Az elmúlt hónap egyik híre volt, hogy a Google 12 000 munkatársát rúgta ki, mert a munkájukat a mesterséges intelligencia veszi át. Ebben az a sötét kegyetlenség és a felelőtlen nyegleség, hogy azokat küldik el és hagyják fizetés nélkül, akik valamilyen mértékben részt vettek a technológia kifejlesztésében. Vajon lehetnek-e a cégek ennyire cinikusak?
A felelősség kiterjesztése az alkalmazottakra
Ha a hétköznapi életben valakit megölnek, akkor azért börtönbe kell mennie az elkövetőnek; ha súlyos károkat okoz, akkor azokat meg kell térítenie. Ellenben a gazdaságban dzsungelharc folyik. Tönkretenni egy vállalatot, vagy felvásárolni egy kis vállalatot, megkaparintani az újításait, majd az alkalmazottakat elbocsátani mindennapos gyakorlat. Vajon jól van ez így? Nem tartozik-e egy vállalat felelősséggel a munkatársai iránt? Ha igen, vajon mennyivel?
Miközben sallangos szövegeket mondanak az emberi méltóságról, már rég nem olvassák azokat az írásokat, amelyekben azt megalapozták. A gazdasági szereplők pedig nem érdekeltek abban, hogy a régen és jól lefektetett elveket a ma igényeihez igazítsák. Végül is ez a politikusok feladata lenne, de őket sem érdekli. Pedig ha biztonságban akarunk lenni ebben a világban, mi mindannyian, politikusok, üzletemberek és dolgozók, akkor valamilyen egyensúlyi állapotot kellene létrehozni. Valamilyen szabályokra lenne szükség, például arra, hogy minden munkáltató felelős minden alkalmazottjáért, és minden alkalmazott a munkáltatójáért. Ez azt jelentené, hogy a mesterséges intelligenciának feltett első kérdés az kellene hogy legyen, mihez kezdjünk az emberekkel, akiket nem lehet elbocsátani a mesterséges intelligencia és a robotok megléte ellenére sem.
A politikum szempontjából pedig el lehetne gondolkodni azokról az elvekről amelyek a törvények erejével védenék az embereket a vállalatok „túlhatalma” ellen. Először magát a politikát is meg kellene védeni ezektől. A tíz leggazdagabb ember vagyona kb. 200 milliárd és 100 milliárd dollár között mozog, vagyis az első vagyona nagyjából a háromszorosa Szerbia nemzeti össztermékének (kb. 67 milliárd dollár 2023-ban). Felvetődik a kérdés, hogy vajon csupán a pénzviszonyok fejezik-e ki az erőviszonyokat. Szerintem nem, hiszen az állam törvényeket hozhat, hadserege van, és ha a politikum jól csinálja a dolgát, akkor támogatói is vannak. Egyszer megkérdezték Norvégia királyát, hogy hány testőrrel jár, mire ő azt mondta, hogy négy millióval, mivel akkoriban ennyi lakosa volt Norvégiának. Vajon ezt megtehetnék-e más országok királyai, államfői? Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy erre kellene törekedniük, ami azt jelentené, hogy védik a lakosságot a veszélyektől, stressztől, lehetetlen élethelyzetektől. Ez azt jelentené, hogy az állam mindent megtesz az újszülöttekért és a haldoklókért is. A mesterséges intelligencia és a robotika fejlődését pedig úgy engedné és irányítaná, hogy az az együttműködést célozza meg. Így fejlődne, dolgozna, és fel sem merülne az, hogy úgy fejlesszék, hogy kiszorítsák az embereket a munkahelyeikről. Nem szabad elfogadni azt a logikát, hogy a robotok minden munkát pontosabban és időre elvégeznek, és azt sem, hogy a mesterséges intelligencia valaki helyett „gondolkodik”, azaz programokat ír és informatikai rendszert építget. A robotok és a mesterséges intelligencia produktumait is az embereknek kellene jóváhagyniuk.
A kormányok, a felelős kormányok bizony az adópolitikával nagy hatással lehetnének a vállalatok foglalkozáspolitikájára. Egyrészt adókedvezményt kapnának azok a vállalatok, amelyek sok embert foglalkoztatnak. Minél több embert, annál nagyobb kedvezményt. Ez a kormányoknak nem is lenne anyagilag rossz, hiszen a foglalkoztatottak pénzt keresnek, amit árukra költenek, amelyeknek forgalmi adójuk van, amit az állam szed be. Nem kell a gazdasági versenyt csökkenteni, csak szabályozni. Ha egy cég világszínvonalon működik 10 emberrel, akkor azok keressenek nagyon-nagyon sokat önmaguknak és a cégüknek is, de ebből a cég is és az egyének is nagyon sok adót fizetnének, hiszen a jövedelem és haszonadó ugyanolyan százalékú lenne mindenki számára. Nem mindegy, hogy egy cég 100 vagy 100 millió embert foglalkoztat, de ha egy ember annyit keresne, mint száz másik, akkor ugyanakkora jövedelemadót fizetne, mint a másik száz. Ha az extra keresete folytán extra igényei lennének, és extra árucikkeket és szolgáltatásokat vásárolna, akkor ezekért forgalmi adót fizetne, az árukhoz és az extra árukhoz mérten. Ha például a világelsőségre törő Microsoft a világ országaiban olyan szolgálatot tartana fenn, amely a lehető legjobb szoftvereket forgalmazza az emberek számítástechnikai eszközeire, és ezt úgy tenné, hogy nemcsak a világhálón küldené a frissítéseket, hanem olyan munkatársai lennének, akiket fel lehet hívni telefonon, hogy a dolgozónak, a humán értelmiséginek is elmagyarázza, hogy mi miért van, akkor ezt honorálni lehetne. Persze ezek nem azt a megoldást alkalmaznák, hogy a készülék kicserélését javasolnák, hanem azt, hogy milyen programokat érdemes rajta futtatni, milyen kiegészítéseket és bővítéseket lenne érdemes megtenni, miközben a választás lehetősége is meglenne. Ez lenne az emberi érték. De ez nem minden.
A találmányok megosztása
Napjainkban még nem védették le a szülés folyamatát, az oktatás folyamatát és általában véve az emberi dolgokat. Remélem, ilyen hülyeségek is csak nekem juthatnak eszembe, de ha így van, akkor egy találmány, amit levédetnek nem csak az azt levédő céghez tartozik. Nem kétséges, hogy az, aki pénzeli a kutatásokat, sok pénzt kell hogy keressen, de nem mindet, amit a találmány hoz, ugyanis a cég nem képes előállítani az embert, vagyis a kutatókat. Juttatni kell a kutatás vezetőjének, a kutatásban résztvevőknek, azok szüleinek, egyetemeinek, ahol tanultak, középiskoláiknak, ahol tanultak, általános iskoláiknak, ahol tanultak és az óvodának, ahova jártak, ezenkívül azoknak a tanároknak, akiket a találmányt kiagyaló tudósok megneveznek mint rájuk nagy hatással lévő embereket.
Ebből a perspektívából a találmányok egészen másak lennének, valóban közkincsek. Sajnos a kutatásokat pénzelő köröknek ma önös érdekei vannak. Valahogy ki kell facsarni az emberekből a találmányokat, aztán menjenek, ahova tudnak. Ez nem méltányos, ezt beláthatjuk, ha belegondolunk az egészbe. Azért sem méltányos, mert a találmányok hasznát azok fölözik le, akik a kutatást pénzelték. Ám a találmányokat, amiket valóban nem ők találtak ki, folyamatosan a saját hasznukra működtetik.
A kedvenc példám a pénztárosnők és a vevők helyzete a boltokban. Régen kisebb boltokba jártak az emberek, kevesebbet vásároltak és sorban álltak. A „kasszán” álló/ülő munkások vagy fejből tudták valaminek az árát, vagy meg kellett nézniük az árucikkre ráragasztott árcédulán. Ez után a mechanikus pénztárgépbe beleütötték az árakat sorban. Azóta sok minden változott, ma már van a pénztáraknál olyan szerkezet, amelyek a vonalkódokat le tudják olvasni, mégis sorba kell állni a fizetés előtt. A vásárló helyzete alapjában véve nem változik, de a bolt működtetőjének kevesebb pénztárost kell alkalmaznia, vagyis nála van a haszon. Így van ez minden más találmánnyal, és ez nem igazságos. A találmányok hasznában legalább fele-fele arányban részesülnie kell a találmány birtokosának és az emberiségnek is.
A felelősség kiterjesztése az áruk egész élettartamára
A ma gazdasága úgy működik, hogy a termék addig érdekli a gyártót, amíg el nem adja, miközben beleépíti azt, hogy bizonyos idő múlva elromoljon. Ez becstelen, nem gazdaságos (a szó eredeti értelmében), környezetszennyező és az embereket megnyomorító dolog. Ha az őseink így gondolkodtak volna, akkor ma pár tízezer ember élne a Földön, és ha nem teremne elég gyümölcs, egymást „csépelnék” botokkal, azért, hogy eldöntsék, ki fog enni, ki fog meghalni. Civilizációnk növekedése úgy volt lehetséges, hogy az egyes generációk olyan dolgokat hoztak létre, amelyek túlélték őket, és a következő generációnak nem kellett mindent a nulláról kezdenie. Ma ennek a fordítottja történik, és ha ezt nem változtatják meg, erre rá fog menni az immár globális civilizáció. És ezt nem absztrakt általánosítás formájában értem, hanem úgy, hogy ránk fog köszönni a nélkülözés világa. A kevés eszköz, a kevés energia korszaka. Valójában ez a folyamat már el is kezdődött, és ahelyett, hogy az emberiség lassítana, mindenki gyorsít, hogy kihasználja a lehetőséget, ami még megvan. Ez a pusztulásba vezető út.
Nem vitatom a globalizálódás észszerűségét sem, de amit mindenhol meg lehet csinálni, azt nem kellene ide-oda szállítani. Voltaképpen a szállítás egyszerűsége és viszonylagos olcsósága felborította a gazdaság egészséges és fenntartható logikáját, amit helyre kellene állítani. Vagyis minél többet kellene helyben előállítani a krumplitól kezdve a mikrocsipekig, és csak azt szállítani, amit másként nem lehet előállítani, pl. a ritka földfémeket.
Könnyen belátható, hogy a termékek helyett információkat kellene cserélni. Egy autó elkészítésében robotok vesznek részt, nem nehéz elképzelni, hogy ezek univerzális robotok legyenek, és ott hegesszenek, ahol az őket irányító program parancsolja. Ha másik programot táplálnak bele, akkor más helyen hegeszt, és ugyanez vonatkozik minden más dologra is, ami nem hegesztés, de autógyártás. Akár a cipőket sem kellene nagy mennyiségben gyártani egy bizonyos helyen. A cipők, az autók és a mobiltelefonok gyártását is közös nevezőre lehetne hozni, ha az előállító a gyártmányáért teljes mértékben felelős lenne. A felelőssége ott kezdődne, hogy honnan szerzi be a nyersanyagot, az energiát, és ahogy fentebb már szó volt róla, az emberi találmányt. Ez ott folytatódna, ahogy eljuttatná a fogyasztóhoz, ami azt jelentené, hogy minél távolabbról szállítja, annál nagyobb környezetterhelési adót kellene rászámolni az árra, majd a fogyasztónak valamennyi (nem mindegy, mennyi) garanciát kellene adni, és itt jönne az újítás, hogy amikor az eszköz elromlik, vagy már nem akarják használni, akkor vissza lehetne vinni abba az üzletbe, ahol vették. Ezt meg lehetne oldani a folyadékokat tartalmazó palackokkal, a papírral, de a mosógéppel és az autóval is. A fogyasztó a visszaadáskor a termék anyagárát visszakapná (a többi költséget természetesen nem). Az előállító pedig, nem utolsósorban alapanyagot kapna vissza, és nem kellene neki pl. ritka földfémeket vásárolni, hiszen az benne van a visszaadott eszközben. Ez után a vállalat, amely visszakapta ilyen vagy olyan állapotban megőrzött terméket, eldönthetné, hogy mit csinál vele. Ha működőképes pl. egy mosógép, akkor újra eladhatná, ha hibás, akkor a hibás részt kijavíthatná, és eladhatná a javított gépet. Egy ilyen gazdasági rendszerben az üzlethelyiségek nagy részében folyna a visszaváltás. Voltaképpen ugyanolyan fontos lenne, mint az eladás, és az üzletek természetesen a visszaváltás költségét is megkapnák, hogy nekik is megérje. Ez megtérülne tehát a gyártónak, az eladónak és a felhasználónak is.
Nem nehéz kitalálni, hogy egy ilyen szabályozás hogyan alakítaná át a gazdaságot. A felhasználónak és a gyártónak is érdeke lenne, hogy minél tovább tartson/működjön a termék. Ne csak az „öreganyám rézmozsara” tartson soká, hanem a számítógépe is, amit mondjuk a kedvenc unokája örökölne meg (de ez lenne a lakásával, autójával, mosogatógépével és minden mással is). A gyártó tehát arra törekedne, hogy egy autó vagy mobiltelefon minél tovább legyen a vásárlónál, és ez lenne a vásárló érdeke is. Ezen kívül szervizüzemeket tartanának fenn, hogy rávegyék a felhasználót, ne adja vissza a terméket, hanem javíttassa meg. Ebben az esetben egy autó élettartama megnövekedne, és nem néhány évig volna rá garancia, hanem sokkal hosszabb ideig, és az is cél lenne, hogy minél tovább fussanak, ötven vagy akár száz évig is. Bizonyára arra is rájönnének (már tudják is, csak nem csinálják), hogy modulárisan is fejleszteni lehet a termékeket. Valakinek az autó futóművét kellene felújítani, másnak a karosszériáját, megint másnak a motorját, és lenne olyan is, aki az elhasznált kárpitozást újítaná fel. A mosógépek esetében cserélhető mosódobokat csinálhatnának. Sőt, egy kormány, vagy ha megegyeznek több kormány, azt is előírhatná, hogy hány méretben gyártsanak dobokat és mosógépeket, ezen kívül azt, hogy milyen csavarokat használjanak stb. A mobiltelefonok esetében egy mozdulat lenne az akkumulátor kicserélése ugyanúgy, ahogy minden más darabjáé, sőt a különböző alkatrészeket fejleszteni lehetne, és a csere alkalmával a legújabb és legjobb komponensek kerülnének bele. A példánknál maradva egy újabb, nagyobb kapacitású, gyorsabban tölthető akkumulátor, nagyobb memóriaegység stb. A felelős termékgyártás még a cipőknél is meghozná a változást, lehetne külön alsó részt és felső részt cserélni. Mindenkinek a lábát egy eszköz lemérné, és a pont neki szükséges cipőt állítaná elő, előre meghatározott színű, nagyságú felső résszel, ragasztóval, amelyet ha kell, könnyen lehetne oldószerrel oldani, és a megfelelő alsó résszel újra összeragasztani. Ebben az esetben, ha csak az egyik cipővel van baj a párból, akkor csak azt újítanánk. Az emberi lelemény afelé fordulna, hogy minél kevesebb energiabefektetéssel minél nagyobb hatást érjen el. Gondoljunk bele, mit jelentene, ha nem kellene kidobni a régi számítógépünket, mert nincs hozzá alkatrész, sőt összekapcsolhatnánk egy újjal, amely természetesen együttműködne a régivel. A nagy szoftvercégeket rá lehetne venni (parancsolni), hogy egymással együttműködő rendszerprogramokat írjanak, és a programozók nem abban lennének érdekeltek, hogy minél nagyobb programokat írjanak, hanem abban, hogy minél kisebbeket.
Ha ez megvalósulna, akkor a cégek hatékonysága tovább növekedhetne, de embereket is alkalmaznának, mert szükség lenne rájuk. A robotizálás és a mesterséges intelligencia azt jelentené, hogy egyre több hivatalnok, óvónő, tanító és tanár, kozmetikus, postás, rendőr, villanyszerelő, honvéd, gázszerelő és díjbeszedő dolgozna, egyre több orvos és ápoló is lenne. Ezzel kapcsolatban a hivatalnokok kérdése ragadta meg a figyelmem. Általában mindenki lebecsüli a hivatalnokok munkáját, pedig egy modern társadalom nem működik adminisztráció nélkül. Amikor a hivatalban, bankban sorba kell állni, akkor az emberek a hivatalnokokra mérgesek, pedig nem ők a hibásak, hanem az, aki rosszul mérte fel a szükséges létszámukat a munka mennyiségéhez. A mostani felpergetett munkaritmus ellenére sorok vannak, mégis egyesek úgy vélik, hogy még így is kivételezett helyzetben vannak a hivatalnokok. Szerintem viszont az lenne jó, ha annyian lennének, hogy egy lakos gyakorlatilag egyből sorra kerülne, és egy motivált hivatalnok várná, aki végre nem unatkozik a tolóablaknál. Egy olyan társadalom megvalósulására kellene törekedni, hogy az orvos, az ápolónő, a pedagógus alig várja, hogy megmutathassa mit tud. A mesterséges intelligencia, meg a robotok és szoftverek csak pörgessék minél magasabbra a munka ritmusát, hogy mi emberek minél inkább ráérősek lehessünk.
Egy ilyen világban nem lenne szükség olyan sok hatalmas szállítóhajóra, hiszen nem az autókat kellene szállítani, hanem csak az elkészítésükre vonatkozó információt elküldeni. Tehát ha valaki autót vásárolna, akkor egy szerethető dizájnú autó megalkotására alkalmas beállításokat venne, amelyet szoftver alkalmazna, és helyben vagy közelben készülne el az autója. Ez éppen az a dizájn lenne, amit nem szégyellne ötven évig hajtani, és amire az unokái is azt mondanák, hogy az egy igazán szép autó. A söröket ugyanolyan üvegben árulnák, a marketingesek pedig azon gondolkodnának, hogy milyen címkét ragasszanak rá, ebben törne elő a kreativitásuk. És persze nem lenne olyan üveg, amit vissza ne lehetne váltani, annál is inkább mert pl. azt is szabályoznák, hogy egy üvegben fél vagy harmad liter lenne. Ugyanez lenne a helyzet más italok, csokoládék, cukorkák, a liszt, a cukor és az étolaj csomagolásával is, és minden csomagolással, amit használni kell. Lehet, hogy a nagy cégek is arra törekednének, hogy minimálisra vegyék a csomagolást, amivel nem lesz sok gondjuk, ha visszakapják. Végül is ők tudják, hogy milyen csomagolóanyagot kapnak vissza, és hogyan lehet a leggazdaságosabban felhasználni mindazt, ami visszaérkezik hozzájuk.
És végül hadd mondjam el, hogy szerintem a gazdag és a nagyon gazdag emberek is emberek. Könnyen belátható számukra is (még akkor is, ha némi magyarázatot kell kapniuk nagyon okos emberektől), hogy egy civilizációs összeomlást nem tudnának a végtelenségig túlélni ők sem, és ez felelőssé tenné őket. Ahhoz, hogy eljussunk a kőkorszakba, elég csak egy generáció, ahhoz viszont, hogy a kőkorszakból idáig jutottunk, nagyon hosszú időre volt szükség.
Jogdíjak
Nagyon általános dolog az, hogy valaki úgy gondolja, ha létrehoz valamit, akkor azzal nem kell semmit tenni, hogy forogjon és hozza a pénzt. A jól eltalált filmek, könyvek, zenék esetében történik meg, hogy levédetik. Azonban ezzel is sántít a dolog. Egy film, könyv, zene esetében mindenkit ki kell fizetni, és amikor ez megtörténik, attól kezdve szabad kellene hogy legyen a tartalom. Így juthatna el az emberekhez a kultúra és a szórakozás. Ugyanis az emberek nem önszántukból néznek minőségtelen, reklámokkal túlzsúfolt adókat, és nem önszántukból olvasnak szennylapokat, egyszerűen nem kapnak mást, vagy nem tudják, hol kell keresniük. Ha lennének szabad és jó minőségű tartalmak, akkor ez a ma ismert kereskedelmi televíziók végét jelentené, hiszen egy szabad tartalomhoz hozzájuthatna a köztévé is, amely nem szakítaná meg a filmet reklámokkal, ezért valami újat kellene kitalálni. A reklámok oda szorulnának vissza, hogy a film elején vagy a végén bemondanák, melyik cég támogatta a vetítést. Ezenkívül meg kellene szüntetni az ingyen elérhető műsorokat, viszont az előfizető csak annyi csatornára fizetne elő, ahányat ténylegesen néz. Valójában fizetne a hálózatért, amit használ, amíg annak nem térül meg az értéke, valamint azokért a csatornákért, amiket néz, sőt még azt is meg lehetne szervezni, hogy mérjék, melyiket követi a legtöbbet. Ez azt eredményezné, hogy egy cégnek nem lehetne tucatnyi csatornája, mert az emberek csak azokat néznék (és azokra fizetnének elő), ahol érdemleges tartalom is van, értelmes időben.
Az állam munkavédelmi indokkal azt is szabályozhatná, amit a fogyasztó is támogatna, hogy emberi időben mutassanak be minőséges tartalmakat, pl. a Bajnokok Ligája sportmérkőzéseket délután játszanák, és nem valami olcsó műsorszerűséget mutatnának be abban az idősávban, amikor az embereknek szabadideje van. Végül is a műsorokat is lehet modulárisan szerkeszteni, és úgy is, hogy akkor hívja őket elő a fogyasztó, amikor akarja.
Ugyanez lenne a könyvekkel is. Minden ember hozzájuthatna minden könyvhöz, amit valaha kiadtak. Ehhez csak az kellene, hogy a helyi könyvtárban befizesse az éves bérletet.
Tudom, hogy erre azt mondanák, hogy a műsorok, filmek és a könyvek elérhetősége túl drága lenne, de mi lenne, ha az emberek többet keresnének, vagy ha eldönthetnék, mi kell nekik, és azért fizetnének. Ne felejtsük el, hogy úgyis minden nehéz dolgot a robotok és a mesterséges intelligencia végezne el. Mi lenne, ha a már meglévő könyvek továbbfejlesztését is sok ember csinálná. Fokozatosan minden könyv hangoskönyv is lehetne, a lábjegyzetek, az illusztrációk számát növelni lehetne; a regényekben, de főleg a tudományos könyvekben az újrakiadáskor kötelezően lennének mutatók, kronológiai táblázatok. Minden könyv egyben digitális könyv is lenne. És milyen szép lenne, ha egy nap azt mondhatnák az emberek, hogy a könyveket illetően naprakészek vagyunk, azaz minden könyvet digitalizáltunk, ami létezik. Hasonlóan szép pillanat lenne, ha azt mondhatnák, hogy minden film elérhető. Mi lenne, ha egy könyvet csak annyi példányban nyomtatnának ki, ahányban megrendelik őket. És az is érdekes lenne, hogy minden kodifikált nyelvre le lehetne őket fordítani, egyebek mellett a mesterséges intelligencia által. Tudom, hogy erre azt mondják, a gépek soha nem lesznek kompetens fordítók, de ezért vannak emberek, hogy kijavítsák a hibáikat.
Következtetés
Tudom, a fentiekre sokan azt mondják, hogy egy fantaszta álmodozásai, de tegyük fel, hogy ez a negyedik vagy ötödik ipari forradalom valóban bekövetkezik. Ki bánná azt, ha a szántóföldjein programozott gépek irtanák a kártevő rovarokat, programozottan öntöznék és trágyáznák a növényeket, mégpedig istállótrágyával, amelyet programozottan juttatnak el a növényeket gondozó robotokhoz, drónokhoz. Ezek programozottan kapálnák ki a gyomnövényeket is, és mindenben a természetes módszereket próbálnák visszaállítani, pl. robotok és drónok segítségével ismét együtt lehetne termeszteni a kukoricát, a babot és a tököt, ahogy azt a régi indiánok csinálták Észak-Amerikában. Az emberi leleményesség, a mesterséges intelligencia és a robotok szinte mindenre képesek lennének. Ebben a helyzetben az emberek tehetsége jutna kifejezésre, sőt azokért a fajokért is felelőssé válhatnánk, amelyek velünk élnek, hiszen az intenzív gazdálkodás azt is jelentené, hogy extenzív gazdálkodás is folyna, és lennének vad területek is. A szülőknek lenne idejük a gyerekeikre, akik az óvodában és iskolában a lehető legjobb nevelést kapnák, amely nem kellemetlenséget hoz az életükbe, hanem segít nekik megtalálni magukban a kincset, amelyet mindenki keres, és mindenkiben megvan.
pixabay
Nyitókép: pixabay
