Volt egyszer egy kisfiú, aki beleesett a kútba.
Ez a kisfiú amolyan állandóan izgő-mozgó gyerek volt, nem lehetett annak parancsolni. Hiába mondta neki az anyja ezerszer is:
– Kisfiam, a falu szélétől kijjebb sohase menj! Van ott egy ásott kút, ha abba beleesel, onnan még én sem tudlak kihúzni.
A kisfiút nagyon érdekelte az ásott kút. Egy napon, míg az anyja az ebédet főzte, kiszökött a házból, és már futott is a falu szélére. Hej, megtalálta az ásott kutat. Lehasalt melléje, hogy megnézze, mi van benne. De csak sötétet látott, valami nagy-nagy feketeséget, hát egyre beljebb hajolt a kút szájába, talán akkor majd lát valamit. Igen ám, de megcsúszott, és beleesett a mély üregbe.
Mély volt az a kút, nagyon mély. És szerencsére egyszer, valamikor régen beleesett oda egy lyukas hordó. Valaki, aki a falu szélén lakott, nem tudott mit kezdeni vele, hát kilódította a kert végére. A hordó meg gurult, gurult, mígnem belezuttyant az ásott kútba. Abba meg beleszorult.
Így aztán a kisfiú nem esett mélyebbre három méternél. Rázuhant a hordóra, bizony el is szédült egy kicsit. Amikor magához tért, hallja ám, hogy valaki szólongatja:
– Megütötted magad, kisfiú?
– Azt hiszem, fel tudok állni… – nyöszörögte a kisfiú. – De hol vagyok? Miért van itt ilyen sötét és hideg? És ki vagy te?
– Csak feküdj nyugodtan, beleestél a kútba – mondta a lyukas hordó. – Én egy lyukas hordó vagyok, már régen beleszorultam ebbe az üregbe, te meg most rámzuhantál.
A kisfiú akkor ijedt meg igazán.
– De hát akkor alattad egy feneketlen mélység van?
– Igen, valami olyasmi, de ne ijedezz, ha egyikünk sem mocorog, akkor biztosan nem fogunk lezuhanni.
A kisfiúnak ekkor potyogni kezdtek a könnyei.
– Jaj, jaj, most mi lesz velünk?
– Csak várnunk kell, téged biztosan keresni fognak – vigasztalta a lyukas hordó.
– Meg téged is! – csillant fel a szeme a kisfiúnak.
– Ó, dehogy! – világosította fel a lyukas hordó. – Engem kidobott a gazdám, aztán belegurultam ebbe a kútba, jól van ez így.
– Dehogy van jól! – kiáltott fel a kisfiú.
– Csak ne mocorogjál! – szólt rá a lyukas hordó.
– De hiszen megmentetted az életemet – mondta a kisfiú csöndesebben. És hozzátette: – Drága barátom.
A lyukas hordó nemcsak lyukas volt, de öreg is, vagy hatvan éves. És egész idáig fogalma sem volt róla, hogy tud mosolyogni. Most azonban elmosolyodott, csak a kisfiú ezt nem láthatta.
Ej, az édesanyja közben egyre kétségbeesettebben kereste a kisfiát. Átkutatta a házat, a ház környékét, bejárta a falut, mindenkitől kérdezősködött, szólt a rendőröknek is, de hiába, a gyereket valóban mintha a föld nyelte volna el. Már alkonyodott, amikor az anyjának eszébe jutott, hányszor figyelmeztette őt, hogy soha ne menjen az ásott kút közelébe. És ha éppen oda ment? – villant belé a gondolat. – És ha beleesett?
Megmondta ezt a rendőröknek, szaladtak is gyorsan a falu szélére, az ásott kúthoz. Az egyik rendőr egy hatalmas viharlámpával belevilágított az üregbe.
Hej, a kisfiú rögtön felkiabált:
– Itt vagyunk mindketten!
Az édesanyja lekiáltott:
– Jaj, ne mozdulj, kisfiam, kihúzunk onnan!
Az egyik rendőr akkor már elszaladt, hogy valami erős és hosszú kötelet hozzon, és jött is hamarosan az életmentő kötéllel.
Ám a kisfiú megmakacsolta magát.
– Csak akkor teszem ezt a kötelet a derekamra, ha a barátomat is kihúzzátok innen! – kiabálta.
– De hát kicsoda ő? – kiáltott le az egyik rendőr.
– Egy lyukas hordó – felelt lentről a kisfiú.
A rendőr abban a pillanatban megértette, hogy is maradt életben a kisfiú. Hát gyorsan megígérte neki, hogy először őt, utána a lyukas hordót is kihúzzák a kútból.
A kisfiú ekkor a derekára helyezte a megcsomózott kötelet, és megsimogatta a lyukas hordót:
– Csak egy kicsit légy türelemmel, mindjárt kihúznak téged is. Fönt megvárlak!
A lyukas hordó nem felelt semmit, nem akart vitatkozni a kisfiúval, örült, hogy az végre hazakerül.
A rendőrök egy szempillantás alatt kihúzták a kisfiút a kútból. Az édesanyja azonnal magához ölelte.
– Ó, drága kisfiam, csak ha megvagy! Gyere, menjünk haza, teljesen átfagytál!
– Csak a barátommal együtt megyek haza! – kiáltott a kisfiú. – Húzzák ki őt is azonnal, ahogy megbeszéltük!
A rendőrök már szedelőzködtek, hogy elinduljanak haza.
A kisfiú hangos zokogásban tört ki:
– Húzzák ki a lyukas hordót, különben nem megyek haza!
– Ugyan, kisfiam! – mondta az édesanyja. – Hisz az csak egy hordó!
– De ő a barátom! – sírta a kisfiú. – Nem hagyhatom itt!
És leült a kút szájához. Hiába kérlelték, nem mozdult onnan.
Ekkor az egyik rendőr, a legerősebb és a legbátrabb mind közül, így szólt:
– Adjátok ide azt a kötelet!
A derekára kötötte, s a végét a többiek jó erősen fogták. Leereszkedett a kútba, és addig-addig billegtette a lyukas hordót jobbra-balra, míg kimozdította és felhozta a mélységből.
Ó, volt is nagy öröm!
Hazavitték a hordót, megmosták, megtörölgették, begurították a kisfiú szobájába, az ágy mellé. Már aznap éjjel ott aludt.
A lyukas hordó még ma is a kisfiú meg az édesanyja házában él, nagy boldogságban. Nappal a kisfiú kigurítja az udvarra, és jókat játszanak együtt. A kaput ilyenkor mindig becsukják, nehogy a hordó az utcára guruljon, aztán meg ki tudja, hova. A kisfiú gondolta ugyan, hogy elhívja egy nap a hordójavító mestert, hogy befoltozza a lyukat a hordón, de a barátja azt mondta erre:
– Á, nem. Hadd maradjak csak ilyen, amilyen vagyok. Ha befoltozná rajtam a lyukat, már nem lennék lyukas hordó.
A kisfiú ekkor piros festéket hozott elő, és a lyuk mentén piros, mosolygós szájat rajzolt a hordóra. No, ezt már a lyukas hordó sem bánta.
És azóta is mosolyog, ha görgeti a kisfiú, ha nem. Még álmában is.
Nyitókép: pixabay.com
