A HÁBORÚBAN MINDENKI VESZÍT. Mindenki. A győztes is veszít, emberek tömegei pedig a semmiért halnak meg. Ezt állítja Edith Eva Eger, akit 1944-ben mindössze tizenhat évesen deportáltak a nácik Kassáról. A fogságot és a háborút túlélve Amerikába emigrált, pszichológus lett, de még hosszú évtizedekbe telt, mire szembe tudott nézni a saját traumáival. Ezt a lelki utat A döntés című könyvében dolgozta fel, amely kilencvenévesen egycsapásra világszerte ünnepelt szerzővé tette. Azóta pedig már megjelent Az ajándék című könyve is. „Szerintem sosem szabad feladni a reményt – mondja –, engem ez tartott életben Auschwitzban: a kíváncsiságom, hogy mindig tudni akartam, mi fog történni holnap. Létfontosságú volt számomra a tudat, hogyha a mai napot túlélem, akkor holnap akár láthatom a fiút, akit szeretek. A holnap tehát barátommá és nagyon fontos szövetségesemmé vált.” Majd hozzáteszi: „Most kilencvennégy éves vagyok, de nem izgat az életkorom, mert ma is fiatalnak érzem magam. Nem okos vagyok, hanem – reményeim szerint – bölcs, próbálok tanulni az élet által nyújtott leckékből.” A továbbiakban kifejti, szerinte az érzelmi intelligencia sokszor fontosabb, mint az IQ. Az egyetemi tanszékek tele vannak sziporkázóan okos emberekkel, akik képtelenek egy uborkát megtalálni a kisboltban. Nincs meg a természetes tájékozódási képességük. Tapasztalata alapján az ilyen emberek Auschwitzban sem bizonyultak jó túlélőnek, nagyon gyorsan feladták. Ezért is szokta figyelmeztetni a szülőket, hogy ne kényeztessék el a gyerekeiket.
BÁR NEM KOMÁROMI, neve évtizedeken át eggyé forrt a révkomáromi múzeummal meg a város történelmével, amelynek (és környékének) múltját meg művelődés- és településtörténetét kutatta. Erről tanúskodik számos kiadvány, melyek közül talán az 1992-ben megjelent Történelmi séták a városban című kötete a legismertebb. A helytörténész Mácza Mihály most lett nyolcvanesztendős. Életrajzából a következőket említjük: 1959-ben érettségizett Szepsiben, majd a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett történelem–magyar szakos oklevelet. Némi kitérők után kerül Komáromba, ahol a Duna Menti Múzeumban létrehozza és gyarapítja az intézmény újabb kori történeti gyűjteményét, továbbá számos időszaki és állandó múzeumi kiállítást rendez, mindeközben szervezi a Komáromi Múzeumbarátok Körének tevékenységét, önkormányzati képviselő, egyidőben alpolgármester. Számos elismerés és díj tulajdonosa. „Életem során nem törekedtem vagyon gyűjtésére – jegyzi meg a jubileumi interjúban –, ez alól talán csak a tartalmas könyvek gyűjtése kivétel, melyek most megtöltik lakásom két szobáját.” Legvégül még fontosnak tartja elmondani, hogy az elődjeitől családi örökségül kapta az élni és küzdeni akarást, ami a nehézségek közepette is arra sarkallta, hogy ne adja fel a harcot, jusson valamire, érje el a kitűzött céljait. Csak így sikerülhetett helytállnia a történelem viharai közepette. És ez érvényes a ma hétköznapjaira is
VERS(ÖN)ELEMZÉS. Tőzsér Árpád az olasz írót, Umberto Ecót idézi, aki egy alkalommal azt a véleményt kockáztatta meg, miszerint a világűr valamelyik ismeretlen dimenziójában lehet valami, amit megélt életünk vagy nagy művészi alkotásaink elemei alkotnak: emlékek, gyötrő lelkiismeret-furdalások, szenvedélyek, szerelmek. Eco nem nevezte ezeket az életelemeket energiának, s nem adott nevet az ismeretlen dimenziónak sem. „Ma én – vallja Tőzsér –, azon a bizonyos utolsó előtti lépcsőfokon állva úgy sejtem/remélem s időnként hiszem, hogy az ember földi energiái, törekvései, szenvedélyei a végtelen Isten-energiával egyesülve halálunk után is tovább élnek.” (Whitehead kifejezésével élve: „halhatatlanokká objektivizálódnak”).
Finomhangoltságok címmel Tőzsér verset írt, melyben a következő sorokkal is találkozunk: „Ma a kozmosz finomhangoltsága / a negyedik istenbizonyíték, amely / szerint az Örök Karmester nélkül / az univerzum kakofóniájához elég / volna egyetlen pontatlan kis terc: / a galaxisok a másodperc tört része / alatt elégetnék hidrogénkészletüket, / azaz a világegyetem roppant / hidrogénbombaként robbanna föl.” Prózaversét utólag körbejárva szerzőnk számára világossá válik, hogy lecövekelt a hit kérdésénél, s a tulajdonképpeni témája a következő: elképzelhető-e a Metaverzum egyetlen műként, mondjuk egy szimfóniaként vagy egy operaként?, s lehet-e hinni a Karmester nélküli Nagyzenekarban? Gottfried Bennt, a német orvos-költőt próbálja segítségül hívni, akit szintén fogva tart a végső dilemma: „Mi lesz aztán, ha majdan / e dolog megesik?” A létezés végességével persze csak az ember foglalkozhat. Egyesek hisznek a túlvilágban, mások nem, a harmadik csoportba a boldogtalan istenkereső elmék tartoznak. Tőzsér magát is oda sorolja, nyolcvanhat esztendősen pedig képzelete hatványozottan tudakolná – szinte már „saját problémaként” –, mi az igazság az Örök Karmester (meg a túlvilág) léte vagy nemléte körül. A köd egyre sűrűbb, a sötétség mindinkább nyomasztó, Tőzsérnek azonban sikerül valahogyan egy csöndes öbölbe hajóznia, bizonyítva egyszersmind, hogy „a nagy ismeretlent fürkésző szem nem adja olyan könnyen föl a reményt”. A maga számára költőnk így tisztázza a dolgokat: „Nem muszáj látnunk a karmestert, mert az ott van a zenekar egészében, megvalósulva: egyszerre foglalja magába a hangszerek és zenészek valamennyiét, az Egészet és egyszerre része az Egésznek.”
Nekünk pedig nincs immár más dolgunk, hallgatnunk kell csak a szférák zenéjét.
