Kőműves János szerette a halat. Nagyon szerette. De hiába, utoljára az unokatestvére fiának az első áldozási ünnepségén evett (halászlét), ahová családostul meg voltak híva.
Néhányszor mondta ugyan a feleségének, hogy halat kéne venni, mert már megint egy hatalmas, spékelt ponttyal álmodott, s annak az illata is olyan volt, mint a csodásan elkészített spékelt halé, de a felesége minden alkalommal ugyanolyan rosszallóan húzta össze a szemöldökét, és a válasza mindig ugyanaz volt:
– Á, a visszatérő álmod. Akkor leültél az asztalhoz (egyedül!), de amikor az első falatot a szádhoz emelted, a tálcáról hirtelen eltűnt a hal, s helyette csak a gerincét meg a rengeteg szálkát láttad.
Kőműves János ilyenkor bólintott.
– No, akkor üljünk le – mondta a felesége.
Le is ültek a konyhaasztalhoz, mint minden hasonló alkalommal.
– Te is tudod – kezdte a felesége.
Kőműves János lesütötte a szemét.
– Tudom – mondta lemondóan és engedelmesen.
– De azért csak hadd mondjam el végig – nézett rá a felesége kíméletlenül. – Egy két-két és fél kilós hal árán mennyi csirkehátat vagy olcsó kolbászt lehet venni? Legalább négy kilót, ha nem ötöt. Abból meg hányszor főzhetek paprikást, káposztát vagy babot? Legalább háromszor, ha nem négyszer. Ha mégis halat veszek, a két gyerek az apró szálkás részeket ugyan meg nem eszi. A többivel jóllaknak-e? Tudod, hogy nem. A szálkás részekkel mi ketten (főleg te!) jóllakunk-e? Te is tudod, hogy nem. Vagyis – nem veszünk halat.
– De csak egyszer – próbálkozott Kőműves János. – Aztán jövő ilyenkorig szóba se hozom.
A felesége ekkor sorolni kezdte, hogy elege van ebből, hogy milyen ember az ilyen, aki a kőművességen kívül semmihez sem ért, de még abban sem volt képes feltornázni magát huszonnégy év alatt, hogy legalább munkavezető legyen, és több pénzt hozzon a házhoz. Hogy hiába javította meg a kerítést, tegnap megint kidöntötte a szél azt a pár lécet, amit összedrótozott, hogy kőműves létére évek óta nem képes megjavítani a kéményt, a kályha meg minden begyújtáskor füstöl, meg utána is, és szellőztetni kell, és kimegy a meleg, és bejön a hideg, és ez még nem minden. Ha már annyira halat akar enni, hát mért nem megy horgászni, mint annyian mások, de nem, mert képtelen egy helyben ülni órákig, mert neki időveszteség, ha leül a vízpartra, és teljesen ingyen várakozik néhány órát, hogy a végén kiránthasson a vízből egy tízkilós harcsát, mondjuk.
Az asszony ekkor egy pillanatra elhallgatott, de már nyitotta is a száját, hogy folytassa. Kőműves János azonban gyorsan a zsebébe nyúlt, elővette olcsó cigarettáját, rágyújtott, és kiment az udvarra. A felesége nagyon nem szerette a cigarettafüstöt, különösen akkor nem, ha ideges volt.
Múltak a napok. De nem oly egyszerűen, mint ahogyan ez hangzik. Kőműves János egyre kétségbeesettebben vette tudomásul, hogy a spékelt hal látványa és illata már nemcsak álmában kísérti, de nappal is – ha megindult felfelé a kőművesállványon, előtte a spékelt hal lebegett, vigyáznia kellett, hogy miközben a maltert, gyakorlott mozdulattal ugyan, a téglára kente, a kőműves kanállal le ne lökje a halat a tálcáról; még tökéletesebben végezte a glettelést, mint eddig, hisz ha nem lesz kifogástalanul sima a glettelt felület, lebillenhet róla a tálca, s oda a hal, talán éppen a malterosvödörbe zuttyan egy pillanat alatt, s neki nem lesz ideje elkapni; ha a simítóval éppen egy bemalterozott falon dolgozott, állandóan az járt az eszében, hogy nem elég gyorsan csinálja, a falfelület pedig egyre nagyobbnak és nagyobbnak tűnt, atyaúristen, közben kihűlhet a hal, s mire ő a fallal végez, s a falra figyel, órákig, nem tud elégszer a halra pillantani, közben bejöhet egy macska, s már viszi is a halat; ha bekapcsolta a betonkeverőt, a szürke, állandóan forgásban lévő masszában a halat látta, vagy négyszer, még egészben volt, ügyesen fordult körbe-körbe a gépben a folyékony betonnal együtt, ám a feje egyszer csak a masszába veszett, majd a farka, végül az egész. Kőműves Jánost elöntötte a veríték. Engedélyt kért a munkavezetőtől, hogy aznap ne a falazáson dolgozzon, bármi másra hajlandó, akár egész nap hordani fogja a betonkeverőbe a homokot, a cementet, adagolni a vizet, a munkaidő végén rendet rak, az összes kőművesszerszámot elmossa, kimossa a keverőt is. A munkavezető megengedte neki, s csupán az érdekelte, miért vállalná a nehezebb munkát; Kőműves János szédülésre hivatkozott, vagyis jobb, ha aznap nem mászik fel az állványokra – mégsem mondhatta el, hogy egyszerűen képtelen részt venni a betonoszlopok készítésében, a betonnal s a vasakkal együtt a spékelt hal maradványait is az egyik oszlopba önteni, hogy aztán a hal örök időkre eltűnjön a szemei elől. És néhány perc múlva rájött, hogy kérése helyénvaló volt, mert a homokkupac tetején már ott illatozott a hal, ahogy Kőműves János homokért indult a talicskával, csupán csak arra kellett ügyelnie, hogy óvatosan lapátolja a homokot, nehogy hirtelen beomoljon a kupac, s magába temesse a még mindig gőzölgő ínyencséget, a tálcával együtt. Meg is nyugodott, hisz egyre inkább azt tapasztalta, a spékelt hal valódi társává válik immár; ahogy fogyott a homok, s egyre veszélyesebbé vált, hogy a hal lecsusszan a kupac tetejéről, máris a megrakott talicska fölé szökkent, ott lebegett egészben, illatosan, és Kőműves János verejtékben úszva, mégis boldogan robotolt egészen a munkaidő lejártáig, vagyis délután négy óráig. A hal hazafelé, a buszban is vele maradt, mint hűséges társ; ott lebegett előtte, a két ülés között, már szinte bele is haraphatott volna, de Kőműves János nem harapott bele, mert alig tíz perccel a busz elindulása után mélyen elaludt (a kimerültségtől elernyedve és tátott szájjal); végül a mellette ülő munkatársa ébresztette fel, hogy már beértek a faluba, mindjárt a magánbolt elé érnek, ahol a biciklijét szokta hagyni. Letámolygott hát a buszról, s ahogy a régi, masszív Rog kerékpárja felé indult, melyet egy falubeli, idős biciklijavítóhoz szokott elvinni időnként karbantartásra, s ami több mint húsz éve szolgálta őt rendületlenül, eh, ezekkel a mai nyamvadt járgányokkal egy napon említeni sem lehet egy Rogot, eszébe jutott, hogy másnap fizetési nap lesz. Hirtelen elmúlt a fáradtsága, olyan lendülettel vetette át a lábát az ülésen, mint valamikor húszéves korában, és nyomta, nyomta a pedált, s ahogy egymás után hagyta el a házakat, az utcákat (a falu szélén lakott, messzi a buszállomástól), már biztos volt benne, holnap lesz a napja, hogy ördöngös tervét megvalósítsa. A spékelt hal látványa, mintegy szolidaritásból, most nem lebegett előtte, nem zavarta, hagyta, hadd tervelje ki a részleteket a találkozásukig, s Kőműves János ezt meghatottan vette tudomásul; ám amikor befordult a József Attila utcába, ahol laktak, már tudta, hogyan érezhetik magukat a bűnözők egy jól kitervelt gyilkosság, betörés vagy akár bankrablás előtt (abba most inkább ne merüljünk bele, milyen mértékben lehetett Kőműves Jánosnak igaza). Hisz holnap halat fog venni, egy két és fél kilós pontyot – leszáll a munkásbuszról a városban, megveszi a halat, s a helyi járattal megy majd a faluig, vagyis a magánboltig; ez azt jelenti, hogy nagyjából háromnegyed órával később ér majd haza, mint különben. A felesége már emiatt ki fog robbanni, az biztos, s ha meglátja a halat, talán teljesen az eszét veszti, hogy vele mit tesz, azt elképzelni sem tudja, ám egy két és fél kilós hal majdnem kétezer dinárba kerül, s akármilyen dühös lesz az asszony, egy ekkora értéket úgysem dob ki a kukába, inkább megspékeli vacsorára, ha jóllaknak vele, ha nem. Egyszóval, maga a pokol, amit át kell élnie holnap, de a spékelt halnak sem kell majd ezután tovább lebegnie a glettelt fal előtt, a homokkupac tetején, vagy a buszban, két ülés közé szorulva, hanem kényelmesen és illatosan helyet foglalhat az asztalon. Az ő asztalukon.
És Kőműves János aznap éjjel megint a spékelt hallal álmodott, ám ezzel kapcsolatban is jelentős változás történt, mert a hal nem tűnt el a tálcáról, a szálkákat sem látta, csak a finom fokhagyma, a szalonna, a tejföl és a sült hal kimondhatatlanul ínycsiklandó illatának egyvelegét érezte az orrában, s ez csak erősödött, betöltötte az orrüregét, majd az agyába hatolt, feszítette a koponyáját, megtelt vele a tüdeje, s mielőtt üres gyomrába hatolt volna, akár egy megrághatatlan, óriási falat, felébredt, fullasztó köhögés rázta, és leugrott az ágyról, levegő után kapkodva. Felesége mordult egyet álmában, de szerencsére nem ébredt fel, és nem teremtette le, hogy na ebből elég, már megint az a hal, mikor lesz már ennek vége.
Másnap pedig valóban átment a fizetés, és Kőműves János leszállt a munkásbuszról a városban, s a halasnál egy két kiló hatvan dekás gyönyörű pontyot vásárolt, majdnem kétezer dinárért (ötvenet visszakapott a kétezresből). A halas egészben hagyta a pontyot, be is vagdosta szépen végig, megjelölve a szeletek helyét, nagyjából másfél centi mélyek voltak a vágások, ahogyan a vevő kérte, hogy azokba majd olyan örömmel illeszkedhessenek bele a szalonna- és fokhagymacsíkok, mint akik végre igaz otthonra találtak. Kőműves János szikár, középmagas ember volt, kissé merev testtartással, ám most rugalmasan lépkedett a buszmegálló felé a márciusi napsütésben, a csípős koratavaszi szélben, és ismét húszévesnek érezte magát, ha nem tizenkilencnek, mint az első évben, amikor dolgozni kezdett, s amikor időnként büszkén vásárolt egy-két kiló különlegesen finom húst a konyhára, amit az anyja minden alkalommal megkönnyezett, megölelte őt, mindannyiszor azt rebegve, hogy ó, az én fiam, az én fiam.
Kőműves János egy negyedórányit várt a helyi buszra, még ülőhelyet is talált a hátsó részben, kényelmeset, ahol két-két szék nézett egymással szembe. Leült az egyikre az ablak mellett, fekete, műanyag sporttáskáját, mely aznap dagadozott a mosni való munkásruháitól, az ölébe tette, arra a halas zacskót, bár először arra gondolt, a mellette levő ülésre helyezi a halat, ám meggondolta, hátha akad azon a zacskón egy icipici lyuk, s megtörténhet, hogy egy kis véres víz a zacskóból az ülésre csöppen. A következő megállónál vagy tizenöten szálltak fel, a busz megtelt, a négyes ülés is megtelt, és Kőműves Jánosnak ekkor már az járt az eszében, hogy a frissen leölt halból akár a táskájára is csöpöghet valamennyi a véres léből (a vele szemben ülő kontyos, szövetkabátos hölgy árgus szemekkel figyelte a zacskót), hát inkább letette az öléből, szorosan mellé helyezve a bal lábfejét, nehogy véletlenül az ülés alá csusszanjon egy hirtelen kanyarnál. Fejében összevissza cikáztak a gondolatok, vajon mennyi idő múlhatott el ezidáig, talán egy órával is később ér haza, mint egyébként, a halnak ugyan nem eshet baja, nincs túl meleg a buszban; a felesége már biztosan dühöng, öt órára szokott főzni, hogy együtt ebédelhessen a család, amikor ő hazaér, és lehet, hogy ma krumplit is sütött ebédre, s a krumpli már rég kihűlt, ó, mekkora baromság, jutott eszébe hirtelen, ebből a halból ma este már nem lesz vacsora, hogy is gondolhatott ilyet, majd csak holnap, a hal egy éjszakát s egy fél napot még a hűtőszekrényben fog rostokolni, ám ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy a felesége ma egészen elalvásig dühöngeni fog a hal miatt, ki tudja, hányszor ülteti le őt estig a konyhaasztal mellé beszélgetni, ó, az a konyhaasztal, nem asztal az, inkább a vádlottak padja, ahol neki valahányszor be kell vallania bűneit, mint ahogyan ma a halat is, bár a hal a mai napon már konkrét bizonyíték arra, mekkorát vétett a felesége ellen, hiszen megbeszélték, ám valahányszor megbeszélték az ilyen és hasonló ügyeket, olyan volt, mintha meg se beszélték volna, mert a felesége arcáról a szigorúság és a megvetés továbbra sem…
A busz éppen megállt, és Kőműves János a buszablakból megpillantotta a magánboltot, ahol le szokott szállni, s ahol a biciklijét szokta hagyni, felugrott hát, az ajtóhoz rohant, leszállt a buszról; sietős léptekkel indult a derék Rog kerékpár felé, kizárta, egy mozdulattal a biciklikosárba billentette a sporttáskáját, és abban a pillanatban bele is hasított a gondolat: a hal, uramisten, a hal! A busz után nézett, az éppen eltűnt a kanyarban, a falu vége felé vágtatva. Ám Kőműves János a következő pillanatban furcsamód lenyugodott, a biciklire pattant, és tekerte, tekerte, tekerte, villámgyorsan nyomogatta a jó erős pedálokat, hisz nincs minden veszve, semmi sincs veszve, a busz a falu végén megáll, a hal benne van, őrá vár, s ő egyszer csak utoléri a buszt, az meg vagy öt percig állni szokott a legutolsó állomásnál, mielőtt visszaindul a városba, ő meg gyorsan odarohan, dörömböl az első ajtón, a sofőr kinyitja, ő végigrohan az üres buszon, felkapja a halat, és már mehet is haza, ó, hisz ennyi az egész.
Akkor iszonyodva jött rá, hogy a busz nem várt, egy percet sem várt az utolsó állomásnál, az utolsó előttinél érte utol, ám a járgány már az út másik oldalán szedte föl az utasokat, a város felé indulva, s éppen akkor csapódott az ajtaja, amikor ő odaért, és rémülten hadonászva integetett a sofőrnek, hogy álljon meg, az istenért, ám a sofőr észre se vette őt, éppen gázt adott, s a busz nagy lendületet véve, morogva elindult, a következő háznál már száguldott, neki legalábbis úgy tűnt, mert hiába fordult meg nagy hirtelenséggel, és rohant utána a régi Rogtól kitelhető legnagyobb sebességgel, nem érte utol.
És Kőműves János egy pillanatban úgy érezte, elszáll az ereje, elszáll az erő a lábaiból, lassan, nagyon lassan tudta csak nyomni a pedálokat, s ahogy lepillantott, látta, hogy a bicikli kosarában nem a sporttáskája ücsörög – a spékelt hal illatozott ott a tálcán, a tálca olyannyira stabilan állt a kosár tetején, hogy biztos lehetett benne, az alja a kosár tetejéhez van forrasztva; a hal még meleg volt, a sült fokhagyma, a szalonnacsíkok, s a hal fenséges illatának egyvelege, akár egy megnyugtató, illatos gőzfelhő lengte körül a biciklit, s rajta Kőműves Jánost; ő meg csak tekerte, tekerte lassan az öreg Rog pedáljait, s azon gondolkodott, leforduljon-e a következő utcasaroknál balra, vagy okosabb, ha egyelőre tovább hajt egyenesen a főutcán, aztán majd meglátja, hisz valahol lennie kell egy másik útnak.
Nyitókép: pixabay.com
