Mennyi, de mennyi háború, mennyi, de mennyi árulás, képmutatás, farizeus, Pilátus, keresztre feszítés…
Nehéz a fentiekről most bármit is mondanom, de semmit se szólnom, még nehezebb...
Úgy érzem, hogy a nagyböjti időszak szellemében az emberi sors mélyrétegeit kell érintenem… Mindezt a debreceni énemmel, azzal a meghasonlottságommal teszem, amit Munkácsy Mihály Trilógiája előtt ülve szoktam érezni… Ezzel az énemmel, ezzel a lelkületemmel tudom ezt csak elérni.
Érzem a csendet, azt a meleg csendet, amely Pilinszky János szerint: „… nem ismer konvenciókat, irgalmával áthág minden – mégoly véglegesnek tűnő határt. Ő a végső virradat előszele, ott fújdogál, ahol akar. Az ember csak megtapasztalhatja érintését, de útjait ki nem fürkészheti. A végtelen Isten és a véges ember drámájában ez a kifürkészhetetlenség Isten szeretetének örök előjoga. Megértenünk lehetetlen, de bármelyikünk megbizonyosodhat róla, s ez a bizonyosság nemcsak a világ szeszélyeit és esetlegességeit, de bensőséges erejével még törvényeinek bizonyosságát is véghetetlenül felülmúlja.”
Munkácsy és Pilinszky – ők ketten tudtak igazából mindig a lelkembe úgy behatolni, hogy eszembe juttatták a HÚSVÉT értelmét: azt a világot, azt a hamisságot, aminek oly sokszor ki vagyunk és voltunk szolgáltatva az életben.
Egy temetési szertartáson gondolkodtam el azon, hogy a modern életfelfogások több nemzedéken át az emberi lelkekben elsorvasztották a természetfölötti érzéseket.
A pénz hatalmának, a javak és a harácsolások korszakában az elfutó élet gyorsan rohanó óráiban az emberek többsége csak az élet örömeit hajszolja. Elkezdtek maguknak olyan bajokat gyártani, amelyek - tőlük függetlenül is létezve - létre hozhatják a szenvedéseket, a szenvedő életutakat, világokat.
Nekem a HÚSVÉT a szenvedést, a nagy szenvedőre való emlékezést jelenti, aki igazságtalanul, tetanuszban, keresztre feszítve halt meg.
Nekem - és szerencsére nemcsak nekem, hanem a világon a hívők sokaságánál - húsvétkor a halál mellett megjelenik a születés, azaz az újjászületés. A halál végpontjánál ott van a vigasztalás, és mellette a figyelmeztetés… A döbbenet… A valóság döbbenete, amely szerint a földön senki sem tud maradandó lakást venni… S nehogy azt higgye bárki is, hogy csak az az övé, amit megszerez, amit élvez, amit megeszik.
Hiszem, hogy a munkával, a szenvedésekkel teli küzdelmek és törődések azok nem mások, mint az elődeink - az apáink és anyáink - izzadságcseppjei.
Nekem az adai – Tisza - parti – földben és kertben, rejlenek a tanúbizonyítékaink. Ékes tanúbizonyitékai ezek annak, hogy a küzdés, a szenvedés nem volt és sohasem lesz hiábavaló.
Családunkban ez a hagyomány úgy egyenes, mind oldalági szinten - nem is magunkért, hanem az utánunk jövőkért teszünk mindent - folytatódott. Az életúton menni és menni kell a bajaink, gondjaink keresztjeivel. Meggörnyedve, már-már a földre esve, mégis tovább megyünk… Tesszük ezt abbéli reményeink közepette, hogy majd az utánunk jövőknek, a gyermekeinknek a jobb és nyugodtabb életét készítsük elő…
Nincs más választás – a Magyar Család- és Nővédelmi Tudományos Társaság nevében is ezt képviselem –, nincs más lehetőség, mint a család. Az emberi életutakban, azokban az egy- és többfelvonásos darabokban alakulnak ki a családi dramaturgiák, amelyben nemcsak a szülők, hanem az egyenes és oldalági rokonok, nagybácsik, keresztszülők játszák a szerepeket.
Szerepjátékok ezek az isteni színjátékban, az emberi életekben… Olyan szerepjátékok, amelyeket a jézusi életútból megtanulva, tapasztalhatjuk, hogy oly sok gonoszság, oly sok irigység, oly sok gyűlölettel teli környezetben jelenik meg a húsvét ünnepe, amely ünnep nem más, mint egy nagyon nagy diadal, az igazság diadala… Ekkor a szellem felül kerekedik az anyag fölött. VALÓJÁBAN A HÚSVÉT NEM MÁS, MINT A SZELLEM, AZ IGAZSÁG, AZ ÉLET DIADALA.
Igazat adva a Tízparancsolatban megfogalmazott erkölcsi mércék felsőbbrendűségének, az igaz lelkek, szellemek és a keresztény hit győzelmének, amely erőt és tudatalatti indíttatást úgy adja meg, hogy a legnehezebb megpróbáltatásaink közepette is megkaphatjuk azt a többletet, azt a többet és jobbat, amellyel hinni és hinni, akarni és akarni, imádkozni és imádkozni tudunk.
Így leljük meg az összekötő hidat, amely a földtől az Istenhez vezet. Így, csakis így tudjuk elérni a határainkat, azokat a határokat, amelyek a minden erőnkben és efeletti határainkon túl folytatódva elérik a véget nem érő életet.
A HIT valaha nekem még a gyermekkoromban kezdődött, az adai templomban. Ott, azokban a téli hidegekben, amikor is úgy fájt a hideg, hogy azt nem nagyon lehet leírni. Itt gyermekkorom éjféli és hajnali miséinél, az újságpapírba csomagolt lábainknál, amikor a hideg, már fájt. Itt kezdődött az a dac, az a fajta akarat, ami belevésődött a tudatalattiba, s ez a későbbiekben öntudatlanságainkba jutott és jut kifejeződésre. Télben… Hidegben... Kánikulában… A forrás- és fagyáspont közelében, olyan magasságokban, amelyeket el sem tudtunk képzelni, így jutottunk el a megmagyarázhatatlanhoz.
Néhány évtizede még elképzelhetetlenek voltak a mai mobiltelefonok adta lehetőségek. Ilyen a túlvilág is… Elképzelhetetlen… Felfoghatatlan… Egyszerűen van… Igen van, létezik… Az emberi agy, a felfogóképességeink korlátai még nem teszik lehetővé az évezredes hitünk tudományos magyarázatait. Ezért vallom azt, hogy az értelmi tudáson kívül létezik még a nem értelmi tudás is, amely itt az Isten-hitben nyilvánul meg.
A végtelenség tudatában, amelyet még a halál sem tud megsemmisíteni.
A HIT ADJA MEG AZ ÉLET ÉRTELMÉNEK LEHETŐSÉGÉT, AZT A FELTÉTELNÉLKÜLISÉGET, AMELY AZ ÉLETEN TÚLI VÉGTELENSÉGBEN NYILVÁNUL MEG.
A húsvéti sír oly sok mindent takar és jelent… Nemcsak a szellem diadalát az anyag fölött, hanem az igazság és az élet felsőbbrendűségét is jelenti, amelyek már a Tízparancsolatban is ott vannak, azokat az erkölcsi mércéket fejezik ki, amelyek szimbolizálják ezek felsőbbrendűségét, legyőzhetetlenségét, az igaz lelkek, a keresztény szellem és hit diadalát mindazokkal szemben, akik ezt megvetik. Ez egy olyan erő, egy olyan tudatalatti indíttatás, amelyet megkaphatunk a válsághelyzeteinkben… azt a többletet, azt a többet és azt a jobbat, amellyel a hit diadalával, a jóval legyőzhetjük a rosszat .
Az emberek nagy része nem érti és nem éli az életet. Mert a „mic vogmuc”, „por és hamu…” parányi részecskéi, konglomerátumai kölcsönhatásokkal és befolyásokkal az univerzumunk megfoghatatlan részleteit alkotják.
S itt ebben az Isteni színjátékban játsszuk el az életünket – főszereplőként. Azonban ez a szerep a La Divina Commediában egyszer, egyetlen egyszer, azaz ismétlés lehetősége nélkül adatik meg.
A részletekben, a részleteinkben rejlik az egyéni életünk felfoghatatlansága. Az, amit Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versének utolsó sorai mondanak:
„Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.”
Elmémmel mindig is igyekeztem a bölcsességek gyökereiből azokat a tápláló nedveket magaméhoz tenni, amely nélkül a lélek elapad.
A lélek, az a bizonyos lélek, a szellemünk, amely nemcsak a lelkeinkben, hanem a tetteinkben is megnyilvánul. A baj ott kezdődik, hogy keveset tudunk törődni saját, valamint környezetünk és embertársainak lelki világával.
Komorság és bús hangulat, saját magunkon való siránkozás, a sajnáltatás terjedt és terjed el mindinkább a világunkban. Általános jelenség az elhagyatottság, a kiszolgáltatottság. Sokaknál ez tudatosan, készakarva jön létre.
Nézetek…Elvek… Az izmusok közül az individualizmus az uralkodó nézet. Arany János szerint:
"Mint lepke a fényt elkábulva issza,
Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet".
Önként és dalolva irtjuk ki magunkat a világból. Magányosság…Gyermektelenség… Hol vannak a testvérek? Hova tűnnek a szülők? Megjöttek az önámítási okok: a tetoválások, a piercingek, a kutyasétálgatások… Sokan hisznek ezekben, sokan élnek így a befolyásolás, az önámítás minden eszközével. Holott nemzeti létezésünkben az alapokat kellene visszaállítani: azt a fizikai és lelki egyensúlyt, mely nem eredményezhet fogyást úgy lelkiekben, mint erkölcsökben.
Az emberi életeket főként a főbűnök mozgatják: kevélység (büszkeség), kapzsiság, bujaság, irigység, mohóság, harag, lustaság (jóra való restség).
Valójában a népességcsökkenés és térvesztéseink mellett a belső veszteségeink a legnagyobbak, így az Isten- ismeret és az emberszeretet… Sokan nem tudják, hogy mit jelent „Te csak egyhez légy hű, saját magadhoz, és az érzéseidhez, ne légy megalkuvó!” Így nem veszik észre az életük folyását, a ma történéseit és ezen történések hatását a holnapra. Nem becsülik kellően az életet, önmagukat és a lelküket…
A nagyböjt ideje mindig a lelki elmélyedést és a komoly önvizsgálat időszakát jelenti.
A hatalmas művész alkotásaiként teremtődött lelkünkben hétről-hétre, napról-napra fokozódó erővel kell magunkba szállni, törekedni kell a lelki megtisztulásra, magunkat ösztönözni, hogy fel tudjuk fogni a HÚSVÉT MISZTÉRIUMÁT, A FELTÁMADÁS ÉS A KÖRÜLÖTTE LÉVŐ ÉLETFORMÁT...
A megszületést. Mert meg kell születnünk önmagunkban újra és újra. Megszületni, szülni és szeretni kell, mert ez a sorsunk, ez a küldetésünk.
Szeretni Istent és az embertársainkat… Találjuk meg azt az utat, azt a hitet, amely létünk titokzatos dimenzióit húzza afféle nagyság, afféle jóságos beteljesülés felé, ami a beteljesülés ösztönét adja a hívő embereknek.
A kereszténység már csak ilyen. Csodák, látomások, jelenések, szeplőtelen fogantatás, feltámadás... Csupa-csupa hihetetlen fordulat.
Jézus feltámadásának ünnepén, évről-évre a kereszténységnek ezen ünnepén - az emberek föltámadását, az egyetemes feltámadást ünnepeljük. Amikor a létezés/ünk új dimenziója feltárulásával szétrobban a tér és az idő törvényei közé szorított élet.
Ilyenkor kell rádöbbenünk, hogy minden, de minden esetleges. Ebben az esetlegességben mindig, amikor az ember Istenhez megtér - az a Húsvéttal kezdődik. Ebben mindig segítségemre van/volt Édesanyám hite, erkölcse, ezt igyekszem mindenkinek tovább adni, legfőképpen a fiaimnak.
Ilyenkor kell az erényeink tükrében elszámolni a bűneinkkel, a gonoszságainkkal, az esztelenségeinkkel. Az elszámolás idején (és nemcsak akkor, hanem mindig!) az erényeink hatalmával tudunk megmaradni abban az anarchiában, amit a társadalmi lelkek képviselnek, a gúnyolódásaikkal, a munka helyetti keresztrejtvény fejtéseikkel, a látszólagos igazságkereséseikkel, a hajszálhasogatásokkal, amikor is azokat hasítják több részre. Ilyenkor valójában valami hasonlót érnek el, mint amikor az atomot hasítjuk szét... Meghasadást, láncreakciót hoznak létre maguk életében…
Ma már a tudományos igazságokat, a tudományos tételeket nem úgy élem meg, mint 23 évesen. Nem keresem a magyarázatokat. Ma már tudom, hogy a magyarázatok miből tevődnek össze, tudom, hogy a hazugság mikor keveredik az igazsággal (és fordítva). Azt is tudom, hogy meg kell találni az igazságot és a hazugságot is és el kell különíteni egymástól, mint húsvét ünnepén, amikor a test elválik a lélektől…
Itt a nagyhétben, Jézus szenvedéstörténetének hetében játszódik le sűrítve a keletkezés és az elmúlás közti történésekkel az, amit mi HÚSVÉTNAK nevezünk: A FELTÁMADÁS.
Ne feledjük és éljük életünket János evangéliuma 11. részének 25-26. versében található gondolatok szerint:
„Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él;
és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.”
(A szerző a Magyar Család-és Nővédelmi Tudományos Társaság Elnöke, egyetemi tanár)
