N.L. emlékére
A maroktelefonból ismeretlen férfihang szól hozzám. Bemutatkozik, elmondja kitől kapta a számom. Minden elhangzott nevet ismerek, a beszélőjét is, akivel havonta többször találkoztam akkortájt, amikor még szokás volt Nagybecskereken estefelé a város főutcáján sétálni, és meg-megállni, elbeszélgetni egy-egy ismerőssel. Találkozásainkkor L. talán kétszer köszönt életében, különben kerülte még a szemkontaktust is, pedig tudta, ki vagyok. De ezek az előzmények nem zavarták, hogy hosszan és részletesen elmondja, azért hív, hogy a segítségemet kérje, közben életének alakulását is beleszőtte, és néhányszor megjegyezte, hogy ha találkoztunk az utóbbi években, meg sem ismerem volna.
A beszélgetés hosszúra sikeredett. A sok közös, régen látott ismerősünk sorsának alakulásáról ő kiválóan volt informálva, ellenben én még foghíjasan sem ismertem a szóba került családtörténeteket.
De nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy meg kellene találni egy nőt, akibe kedves ismerőse szerelmes volt. A férfi Nagybecskerekről indult, Németországban dolgozott orvosként és nyugállományba vonulva Magyarországon telepedett le német feleségével. L-t azzal az óhajjal hívta fel, jusson a nyomára J-nek, akibe 19 évesen szeretett bele. Az ifjú hölgyet a Carica Milica utcánkban látta többször. Ebből arra következtetett, hogy biztos ott lakott.
Érdekesnek ígérkezett a feladat. A realitástól elrugaszkodtam én is, és a romantikus hangulat teljesen eluralkodott rajtam. A 90 feletti öregúr érettségizőként beleszeretett J-be, és most, amikor a súlyos betegség ágyba döntötte, meg akarja találni plátói szerelmét, akit több mint 70 esztendeje látott utoljára. Hogy milyen kicsiny a valószínűsége annak, hogy a koros nő él, érdekes mód, hármunk közül (mert még egy személy csatlakozott a megkezdett kutatáshoz) senkit sem foglalkoztatott igazán.
A ritka vezetéknevű hajdani lány családjáról a legidősebb magyar emberek sem tudtak, de érdekes módon épp a ritka névről derült ki, hogy valaha nem is volt annyira idegen a magyar fülnek. Több ilyen vezetéknevű néhai családot is találtunk.
Közben megtudtam, hogy gimnáziumi társam szomszédasszonyát is épp így hívták, és az a néni olyan kedves volt, hogy minden alkalommal, amikor Olaszországból megérkezett a hozzátartozója, a szomszéd fiúcskát elhalmozta sok finom itáliai édességgel. És ezt a nemes lelkű iskolatársam (H.P.) úgy viszonozta, hogy végül a hozzátartozók nélkül elhalálozott szomszéd nénit ő temette el, és azóta gondozza a sírját, meg fizeti a temetőadót.
Kutatási eredményeink/eredménytelenségeink egyeztetésekor L. meglátogatott. Igaza lett. Nem ismertem meg. A kimondottan duci fiú, szikár, száraz hatvan körüli férfi lett. Csak a hang és a gyors beszédtempó volt a régi. Nem győztem csodálkozni. Aztán elárulta fogyásának titkát. Több tíz kilométert kerékpározik naponta. Lehet zimankós az időjárás vagy épp perzselő meleg, ő eltántoríthatatlanul biciklizik.
– Nem akarok többé kövér lenni – mondta nagyon határozottan.
Végül is a közös, hosszabb nyomozás nem hozta meg a várt eredményt. A keresett, valaha hőn szeretett lányról nem tudtunk meg semmit. Aztán a doktor úr sem telefonált többé. Én meg elutaztam. L. örült a szép időnek, meg az őt váró sok kilométernek, ami végre meghozta neki az olyan hőn óhajtott vékony termetet.
Vendégeskedésem befejeztével ismét itthon voltam. A szokásos barátnői telefonos beszélgetés is sorra került. Majd elköszönéskor:
– Tudod? Hallottad?
– De mit is?
– L. meghalt.
– Hogyhogy meghalt? – kérdeztem döbbenten. – Ez lehetetlen! Hisz a többéves kerékpározásnak köszönhetően annyira megedződött, hogy már nem is emlékezett pl. arra, mi a nátha.
– Igen, igen épp a bicikli! – vágott közbe a barátnőm. – Az előző napok kiadós zuhancsa miatt itt-ott kisebb tócsák maradtak másnapra is. Nem látta, hogy ráfut egy kőre. Megbillent a kerékpárja. Ő leesett. Az út padkáján koppant a feje. És jött a vég. De mondd, miért kell ilyen időben kerekezni?
– Miért? Hát ő életében nem akart többé kövér lenni… – de ezt már csak magamban gondoltam.
Nyitókép: pixabay.com
