a fürdőszobába, ahol megdöbbenéssel vette tudomásul, a zuhanykabinban zubog a víz, de érdekes módon, a kabin üvegfala teljesen átlátszó, mintha nem is érné a pára.
És ekkor az üvegen túl meglátott egy nőalakot. Pontosan olyant, amilyent márványból szeretett volna kifaragni: filigrán testalkat, formás alak, karcsú hattyúnyak – ami a hosszú haját kontyba tűző lány ívelt hátát koronázta.
Csendben behúzta maga mögött az ajtót, remélve, talán észre se veszik, hogy ott járt.
És akkor az jutott eszébe, olyat tett, mint a „Zsuzsanna és a vének” sokak által megfestett jelenetében: meglesett egy fürdőző, fiatal nőt. Ő, a „vén” negyvenes.
Amikor a lány kijött a fürdőből, azzal fogadta: megtaláltam a legmegfelelőbb modellt. Már ha vállalja, Susanne…