Aki bújt, aki nem

Negyvenegy éve, két hónapja, egy hete meg némi apró – ennyi ideig nem volt itthon. Most is csak azért jött, mert meg akarja venni a tanyát, mielőtt lebontanák, beleforgatnák a földbe. Nem kínlódik ő semmi jogi furfanggal, meg hogy kevesebbet kelljen fizetni, ilyen szerződés, olyan igazolás, lemondás meg fene tudja még mi. Van pénze épp elég, zsebből leszámolja az asztalra, aztán ég áldja. Azt a tanyát még az ősei hozták össze nagy kínnal-verejtékkel, idegenek el se tudják képzelni. Ő is öregszülőktől hallotta esténként, mozdulni is alig mert, nehogy abbahagyják a beszélgetést. Apja katona volt, amikor erre a pusztára jöttek táborozni, meg lövöldözni, szóltak a tanyasiaknak, hogy két hétig húzzák meg magukat, ha nem akarnak bajt. A tanyasi ember meg nem akart. Ha azt mondták neki, menjen, ment, ha azt, maradjon, maradt. Nem volt akkor visszabeszélés – így járta a szó.
Anyja szemrevaló menyecske volt, magas, egyenes tartású, parázs fekete szemekkel, tán volt benne egy kis roma vér is, ki tudja, nem vezettek akkor papírt az ilyesmiről. Aztán persze meglett a baj, a katonák elvonultak, és egy lucskos novemberi éjszakán világra jött ő, csenevész, alig felvinnyogó kis macskakölyök, és első földi ténykedése a szép Viruska életébe került. Mikor ideért a történet, nagyanyja szemét törölte a kötényébe, és lehajolt, hogy tegyen a sparheltbe egy lemorzsolt kukoricaszárat. Mint egy népmese – gondolta ilyenkor, és nagyot nyelt, visszafelé folytak a könnyei. Kecsketejen nevelgették, aztán ahogy felcseperedett, egyre magasabb lett, erős kamasz, akinek már a bajsza is serkent. Iskolát sokat nem járt, bár kötelező volt, meg néha vegzálták is az öregeket, de aztán minden maradt a régiben, kellett az ő kétméretes tenyere, sok volt a munka, nem győzte volna a két öreg. Egyszer egy táskarádiót talált az erdő szélén. Előbb szét akarta szedni, véletlenül kapcsolta be, zene szólt, ő meg bárgyún, mint egy kis ősember, úgy hallgatta lekucorodva. Aztán egy férfi arról beszélt, hogy kimennek majd az országból a katonák, ezen elmélázott, hogy na, az ő apja sose tudja meg, hogy kit hagyott itt a pusztán. Aztán egy éjszaka hatalmas vihar kerekedett. Tutult, majd szinte emberi hangon hörgött-acsarkodott a szél, egész sor nyárfa dőlt ki, az istálló tetejét átdobta a mély árkon, a tapasztott falú öreg tanyai épület meg aránylag épségben úszta meg. Öregapját az istállóban találták, tán a tehenet akarta menteni, öreganyja meg könnytelen szemmel nézte, aztán bement a kamrába, mire a szomszédok ráleltek, már párja után ment. Ő meg csak állt, forgatta a fejét, alig volt 15 éves, és amikor meghallotta, hogy mivel nem tudnak rokonokról, intézetbe kell vinni, besomfordált a szobába. Nyáron a pénzt mindig a kemencesutban tartották, jócskán volt, könyékig kormos lett, mire kihúzta az ócska tarisznyát. Hátul somfordált ki, akkor már rendőrök is voltak, piros tűzoltó autó, feleslegesen, nem égett már akkor semmi. Az egyik szomszédasszony meg kiabálni kezdett, hogy Imre te, gyere elő, de ő úgy szaladt összegörnyedten, a nehéz tarisznya verte meztelen lábszárát. Valahogy elvergődött a fővárosba, egy hétig majd belepusztult a zajba. Nem figyelt rá senki, mindenki törődött a maga sorsával. Ő meg üldögélt, nézte az embereket, a ruhákat, meg ahogy felszálltak a sárga járműre, ami tekeregve ment, lassított, és kiokádta magából a mindig rohanó nőket, meg gyerekeket. Egyszer két magakorú fiú belekötött, de úgy csapta őket össze, hogy elterültek, aztán elszaladt. Kislányok bújócskáztak az emeletes házak között, az egyik vékonyka hangon kiabálta: „Aki bújt, aki nem, megyek!” Ekkor eldöntötte, elmegy. Így is történt. Ma se tudja, hogy sikerült egy tehervonattal elhagyni az országot. Előbb kisebb tanyákon dolgozott, az állatokhoz nem kellett sok szó. Megbecsülték, megfizették. Ő meg lassan felszedett annyi tudást, amivel már iskolába is felvették, felnőttek tanultak munka után, papírt is szerzett, amivel igazolta magát. Elteltek az évtizedek. Aztán meglátta egy újságban, hogy vidéki házakat, meg tanyákat árulnak, a határ másik oldalán. Alig hitte el, hogy az öreg tanya képét látja, de ott volt mellette a legközelebbi falu neve is, hát nem tévedhetett. Ezért jött haza. Nem volt neki itt senkije, csak az a talpalatnyi föld, a sárfalú viskó, ahol élete első tizenöt évét töltötte. Nem lehet idegeneké. Megveszi, aztán majd lesz valahogy. Lehet, hogy marad.
Leszállt a vonatról, a játszótéren gyerekek szaladgáltak, egy kislány hangosan tízig számolt, és kiabálni kezdett: 
– Aki bújt, aki nem...