Egy Indiából és Közép-Ázsiából származó keleti édességnek népies neve az alvé. A köznyelvben a halva szóalak terjedt el. A megnevezés az ’édesség’ jelentésű arab ḥalāwä főnév származéka, török és szerb közvetítéssel került a magyarba.
Elkészítéséhez elsősorban szezámmag, fehér liszt, cukor vagy méz és növényi olaj szükséges. Regionálisan különböző jellegének vonásait a hozzávalók (mogyoró, dió, mandula, pisztácia, kakaó) adják. A mézes alvé nyomán keletkezett a sárga színű, szivacsos, nyúlós édességnek a törökméz elnevezése. Népetimológia is született az alvé magyarázatára: A búcsúban megkérdezik az alvét (törökmézet) csemegéző zentai kisgyereket: – Hát te, öcsém, mit nyalogatsz? – magától értetődően azt feleli: – Alvég cukrot! – mert ennek – ugyebár – csakis így van értelme. (Régi históriák, Pósa János anekdotája)
Az alvé, álvé szóalak Vajdaságban is előfordul: Töredelmesen bevallom, hogy valamikor réges-régen, tizenkét-tizenhárom éves koromban egy önkiszolgálóban elloptam egy török alvét. – Az alvé ellopását lehet kamaszkori csínytevésnek elkönyvelni. – Hát mondhatom, hogy Obrenovácon az alvé tényleg megy, mint az alvé. – Nincsen búcsú sárga alvé vagy törökméz, azaz meszetcukor nélkül. – Olyasféle nyalánkságoknak, mint a baklava, a tulumba, a dióscukor, az alvé, a ratluk, a tufahija … – Tartozéka volt a törökméz, az alvé, a selyemcukor … – Több mézeskalács vagy mézeskalácsszív, esetleg alvé kerüljön az asztalokra. – Nagy sátrak alatt folyik a ragadós alvé árusítása. – Egy mozijegy, fagylalt vagy ceten alve fejében. – Kedveli a búzát, az alvét és más török édességeket. – Vegyen pár dinárért alvét, és itassa meg vele. – Kalap cseresznyét, mákos cukrot, álvét vagy szultánkenyeret vehetett a keresményen. – Egy üst álvét evett meg egy óra alatt. – Álvét meg búzát emleget. – Bosnyák cukorárus, aki főleg alvét, másként törökmézet árult.
Néhány Szeged vidéki példa is erősíti az alvé szó regionalitását: Émelyítő édességével hódított az alvé. – Nagy tempóban fogyott az alvé a sarkokon. – Lágy volt, mint nyáron az alvé. – Csefkó Gyula szegedi tanítványai már magát az alvét értik a digón, árusát digósnak nevezik; a nyúlós, kellő belevalók híján készült alvé digótakony. – Csak legenda az, hogy a mi gyönyörű hidunk Eiffel remeke. (Olyan, mint az, hogy a Stefánia kioszkja a régi török vár maradványa. Sohase látott az egyéb „törököt”, mint azt a bosnyákot, aki nyáron alvét szokott árulni a tövében.) (Móra Ferenc: Kit ünnepeljünk?, 1933.)
