Ízt nem érzett, csupán a szomjúság gyötörte, nyelve a fogaihoz tapadt. Száját sem bírta szólásra nyitni, csupán hörgés, áldozatára leső, hajnal hidegében remegő vad nyüszítése tört fel a torkából. És a bosszúra gondolt. Arcán, bőre alatt pattanásig feszültek a hajszálerek, szédülés környékezte már a baleset után, amikor két rendőr fogta le, sápadt öregasszony kiabált rá az út mellől:
– Ne, jó ember, ne tegye! Ezzel már úgysem mentheti meg a lányát!
De ő akkor nem hallotta a szavakat, nem érezte a rendőrkezek erős szorítását, rohanni akart, ráugrani a vérző fejű autósra, széttépni rajta a bőrdzsekit, széttépni az ingét. A bőrt lenyúzta volna arról a fröccsszagú emberről, aki áthajtott kocsijával a lányán.
– Megölöm! – üvöltötte bele a világba. Az utcai lámpák fénye is megfakult, amikor hangja végigrohant a járdán, felmászott a falakon, és megzörgette minden ház ablakát.
A bírósági tárgyaláson csak ült, testének mázsás lett a súlya, a bíró szavát sem értette igazán. Halált okozó ittas járművezetésről beszéltek akkor, gondatlanságról, az autó műszaki állapotáról, útviszonyokról és féktávolságról. A gyilkos a vádlottak padján, mint egy hegy tornyosult előtte. Széles hátán már frissen vasalt öltöny feszült, vastag ujjaival ingének nyakát igazgatta, mint aki még soha nem kötött nyakkendőt. Zavartan habogta: megbánta bűnét. Bocsánatot kér a családtól, maga sem tudja, mi történt akkor, szemvillanásnyi idő sem kellett ahhoz, hogy a kislány a kocsija elé lépjen a járdáról – surrogta szavait, amikor bíró szólt: uram, egy kicsit hangosabban beszéljen.
– Bocsánat – visszhangozták a falak, de ő tudta, gyereke gyilkosának nincs bocsánat. Börtön, legyen bármilyen vastag is ablakain a rács, kerülje el akár évekig is a napfény a cellát, nem torolhatja meg a bűnét.
– Megölöm! – suttogta az ítélet kihirdetése után. Megölöm, ordította a konyhában hetek múlva, amikor a felesége zokogva motyogta: de hát így nem lehet leélni egy életet, a sírból lányukat egyetlen angyal sem varázsolja elő. Őrizzék inkább a mosolyát legszebb emlékeik között, az idő kínáljon gyógyulást fel-felszakadó sebükre.
– Megölöm, egyetlen gyerekem volt. Értsétek meg: nem csak egy kilencéves lányt gyilkolt az a nyomorult. Átgázolt azon a percen, amikor a feleségem bejelentette: apa leszel. Nem csak egy kilencéves lány csontjait törte, tüdejét taposta szét azzal a hatalmas, vadrácsos autójával, hanem a kórházat is, az orvos mosolygós arcát, aki megkérdezte: biztos benne, tanár úr, hogy végig tud nézni egy apás szülést? Én meg csak bólogattam, bordáim közül torkomig ugrált a szívem, a tüdőmben megrekedt a levegő. De bementem a szülőszobába, és csak akkor ébredtem fel a révületből, esküszöm, csak akkor, amikor a feleségem szinte sikítva kiabált rám – ne szorítsd már annyira a kezemet, jobban fáj, mint a szülés. És tudjátok hogyan kiabált? Öklömnyi könnycseppeket hizlalt a szemében a boldogság. Azok a kövér könnyek meg csak gurultak le az arcán, amikor felemelték a gyereket, azt a csupa vér apró kis emberkét, a nővér meg nevetett, mint aki először lát csecsemőt.
A tanári szoba csöndjében osztálynaplóba, javítható dolgozatokba temetkezve hallgatták a férfi szavait. Senki nem mert közbevágni: István, ezt már vagy negyvenszer elmondtad. Igaz, nem is akarták megállítani a szavak vastag zuhatagát, hiszen a kollégájuk olyan szépen fonta a mondatait, mintha költő lenne. Pedig tudták: nem költő, nem író, csupán egy nagyon lelkes irodalomtanár, aki huszonöt éve kínálgatja a tudást szerelemről, első csókról álmodozó középiskolásoknak.
Az asztalterítőt zavartan karmolászók érezték: a tanár úr nagyot harapott a levegőből, és megtöltötte tüdejének minden zugát. Tudták: erőt gyűjt, hogy elmesélje újra, hányszor ugrálta körbe a szobát, amikor a kislánya először selypítette bele a világba: apuci. Ismerték már a halott kislány életének szinte minden fontosabb eseményét, elismerően bólogattak huszadszor is, mert bizony a színjeles bizonyítvány kizárólag dicséretet érdemel.
Csak azt nem tudták, mikor kopott re róluk az együttérzés.
Pedig nagy volt sajnálkozó bánatuk, sikolyt, káromkodást fakasztó, az első napokban úgy borult rájuk, mint egy hatalmas kabát. Szerencsére vastag béléssel bundázva, mert így nem fagytak meg attól a fájdalomtól, ami vágott, hasított, mint a tó tetején megrepedt jég, amikor István belépett a tanári szobába, vastagabbra hízott hónapok alatt a csönd, mint temető ravatalozójában.
– István, ez már nem segít a lányodon, már meg ne sértődj, de inkább menj el orvoshoz – kísérték ki többször az ajtóig, és szelíd beletörődéssel tartották a fejét, amikor a legközelebbi vécé kagylójába öklendezte bánatát, az összes, még reggel, munkába indulás előtt lenyelt nyugtatót, a gyomrát maró savat.
– A bosszúról többet, kérlek, egy szót se ejts! Nézz már magadra, nem illik kés a vézna kezeidbe, az ujjaid, ugyan már, markolni sem tudnák. A könyveket fogd inkább, keress nekik ismét helyet a polcokon – szorította István karját otthon a felesége.
Szedett már ki az asszony a kerti sárból Tolsztojt, Puskint, Victor Hugót, Hemingwayt is. És nem értette, aki olyan szép mondatok értelmét is meg tudja fejteni, hogy „senki nem különálló sziget, minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja”, hogyan tud könyveket rugdosni, arról üvöltözni: egyetlen leírt sor sem ér két marék homokot, az ember állatnak született, és állat is maradt.
– Hogyan tudsz torokról beszélni, amit saját kézzel fogsz elmetszeni? Koponyáról, amit egy vasrúddal tudnál beszakítani? Hol fér el benned ennyi hideg gyűlölet, amikor olyan csodás idézetekkel vigasztaltál korábban minden bánatomban? – kérdezte az asszony.
– Az idézetek hiányoznak? Akkor ezt hallgasd! Játsszuk a hőst, mert gyávák vagyunk, és szentet játszunk, mert rosszak vagyunk, játsszuk a gyilkost, mert az embernek kedve telik a gyilkolásban, játszunk, mert hazugok vagyunk a születésünktől fogva. Vagy akarod hallani franciául? Legalább az első szavakat? On joue les héros parce qu’ on est láche et les saints parce qu’ on est méchant…
A lépcsőn állt, bokája, lába, de leginkább térde rázkódott. Remegett benne a düh is, mert kifogytak szájából a hangok. Csodálta Jean-Paul Sartre minden szavát, de szája már nem akart beszélni. Tisztán élt emlékeiben, milyen boldogan nyelt el agya diákkorában minden frissen megtanult francia szót, de már nem tudta a franciák nyelvében bujkáló dallamot szeretni.
Undorral fordult el a feleségétől, és napokig úgy hitte: az lesz a legjobb, ha befalazza háta mögött a padlásszoba ajtaját.
Hetekig nem értette: mi vette rá, hogy mégis újra bemenjen a gimnáziumba, és elemezze, ízekre szedje, majd újra összevesse Geothe Faustját Az ember tragédiájával.
– Látjátok, az idő csak begyógyít minden sebet – mondta valaki. Talán a biológiatanár, aki egy kitömött bagoly üvegszemében nem látott annyi hidegséget, mint kollégája tekintetében. Pedig az iskolában, talán éppen a tanévzáróra készülődve, arról beszéltek, István panaszai elmaradoztak, egyetlen diák sem suttogja már: belefagy a vér ereibe, ha a tanár úr ránéz.
– Legyen végre nyugodt az élete, ne érje több fájdalom – motyogták a tanárok folyosói félhomályba húzódva, és nem tudták: a tanár úr már nem Hemingwayt olvas, és Bohumil Hrabal véres történetekkel teli könyvét is falhoz vágta.
Keményebb drog után nyúlt.
Belebújt Stephen King horrort szülő agyába, és orvostanhallgatóknak nyomtatott tankönyvből próbálta megfejteni, hány ideg, izom, szövet sérülhet, ha valakinek baltával levágják a lábfejét. A szó, megölöm, száján soha ki nem csusszant. De ezreket áldozott egy albumra, amiben a legpusztítóbb lőfegyverek képeihez fűztek a szakértők könnyen érthető magyarázatot. És azt sem bánta, hogy megmosolyogták, amikor egy városszéli tornacsarnokban azzal állt egy fehér ruhás, fekete öves férfi elé: küzdősportokat szeretne tanulni.
– Rendben – bólogatott, mosolyát nyelve az edző, és közölte, őt mesternek kell szólítani, mert így írja elő az ősi japán szokás, és a tanár úr csak úgy hizlalhat izmot, ha tűri az edzéssel járó kínt, a fájdalomtól, rúgásra lendülő lábtól, ütésre emelt kéztől pedig meg ne ijedjen.
– A fájdalmat nem kézzel osztják, de még csak nem is gyomorrúgással – harapdálta a szája szélét, amikor a mellén görcsbe rándult minden izom a tízedik fekvőtámasz után. Foga csikordult, a bőr alatt feszülő, utoljára még síppal vezényelt, nagyon utált középiskolás tornaórán megfeszített inak könyörögtek: pihenjünk kicsit, nem bírjuk már a terhet. De ő csak támaszkodott a kezén, tenyere fölfalt minden apró porszemet a padlóról. – Csak a halálos pontját megtaláljam, azt a helyet, amit megérintve egyetlen apró ütéssel megölhetem – szuszogta éjszaka. Kezében egy antikváriumban talált mágikus könyvet szorongatott, a gyűrt kötet dohos szaga belengte az egész szobát. Nem is sejtette, hogy az asszony hallja minden szavát.
– Csak a szemét lássam, amikor kilobban a fénye – ejtette maga mellé a könyvet. Észre sem vette, hogyan törli könnyeit mellette a felesége.
– Szemet szemért, fogat fogért, ősi törvény ez – rejtette kövér párnába a fejét. És arra gondolt, igaza lehet-e annak a tudósnak (vagy ősi japán hagyományokat összegyűjtő kutató volt talán?), aki azt állította, hogy a világ legkegyetlenebb kivégzését, ami még az olajban megsütésnél, a forró vízben megfőzésnél is több fájdalmat okoz, bambusznád fűrésszel hajtották végre Japánban. A bűnöst nyakig földbe ásták, a feje mellé tették a fűrészt, és egy szamuráj ügyelt arra, hogy minden arra elsétáló egyszer, igen, csak egyszer sebet ejtsen ezzel a szerszámmal az áldozat nyakán. Nem kellett mélyen belevágnia, jaj, dehogy! Így aztán akár hetekig is kínlódhatott a szerencsétlen, amíg megváltotta a halál – mosolygott a tanár úr, az orrán párnából kipottyant tollpihe táncolt.
– Torokra soha! Súlyos sérülést, halált is okozhat, tanár úr! Ez szigorúan tilos – üvöltött vele a mester, amikor az egyik edzésen, a harcra szólító intés után, hörögve támadt egy kamaszra.
– Dehogynem! Csakis a torkára! – sziszegte, és dühösen csapta le a nyilvános fülkében a kagylót, amikor a börtönből annyit közölt egy fásult női hang: a fogva tartottak pontos szabadulásának idejéről márpedig tájékoztatást nem adhatunk ki.
– Te raktad elém? Tudom, hogy te raktad, ne fordíts hátat – mordult a feleségére, amikor a konyhaasztalon megtalálta a Büntető törvénykönyvből kifénymásolt oldalakat emberölésről, előre megfontolt szándékról, aljas indokról, különös kegyetlenségről, akár életfogytig is eltartó fegyházbüntetésről.
– A bosszúról itt szó nem esik. Meg egyébként is: az sem érdekel, ha negyven évig kell a rácsok mögött zacskót ragasztanom. Száradjon le a hús minden csontodról, amiért máris elfelejtetted a lányunkat – habzott István szája szélén a nyál.
Kézfejével törölte le, lassan nyalogatta, mint aki vér ízét érzi. És másnap, a kamaszlányok illatával telt plázából hazaérve, ügyesen elrejtette a vadászboltban vett fűrészfogú kést, amiről szinte kéjelegve mondta a boltos: uram, ez nem is vágja, ezerszer inkább tépi a húst. Nem lennék őz, aminek ezzel adják meg a kegyelemdöfést.
– Még hogy kegyelemdöfés! Milyen idióta szó ez. Mint a játékfegyver. Játék … fegyver, játék … fegyver – émelygett a gyomra, újra megtöltötte minden sejtjét a gyűlölet.
– A rabságában megtört, azt mondják, meg is őszült – hallott hírt az autósról, de a súly, ami lánya halála óta kapaszkodott a hátára, nem lett könnyebb. Inkább erőszakosabb. Már nyakát szorongatta, ujjait vájta torkába, amikor az ajtóra mért tízedik rúgás után rá kellett döbbennie: felesége végleg kizárta az életéből, a házának ajtaja előtte már nem nyílik ki soha.
– Már kiszabadult, újra munkába állt, rendőrtől hallottuk. Hiába, az élet megy tovább – vigasztalta az a két hajléktalan, aki minden este, egy-egy üveg borért cserébe meghallgatta a mesét az aranyból szőtt hajú lányról, az asszonyról, akinek ölelése forró volt, szerelme ringató, mint a bölcső, és az autóról, aminek kerekeit betonból öntötték.
– Persze, tanár úr, volt asszony, volt lány, de pénz maradt-e még? – viháncolt a két csőlakó, és minden kezük forint után kutatott a merev részeg, már megint merev részeg tanár úr zsebeiben. Ő meg reggel gyertyát vitt a lánya sírjára, erejét vesztett ujjaival fél órán át igazgatta a fehér virágok szirmait.
– Ne félj, kislányom, megölöm, a bosszúm nagyon kegyetlen lesz. Az igazságot én osztom, a tettemet egy percig sem bánom majd meg – melengette tenyerét, a gyertya imbolygó lángját simogatva.
Négy hete mondta az igazgató: sajnálom, István, de tovább iskolánk nem tudja alkalmazni. Három hete aludt az autójában, csomagtartójából vette magához a fűrészfogú kést indulás előtt. Majd nyugtatót nyelt, torkát maró pálinkából kortyolt kétszer is. A gázpedálra nyomta talpát, eljött a nap, eljött a nap, eljött a nap – dúdolta mosolyogva, amikor meg kell keresnie az utcát, ahol olyan ember él, akinek autója halálba taposta a lányát.
– Gyerünk, gyerünk! – űzte kocsiját – gyerünk, tudom, hol a háza, tudom, mikor indul munkába, tudom: ezt a reggelt nem élheti túl. Arcán a düh újabb és újabb erekbe lökte a vért. Szeme előtt vöröslő köd vibrált, torkából nyálasan szivárgott a sírás, lába padlóig nyomta a gázpedált. És amikor autója egy kanyarban kisodródva fához csapódott, csöppet se bánta, hogy a lassan éledező Napot esővel fenyegető felhők, nagyon fekete felhők pofozzák le az égről.
