Heten álltuk körül nagyanyám koporsóját, nyolcadiknak a lelkész. Eddig terjedhet a végtisztesség számbeli határa járvány és vesztegzár idején, mi pedig törvénytisztelő honpolgárok vagyunk. Reménykedtünk, hogy kihúzza legalább a korlátozások végéig, de feladta a szervezete: koronavírus idején halt meg, öregkori végelgyengülésben. Sebtében temettük el, szűknél is szűkebb családi körben, a hatóság rendelkezései szerint. Mint akit nem is temetnek, csak megszabadulnak tőle, hogy fel se tűnjön senkinek – és mivel a dolgok bonyolultak, mégis így volt meghittebb ez az utolsó találkozás.
Legalább Antigoné története óta világos, hogy a halottaknak nem azért jár a végtisztesség, akik voltak életükben, hanem azért, mert halottak; és mert egyszer mi is halottak leszünk. Ez az egyetlen igazi testvériség a világon, a holtaké, és az egyetlen igazi egyenlőség is. Mondhatnánk persze, hogy miféle egyenlőség ez, amikor néhány nappal később egy magas egyházi személyt tömegek kísérhettek utolsó útjára – nem irigylem tőle, mert ez már nem róla szólt, hanem az élőkről, azokról, akik búcsúztatták. A búcsúztatás mindig az élőkről szól, az elmenők egyenlőek az elmúlásban.
Sosem hittem, hogy túl sokat foglalkoznánk a múlttal, épp ellenkezőleg: túl keveset. És túl kevés alázattal: türelmetlenségünkben hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a mi időnk tényleg a történelem vége, az általunk birtokolt tudás az egyetlen érvényes tudás a világról, erkölcsünk az egyetlen erkölcs, igazságunk az egyetlen igazság, amit elődeink másként tudtak, azt rosszul tudták; mert ítélkezni mindig kényelmesebb, mint lenézni abba a feneketlen kútba, amelyben a holtak arcai tükröződnek.
Nem ott nyugszik, ahol élete nagy részében élt, és ahol mindig is nyugodni szeretett volna. Nem a Bánságban, hanem a Székelyföldön. Senki nem tudhatja, hol lapátolják majd rá a földet, mert senki sem csak maga helyett hal meg: viszi azt a világot, amely vele együtt volt hiánytalan (Székely János). Azt a világot, amelyet én csak részben ismerek saját tapasztalatból, nagyrészt inkább elbeszélésekből. Azt, hogy apai felmenőim egy része Bácskából telepedett át a Bánságba, valamikor a tizenkilencedik század második felében; Szapáryfalvát, ahol kamaszkoromban jártam utoljára, és amit ezek a telepesek hoztak létre, az elsők között az őseimmel, és ahol néhány nemzedékkel később megszületett apám; és hogy ezek a felmenők, részben legalábbis, a családi emlékezet szerint, szerbek voltak, rácok, és mint ilyenek, minden bizonnyal görögkeletiek, de református magyarokká lettek; a másik ágon viszont eleve azok voltak; a meneküléseket a változó államhatárokon át, a több országba szakadt családot; Lugost, ezt az egykor hamisítatlan közép-európai városkát, ahol én születtem, és ahol gyerekkoromban még cseppet sem volt szokatlan, hogy három, de néha négy nyelven beszéltek folyékonyan az emberek (a románok is), nem politikai korrektségből, hanem az együttélés napi tapasztalatai okán; ahol nagybátyám és nagynéném, amikor összeszólalkoztak, gyorsan németre váltottak át, hogy mi, gyerekek ne értsük; ahol ma sem tehetünk úgy egyetlen nagyobb lépést, hogy ne botlanánk bele a Monarchia – egyre halványuló – emlékezetébe.
Ha azok a régi rácok megülnek a fenekükön, az utódaik ma a többségi nemzethez tartozhatnának az időközben gazdát cserélt Délvidéken; ehelyett áttelepültek és magyarrá lettek az időközben szintén gazdát cserélt Bánságban, hogy az egyik leszármazottjuk kisebbségi magyarként éljen Romániában, és ilyen hülyeségeken töprengjen egy kolozsvári billentyűzet fölött. Azon, hogy ilyen furcsán, szétszálazhatatlanul és kibogozhatatlanul kapcsolódnak össze a dolgok, és ennek ellenére mégis sikerült szétszálazni, kibogozni, szétvágni ezt a gordiuszi csomót, hétfelé, vagy a fene számolja, hányfelé – hogy hány határon kell átkelni Vajdaság, Bánság, Erdély között, hány hazában, hány halottal a hátunk mögött, heten vagy akárhányan, hogy végül egyszer magunkra maradjunk.
(A szöveg eredetileg a Helikon folyóirat online felületén jelent meg.)
