Betonkölni

Ugyan, apuka, ne csinálja már itt a fesztivált! Higgye el nekem, sokkal kényelmesebb a városban élni, mint itt, ebben a haldokló faluban. Mert mi van itt, na mondja már meg, mi maradt ebből a faluból? Hiszen már posta sincs, az iskolát is bezárták, a busz naponta ha kétszer bekanyarodik a főútról, a fiatalok mind elmentek. Vén és ráncos itt már minden ember, ráncosak a házak is, de leginkább a főutca, ahol szinte minden kocsiúton több a kátyú, mint az aszfalt. Szóval költözzön, a házat meg eladjuk a bolond festőnek, a művész úrnak, ha olyan hülye, hogy ennyi milliót ad ezért a, már meg ne sértődjön apuka, de romért – gyűrődtek az öregember agyában a szavak, amiket a lánya hadart egészen pontosan két évvel és tíz hónappal ezelőtt.

– Két év, nyolc hónap és tizenkét nap telt el azóta, hogy végül beköltöztem – morogta az öregember a tükör előtt állva, ami alig fért be a garzonlakás picinyke előszobájába. Jaj, apus, minek egy özvegyembernek nagyobb lakás, meg egyébként is, a ház árából csak ennyire futotta – dübörgött fülében a lánya hangja, a lányáé, aki persze azt elfelejtette hozzátenni, hogy a saját adósságaikat is ebből a pénzből rendezték. De mit számít ez már? – dünnyögött az öregember, miközben elégedetten nézte a végeredményt: na igen, a nyakkendőt azért még ügyesen meg tudom kötni, az ingemet is szépen kivasaltam, és most már csak az öltöny zakóját kell felvennem, meg persze a cipőt, és indulhatok is.

Erős volt benne a szándék, de mintha az elhatározás – márpedig ő körbejárja azt a hatalmas panelházat, amiben két éve, nyolc hónapja és tizenkét napja lakik – máris elfárasztotta volna. Vagy inkább a maga mögött hagyott hetvenhat év az, amitől úgy érzi, mégiscsak jobb üldögélni, mint elindulni? Netán a városban töltött idő szippantotta ki izmaiból az utolsó energiát is, a város, ami éjjel-nappal dübörgött körülötte, zaja elől nem menekülhetett kert végébe, falut szegélyező végtelen alföldi határba.  Így aztán bezárt ajtók és ablakok mögött gondolkodott azon, miként lehet az, hogy ez a város teli emberekkel, ő mégis olyan magányosan bolyong benne. Jó, megértem, a lányomék munkából munkába rohannak, de hogy itt mindenki futóversenyt tartson? – harapdálta előbb bosszúsan, majd inkább már csak szomorúan az öregember a szavakat, és eltűrte, hogy könnyek csúszkáljanak a ráncain.

De ma minden megváltozik – nézegette az arcát a fényesre pucolt öreg cipő tükrében, és úgy határozott, hogy lifttel felmegy a tizedik emeletre, majd szép lassan leballag egészen a földszintig.

– Maga meg kicsoda? És mégis mit akar éppen most, húsvét hétfőjén? – nézett rá döbbenten egy asszony, amikor becsöngetett az első lakásba, tizedik emelet, negyvenes ajtó.

– Boldog húsvétot kívánni jöttem, mi másért? És ha megengedi, meg is locsolnám egy kis kölnivízzel, hogy még szebb legyen – kuncogott az öregember, és a falu utcáján lovas kocsiról leugráló gyerekfiúk, izmos legények kiabálása, visítozó lányok nevetése, vödörből öntött víz csobbanása bújtak elő a döbbenet csöndjéből, és fényesen csillogó Napot látott a feje fölött, békésen lengedező, virágillatot sodró szél bújt az inge alá.

– Meglocsolni? Kölnivel? – nézett az öregember kezére az asszony. – Meg ne próbálja, hogy összebüdösít itten nekem mindent! Meg ne próbálja! És egyébként is, ki maga? Nem is ismerem…

– Sajnos tényleg nem. Pedig itt lakunk egy házban több mint két éve, nyolc hónapja és tizenkét napja – emelte a kölnis üveget az öregember, de olyan lassan, annyira erőlködve, mintha azt a vizes vödröt kellene felemelnie, amivel fél évszázada üldözte a vihogva menekülő lányokat.

– Na, menjen a francba! Hol él maga? Az őskorban? Locsolkodás? Na ne már! Még hogy két éve, meg nyolc hónapja, meg tizenkét napja... – csapta be az ajtót az asszony, káromkodása lehalkulva buggyant ki a leveles nyílás résén.

– Bácsikám, nagyon kedves, de most momentán nem érünk rá. De azért boldog húsvétot – rohant el mellette egy család a hetediken, miután féltucatnyi ajtót ki sem nyitottak a csöngetésére.

– Tudja, dolgunk van. Az élet az már csak ilyen – kiabált vissza a lifttől az apa, és az öregember tudta, igen, az élet ilyen, de ha valaki rákérdez, mégis miért ilyen, ő biztos nem tudott volna válaszolni.

– Locsolkodás? Jaj, ez tök cuki! Hallottam, hogy valamikor volt ilyen, de hogy itt, ebben a házban? Ugye viccel a bácsi? – nevette el magát a kamaszlány, és már fordult is vissza az előszobába, amikor kővé meredt.

– Tudja mit? Legyen! De csak akkor, ha lefényképezhetem – pördült olyan sebességgel az öregember elé, hogy vadul himbálózott orrában a karikadísz, és még a vállára tetovált rajzok is összeálltak egy olyan képpé, amit már érdemes megszemlélni. Az öregember bámulta is a lány kékre varrt testét, már amit persze látott belőle. Gondolta, megkérdi, mire jó elcsúfítani ilyen szép bőrt tintás rajzzal, de egy szót sem bírt kipréselni a száján, mert a lány már elő is kapta a telefonját. Olyanokat mondott, hogy szelfizzünk tata, meg olyat, hogy na, ha ez felkerül a fészre, biztos lesz vagy hatszáz lájk.

– De inkább a tiktokra teszem fel! Vagy mégsem! Mit szól tata ahhoz, ha az instagramra kerül fel? – ölelte át az öregembert, aki már két éve, nyolc hónapja és tizenkét napja lakott a házban, és ezt el is mondta a lánynak, de az csendre intette.

– Nem számít, inkább csak mosolyogjon, meg lóbálja azt a kölnit, tata, mert videó lesz ebből, és forduljon egy kicsit jobbra, mert akkor jobban éri a fény. És ugrálhat is, ha úgy gondolja, kapkodja csak a lábát! Szupeeeer! – kiabálta a lány, majd kérdéssel kínálta a lihegő öregembert.

– Megnézi? – lökte elé a telefonját, de az öreg inkább a lány orrában fityegő karikát nézte megbabonázva, és Vendel, a kedvenc disznója jutott eszébe, akinek az orrában… Na, mindegy is – pirult el az öregember, és már a negyediken járt, de nem tudta megfejteni a titkot, mi is lehet az a tiktok, és neki, vén fejjel, miért kellett egy panelház lépcsőházában körbetáncolni egy tetovált lányt.

– Köszi, de nem!/ Ugyan, menjen már! Pénzt ne adjak?/ Ahhoz képest, hogy ilyen ügyes dumával koldul, egészen jó az öltönye…/ Disznóvágást ne rendezzek magának?/ Bácsikám, engem azzal a büdös, jó, bocs, nem igazán kedvemre illatos kölnijével meg ne locsoljon, és ha megkímél, adok magának csokitojást.

Ha az öreg aznap feljegyzi az élményeit, efféle mondatokat írhatott volna a noteszébe, mire a földszintre ért, és felfigyelt a kapu csapódására.

– Jó napot kívánunk! Innen kértek segítséget? – hallotta a keményen, katonásan csattanó hangokat. Pedig katona nem járt a környéken sem. Rendőrök érkeztek. Mint azt az öregember pár perc múlva megtudta, lakossági bejelentésre jöttek a házba, mert egy ismeretlen személy, aki ugyan nem rendelkezik különleges ismertetőjellel, de annyi bizton állítható róla, hogy öreg. És ez az öregember a délelőtt folyamán több embert is zaklatott, ismeretlenül, de nagyon zavaró csöngetéssel rájuk törve az ajtót. A személy minden bizonnyal ittas, és arra is van szemtanú, hogy egy nálánál sokkal fiatalabb lányt ölelgetett, aki erről az inzultusról fényképfelvételt is készített – magyarázta egy asszony a rendőröknek, azt kérve: a törvény minden szigorával lépjenek fel, mert ez egy rendes ház, soha semmilyen rendbontás nem zavarta meg a nyugalmát.

– Eddig! – emelte magasra a mutatóujját az asszony. – Mondom, eddig nem történt. De ki tudja, mi lehet itt még? – fordult a melléjük csoszogó öregember felé, és az ujja, az a bizonyos mutatóujja a két éve, nyolc hónapja és tizenkét napja ott lakóra szegeződött.

– Ő az! Más nem is lehetne! – visított az asszony, amikor az orrkarikás lány hangja száguldott végig a lépcsőházon.

– Bácsikám, hall engem? Már több mint tízezren megnézték a táncát az interneten! Hallja? Sztár lesz magából, mire eljön az este – kiabált a lány, és az öregember zsebében mosolygott a csokitojás.