MI VÉGRE VAGYUNK A VILÁGON?
A kérdés mindig most (az aktuális jelenben) szólal meg, válasz azonban, amennyiben még nem vágyunk a vég megélésére, pusztán a kezdethez visszalépve kapható rá. A vég – mint a létezésből való kilépés átvezető középpontja – a válasszal való szembesülés időtlenbe átlépő végideje. A hit szerint egyúttal a leélt élet és a küldetésteljesítés megítélése. A vég megélése előtt ezért egyedül a kezdet világíthatná meg az ember számára, hogy miért született a világra, mert az idő elképzelt vonalán a végen kívül csak a létezésbe belépés átvezető középpontja állhat közvetlen kapcsolatban a küldővel.
E mögött a felfogás mögött az élet értelmébe és az emberi küldetésbe vetett mélységes hit húzódik meg, amit a tradicionális vallási látásmód éppúgy a magáénak vall, mint a modernitásnak a küldőben már nem hívő szekularizált, vallásosan vallásellenes gondolkodása. Ezt a létezés értelmébe vetett mélységes hitet csak a legújabb kor, a posztmodern kritikáján áthaladt és azt magába építő poszt-posztmodern kor merte megkérdőjelezni, de nem bátorságból, hanem menekvésből. A modernitás embere zsákutcába kormányozta magát és társadalmát, ahonnan önmagát változatlanul megtartva értelemszerűen csak visszafordulva lehetne kijutni, de mivel az időben nem lehet hátrafelé haladni, ezért egyetlen választása maradt az előtte tornyosuló áthatolhatatlan fal előtt állva: szembesülnie kellene útja végével. Ehhez azonban nincs meg a bátorsága, s ezért az utániságba, a tetszőlegesen meghosszabbítható végállapot önbecsapásába menekült.
A kezdet nemcsak a válasz lakóhelye, hanem mag formájában a kételyé is. Ebbe a szkepszismagba belekapaszkodva a poszt-posztmodern állapotban a kezdet új szerepet kap, a vég szelétől megérintve, de tőle menekülve az utániságba költöző ember a kezdetben rejlő kételymagot hagyja kicsírázni, majd féltő szeretettel öntözi folytonos tépelődéseivel, töprengéseivel ezt a válaszhiányokból felépülő növ(ekv)ényt, amely olyan szélsebesen kezd el ezután nőni, mint a mese égig érő paszulya. A válasz bizonyosságát, a hitet nagyon gyorsan a kétely uralja el a közelgő véget elfogadni képtelen emberben, az utániság emberében, a küldetéstudat áldozatkészségének helyébe az önérdek önzése lép a szívében, a szellemi irányultságot pedig a végletes anyagiasság váltja fel benne.
A MODERNITÁS EMBERE
A modernitás embere a felvilágosult ember, aki mindent magából kiindulva, elméje (érzékelése és értelme) hatáskörén belül akar vizsgálni. Amit az érzékszervek képtelenek észlelni és amit az értelem képtelen birtokba venni a racionális megértéssel, az számára nem létezik. Így tűnt el az Isten a világából. Testére és elméjére leszűkítve magát így veszítette el a lelkét is. A lélek helyébe annak ellenpólusát, önzéslényét, az egót állította. Anyagba és elmébe zártan más választása nem is maradt, énközéppont nélkül ugyanis senki sem érezheti magát önmagának.
Csakhogy az ego egy hamis éntudat, sohasem volt és sohasem lesz valódi, kimozdíthatatlan középpont, hiszen ez a pozíció egyszer és mindenkorra le van foglalva a lény valódi középpontjának, amit Baktay Ervin találó szóalkotása nyomán önvalónak nevezhetünk.
Emiatti kétségbeesése és rettegése miatt a középponttá levés égető vágyában az ego fáradhatatlanul arra törekszik, hogy állandóvá és kimozdíthatatlanná tegye magát az emberben. Az inercia, a változatlanság álközéppontjaként a belső mozgást, a célirányos változást mint utálatos falatot veti ki magából és vetíti ki a világba, a magán kívülibe. Ekképpen egy egocentrikus világképet alakít ki, amelynek a centrumában természetesen ő maga a trónust elfoglaló mozdulatlan középpont, aki körül az egész világ forog. Ezt a műveletet nemcsak egyszer, hanem számtalanul sokszor, lehetőleg minden pillanatban végre kell hajtania, hiszen álközéppontként sohasem válhat valódi origóvá, sohasem foglalhatja el a lény centrumában a királyi trónust, ezért folytonos erőfeszítéssel mindenkor és minden helyzetben el kell hitetnie magával és az általa uralt emberrel, hogy ő a valódi középpont. A mozgástól való megszabadulás görcsös igyekezetében, vagyis önmaga origóként való rögzítése kísérletében az ego önmagát erősítendő egyre inkább az önigazolását szolgáló kívülről befelé tartó, beszippantó mozgás, a vonzás, a fekete lyukként minden ráirányuló külső hatást és alárendelődést magába szívó uralás- és birtoklásvágy foglyává válik.
Európa és a keresztény kultúrkör történelme úgy is szemlélhető, mint társadalmi szinten a vallási (szakrális) és a világi (szekuláris) elem, az emberben pedig mint a lelki (spirituális) és az egoisztikus (birtoklóan és uralóan érdekelvű) irányultság közötti szüntelen harc, amelyben hol az egyik, hol a másik oldal tör uralomra, kerül az előtérbe. A középkorban a vallás és a lélek volt az előtérben, a kereszténység e térszerzése a világit és az egót a háttérbe kényszerítette. Az újkor kezdetén, a reneszánsszal és a humanizmussal – egyelőre még a vallás és a lélek felsőbbségét elismerve – erősödni kezd a világi és az egoisztikus az emberben, majd a felvilágosodás korában fellázad, forradalmat szít és átveszi a társadalmi uralmat a világi elem háttérbe szorítva a vallást (a kereszténységet, az egyházat) és az emberi lelket (spirituális törekvést). A heliocentrikus világkép felfedezésével előrevetített, majd a karteziánus filozófiában meg is fogalmazott antropológiai fordulat ekkor győzedelmeskedik össztársadalmi szinten, a modernitás ettől fogva már teljes barokkos pompájában mutatja meg magát az emberiségnek másságával olyannyira elkülönítve a nyugati kultúrkört a többi kultúrkörtől, mint soha korábban.
Az ember aszerint a döntése szerint mondható a tradicionalitás, a modernitás vagy a poszt-posztmodernitás emberének, hogy hova helyezi a középpontot. Ha az egóba, akkor egy egocentrikus világképet alakít ki magának, amely olyan, mint amilyen a csillagászatban a geocentrikus világkép. Ha az emberben látja a középpontot, akkor antropocentrikus világképet épít ki. Ez pedig a heliocentrikus világképre emlékeztet, amelynek a fénylő Napja, origója az ember. Ha Istenben, a létezés forrásában látja a középpontot, akkor egy sajátos transzcendens, teocentrikus világképet alakít ki, amelynek a centruma a világon túliban, annak forrásában, Istenben van, de ugyanakkor harmadik elemként – minden egységben és egyetlenségben, így önnönmagában, de a világmindenségben is – mindig fennáll egy mozdulatlan, átvezető középpont, bibliai képpel élve egy királyi trónus a rajta ülővel (Jel 4, 1-2), amelyen keresztül a létezés világon túli centrumával, az érzékszervekkel érzékelhetetlennel és az emberi ésszel felfoghatatlannal, Istennel kapcsolat létesíthető. (Ennek a mozdulatlan és örökké változatlan átvezető középpontnak a pozícióját szeretné az ego elfoglalni, ha tehetné.)
E teocentrikus világképnek ismereteim szerint jelenleg nincs csillagászati modellje.
A három világkép közül az első a poszt-posztmodernitás, a második a modernitás, a harmadik a tradicionalitás világképe. A modernitás korában a heliocentrikus világkép csillagászati megfelelője, az antropocentrikus világkép vált a meghatározóvá, amely az embert, a gondolkodó lényt, mint egy az egész világot értelmével bevilágító, sugárzó Napot a létezés elképzelt középpontjába állította. Ennek a bölcseleti fordulatnak számtalan vizsgálható következménye lett, amelyből most csak egyre térnék ki, arra, ami számomra a legveszélyesebbnek tűnik, a történelembeteljesítői szándékot, valamint a fejlődés- és haladáseszményt kialakító grandiózus tévedésre.
Kivetve és kivetítve magából a végső célra irányuló, a magában végbemenő mozgást, a benső fejlődés tapasztalatát, a modernitás embere szemében a társadalom válik célirányosan mozgó, fejlődő elemmé. Ebben a látásmódban a teocentrikus világkép antropocentrikus világképpé alakul át, nincs lélek, nincs Isten felé törekvés, nincs belső lelki fejlődés. Az ember, aki e szerint a szemlélet szerint elme (gondolkodói és érzékelői szellem), valamint test (matéria), mozdulatlanul áll mint megfigyelő és értékelő, azaz mint érzékelői és gondolkodói középpont a maga helyén, miközben az őt körülvevő világ mint emberi történelem állandó mozgásban van, szüntelenül fejlődik egy boldogító végcél irányában. A világban tapasztalható szüntelen változás tagadhatatlan tény, ám a hit, hogy az emberi történelem alakjában ez az örökös mozgás valami meghatározott világi üdvcél felé tartana, az már projekció, annak a kivetítése az ember világára, amit az elvesztett az antropológiai fordulattal, hiszen csak a vallási szemléletmód szerint lehet a léleknek cél felé törő belső fejlődése és az üdvtörténelemnek boldogító vég felé tartó végső kifutása, nem az emberiség világi történelmének.
A modernitás elvetette az Isten és a lélek létébe vetett hitet, ám a szorosan hozzájuk kapcsolódó és csak a vallási látásmódban értelmezhető tartalmakról, a létezés értelmébe és a világi küldetésbe vetett hitről képtelen volt lemondani. Ezzel mérhetetlen szenvedést szabadított az emberre és világára, hiszen ebből a kivetítéssel létrejött történelembeteljesítői téveszméből született a modernitás korának összes totalitárius eszméje, politikai vallása a bolsevizmustól kezdve a fasizmuson és a nácizmuson át a mai sokarcú progresszivizmusig, de a modernitás emberének ön- és környezetpusztító életmódja is részben erre az állandó fejlődésről szóló hitre vezethető vissza a világ birtokló elgépiesítésétől, az indusztrializmustól kezdve a fogyasztói társadalmon át az ember elgépesítéséig, a poszthumanizmusig, amelynek még talán a hajnalán sem vagyunk.
@k = A POSZT-POSZTMODERN ÉS A MODERNITÁS UTÁNI JÖVŐ
A poszt-posztmodern jövőkép ijesztő lehet annak, aki még mindig hisz az emberben, a tükörképben, aki a tradicionalitás szerint az Isten világi képmása, a modernitás szerint pedig a létezők legfejlettebbikeként a világ emberi istensége.
A poszt-posztmodern kor a képmás nélküli ember kora, aki ha tükörbe néz, abban énje széttöredezettsége miatt mindig valaki mást lát. Valamiben azonban teljesen következetes és mindig ugyanaz ez a sokarcúság: az egoizmusban és a belőle fakadó kizárólagosságban. A poszt-posztmodern társadalom a poszthumán gőg, az ember utáni ember felsőbbrendűségi hitének a társadalma. Az utániság embere minden rajta kívülit letipor vagy a szolgájává tesz. A poszt-posztmodern társadalom éppen ezért a totális környezetpusztítás társadalma, a bioszférát a nooszférában elsorvasztó természetidegen társadalom, a gondolkodó és érző lényt lelkétől és Istentől teljesen megfosztani akaró, őt elgépiesítő, ember utáni társadalom.
A poszt-posztmodern társadalom az egocentrikus társadalom, számára az ego, az emberi önzéslény olyan szerepet játszik, mint amilyent a mozdulatlannak és középpontban állónak hitt Föld játszott a geocentrikus világképben. Vagy olyat, amilyent a jelenlegi asztronómiai ismeretek szerint egy fekete lyuk játszik a maga környezetében: beszippant és magába temet minden vonzáskörzetébe kerülő anyagot.
A poszt-posztmodern az anyagiasság totalitásának a társadalma, a lelkiség, a spiritualitás teljes hiánya, amiből nem következik, hogy ugyanakkor vallástalan társadalom lenne, hiszen az őt irányító, modernitásból megörökölt fejlődéshit egy Isten és lélek nélküli, szellemtagadó, materialista üdvtan. A poszt-posztmodern társadalomban, amelyben az anyag hatásköre alá vonódik minden, a szellemi tartalom egyedül az önzés szolgálatában nyilatkozhat meg. A poszt-posztmodern állapotnak a hite az ego istenítésének a hite, az Istenember helyett az Emberistent középpontba állító vallástalan vallás működteti. Ugyanez a művészetével, a filozófiájával, az erkölcsével és tudományával kapcsolatban is kijelenthető. Bizonyítékul ehhez a jelenkor tapasztalatai bőven elegendőek, hiszen már a poszt-posztmodern kor hajnalát éljük.
Létezhet a modernitás túlhaladásának egy másik alternatívája is. Ez a választás az embert mobilis, átmeneti lénynek tekinti, benső lelki fejlődése folyamatában szemléli: úton a benne lakozó állatitól, az önzéslénytől a lelki és a szellemi kiteljesedés felé. Ez a spirituális irányultságú, benső fejlődést megkövetelő, üdvtannal rendelkező vallások látásmódja.
A modernitás utáni látásmód is elfogadja tehát, hogy az emberrel eredendően vele jár az önzés, ebbe azonban nem kíván belenyugodni. Az önzést egy szükségszerű, de ugyanakkor szükségképpen megváltoztatandó állapotnak, tehát egy legyőzendő, túlhaladandó kihívásnak tekinti.
Ha az előbbi választási lehetőséget a poszt-posztmodern ember és a poszt-posztmodern társadalom útjának neveztük, akkor megkülönböztetésképpen ezt a modernitás utáni ember és a modernitás utáni társadalom választásának mondhatjuk.
A modernitás utáni emberben és a modernitás utáni társadalomban nincs semmi új. Modernitás utáninak lenni nem egy korszak túlhaladását, hanem az embernek mint önző lénynek a túlhaladását jelenti. A modernitás utáni szükségképpen alulról és belül építkezik, nem a külső, hanem a belső forradalom híve. A modernitáson túllépő társadalom és a saját önzésével megküzdő ember külsőleg minél statikusabb, hagyományőrzőbb, tradicionálisabb, annál inkább modernitás utáni és annál inkább emberi, mert a változást, a fejlődést, a célt a lelkével együtt visszaköltöztette önmagába.
A modernitás utáni voltaképpen a modernitás előtti a modernitás után, tehát nem visszamenve, hanem továbbhaladva az időben és így beépítve magába mindazt, ami beépíthető abból, amit kétségbevonhatatlan eredményeivel a modernitás az emberiségnek adott, a tudományos és technológiai előrehaladástól kezdve a szabadságjogok kiteljesítésén át a világ- és önismerésben való tagadhatatlan előrelépésekig. Ha jó értem, erre gondolt Bergyajev is, amikor az új középkor eljöveteléről írt.
Nyitókép: Illusztráció – Pixabay.com
