Kis, gazdaságilag szegény, gyönge haderejű országoknak rendszerint nemcsak az ellenségeiktől, hanem a szövetségeseiktől is van félnivalójuk. Különösen, ha a szövetséget kényszer szülte, és feltételeit az erősebb fél akarata diktálta. Magyarország a 20. században nemegyszer került ilyen helyzetbe, például a második világháború idején is. A doni katasztrófa után az ország józanabbul gondolkodó vezetői előtt teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Németország a háborút gyakorlatilag már elvesztette, és ebből a helyzetből Magyarországnak a lehető legkisebb veszteséggel kellene kikeveredni. Annál is inkább, mert vélhető volt, hogy a németeknek az oroszokkal szembeni stratégiájában Magyarországnak mind földrajzi fekvése, mind viszonylag még háborítatlan infrastruktúrája és gazdasága miatt központi szerep fog jutni. Ebben a helyzetben Hitler érdeke az volt, hogy a magyarok mozgásterét minél szűkebb keretek közé szorítsa, hiszen a jól működő német kémszolgálat révén pontos képet alkotott a magyar kormány titkos diplomáciai lépéseiről az angolszász hatalmak felé.
Hitler végeredményben akár meg is ölethette volna Horthy Miklós kormányzót, Kállay miniszterelnököt vagy Szombathelyi vezérkari főnököt, akik egyáltalán nem voltak a németek barátai, ehelyett azonban, mivel a törvényesség látszatát fenn akarta tartani, és ehhez szükség volt egy Horthy által kinevezendő quislig-kormányra is, inkább csapdába csalta a magyarokat, amikor meghívta, pontosabban magához rendelte őket. Ekkor már minden készen állt Magyarország megszállására. A kormányzó visszautasította a követelést, de Hitlert ez nem tartotta vissza: 1944. március 18-áról 19-ére virradóra hatalmas túlerővel – mint John Flournoy Montgomery írja, tizenegy hadosztály, Tigris nehézpáncélosok, motorizált tüzérség – támadtak Magyarországra, s hajnali négykor, jelentősebb ellenállás nélkül elérték a fővárost. Még aznap megkezdődött az embervadászat, a Gestapo és hazai cinkosai segítségével mindenkit igyekeztek kézre keríteni, akiről tudták vagy feltételezték, hogy a hitleri rendszer ellenfele, a belügyminisztert az elsők között tartóztatták le. Bajcsy-Zsilinszki Endre az elfogására érkező géppisztolyos alakulatot pisztollyal a kézben fogadta, a tűzharcban súlyos sebeket kapott, így vitték Sopronkőhidára, ahol hónapokkal később a nyilasok kivégezték.
Március 19-én éjjel érték el a Bosznia felől jövő német alakulatok az újvidéki vasúti hidat. (Pétervárad a Független Horvát Államhoz tartozott, és a híd rájuk eső felét német őrség biztosította, az újvidéki oldalt pedig magyar honvédek őrizték.) A továbbiakat Végső István, a Clio Intézet történész munkatársa három évvel ezelőtti cikkéből a Magyar Nemzet alapján ismertetem.
„Hajnali 4 órakor egy német tiszt akart átkelni gyalog a hídon. Barátságosan cigarettával kínálta az őrséget, majd jelzett a megszálló erőknek, hogy leszerelhetik a magyarokat. Az őrségben lévő Reményvári József szakaszvezető viszont félrelökte a német tisztet és » Fegyverbe !« kiáltással a magyar állások felé futott vissza. A németek utánalőttek, a szakaszvezető a vállán sérült meg. Ezután tűzharc alakult ki, s ekkor sebesült meg súlyosan Marancsik Pál honvéd. Az események részleteit illetően a források nem egyértelműek. A század parancsnoka, Lonkay László hadnagy visszaemlékezése szerint Marancsik gyorsan elvérzett, de a hivatalos jelentésben azt olvashatjuk, hogy a kórházban halt bele a sérüléseibe.”
„A visszaemlékezések nem egyeznek a német veszteségek kapcsán sem. Egyesek szerint a magyarok egy hősi halottja és egy sebesültje mellett 25–28 német sebesültje vagy halottja volt a tűzpárbajnak. A tűzharc mindössze fél óráig tartott, ekkor fogyott el a magyar katonák tölténye. Megadták magukat, a tiszteket letartóztatták és kihallgatták, de végül elengedték őket.”
„Egy másik alakulat, a magyar II. folyamzárzászlóalj laktanyájába a délutáni órákig próbáltak bejutni a németek, de eredménytelenül. Mai napig kérdés, hogy az újvidéki katonai egységek miért nem kapták meg azt az általános hadparancsot, hogy ne álljanak ellen a bevonuló idegen hadseregnek. Ám jól mutatja a magyar katonai erényt, hogy honvédjeink (hiába a szövetségi rendszer) nem voltak hajlandók szolgaian engedelmeskedni a németeknek. A szolgálat és a magyar terület védelme volt az elsődleges számukra. Látva az újvidéki eseményeket, az is felmerülhet, hogy mi lett volna, ha minden magyar alakulat azt az utasítást kapja, hogy fegyverrel álljon ellen a németeknek? Mi történt volna, ha ezek az alakulatok megfelelő mennyiségű fegyverrel, lőszerrel, emberrel is fel vannak szerelve? Valószínűleg semmi esély nem lett volna tartósan ellenállni, de a világ közvéleménye szemében talán kedvezőbb országkép alakulhatott volna ki rólunk.”
Végszóként talán csak annyit tennék hozzá a cikkrészletben elmondottakhoz, hogy az adott időpontban több temerini is katonáskodott Újvidéken, s talán részese is volt a fegyveres ellenállásnak. Én magam 19-20 éves koromban – tehát 1970 körül – hallottam erről először Varga Mártontól (1920) , aki azon a márciuson Újvidéken teljesített szolgálatot. Közülük talán mások is túlélték a vérzivataros időket, bár tudjuk, 1944-ben a partizánok is bosszúszomjasan vadásztak rájuk, és sokukat a tömegsírba lőtték. De talán maradtak még emléknyomok az újvidéki hídi csata bátor honvédjeiről, s ha igen, ezeket jó volna felhegyezni, megőrizni. Egyébként, mint Végső István cikkéből megtudtuk, az összecsapás magyar áldozata is bácskai volt, 1915-ben született Bácsalmáson, s tartalékosként halt hősi halált.
forrás: mek.oszk.hu
Nyitókép: forrás: mek.oszk.hu
