Megdöbbentő e-mailt kaptam a minap Marosváry Erikától, Szilágyi Károly párjától. Zaklatottan arról tudósít, hogy Károly szíve március 27-én, vasárnap, hajnali 5.25-kor megszűnt dobogni. Tudtam, hogy tavaly éppen szívműtéten esett át. Azt is, hogy nemrégen háromhetesre tervezett rehabilitáción volt Visegrádon, amelyről sajnos, váratlanul fellépő Covid-fertőzése okán idő előtt haza kellett szállítani. Viszont még az előtt, a szívműtétről hazaérve, levelében lelkesen értesített arról, hogy fordítást adott le a Forum Könyvkiadónak. Csupa bizakodás volt, csupa terv, mint mindig. Kollégák voltunk a Forumban és az Újvidéki Rádióban is. Mennyi hangjátékot fordított! Szerb, szlovén és macedón nyelvből – hisz anyanyelvi szinten beszélte szinte mindet – több mint százat!
Elment hát ez a nyugtalan, annyi mindent akaró, és annyi mindent megvalósítani is tudó, egész életében az igazságot kereső, állandó mozgásban levő, és valamiért mindig lelkesedő, szerteágazó érdeklődésű ember. Emlékszem örökké lelkesen villogó, nevető barna szembogarára, humorra hajló ajkbiggyesztéseire. Ismerőseim közül ő vásárolt először számítógépet, s magyarázta nekem unszolva, hogy érdemes áttérni a számítógépes fogalmazásra, mert az annyira, de annyira meggyorsítja, megkönnyíti a fogalmazást. Papírt, ceruzát kapott elő és sebtében számokban is kifejezte az időmegtakarítást. Kortársak vagyunk, én '39-es, ő '40-es születésű. Egy kortárs elhalálozása mindig sokszorosan megrázza az embert. Erika, a párja megírta, hogy Karcsi, már betegeskedve, arra kérte, hogy – majd egyszer, ha arra sor kerül – én írjam meg a nekrológját. Bízott bennem, hisz annyiszor írtam róla! 2015. január 13-án Nyílt pályán címmel három könyvéről is írtam az akkor hetvenöt éves Szilágyi Károlyról a Szempontnak. Ugyanabban az esztendőben, január 20-án két további kötetéről, 2018-ban Milovan Danojlić Levelek Amerikába című levélregényéről, amely a Forum TraN(S)akció című sorozatában jelent meg Szilágyi Károly fordításában, 2021-ben pedig Borislav Pekić Hogyan veszejtsük el a vámpírt című, szatírjátékként feltüntetett regényéről, amely ugyancsak a Forum azonos című sorozatában jelent meg, szintén az ő fordításában. Szerettem az eredeti írásait, és a fordításait is.
Nem írok szabályos nekrológot, hanem írásos emlékeimben mazsolázgatok abból, hogyan foglalkoztam én az idők folyamán Szilágyi Károly műveivel és munkásságával, hogyan „beszélgettünk” mi egymással írásaink, fordításaink jóvoltából.
A Nyílt pályán című könyvének előszavában írtam: „Szilágyi Károly neves Bazsalikom-díjas műfordítónk és szerkesztőnk, aki a nemrég elhunyt Borbély János után tájainkon talán a legtöbb hangjátékot, novellát és regényt fordította le magyarra, s aki a Magyar Művelődési Minisztérium és az Európa Könyvkiadó nívódíjának, valamint a Magyar Televízió nívódíjának is tulajdonosa, az idén tölti be hetvenötödik életévét. Ez alkalomból lapoztuk fel három legutóbbi, egyazon díszes »köntösben« megjelentetett vaskos kötetét. Az egyiket (Mesélek egy tavaszról) a budapesti Meckensen Könyvkiadó adta ki 2008-ban, a másik kettőt (Nyílt pályán és Szólnak, intenek, óvnak) az ugyancsak budapesti Pannon-Kultúra Kiadó 2011-ben, illetve 2012-ben. A három kötet együttesen afféle nevén nem nevezett trilógiát alkot, de nevezhetnénk őket hármas ikreknek is, hisz így, közösen igyekeznek rámutatni arra a sokszínű és szerteágazó tevékenységre, amelyet élete során alkotójuk felmutatott. Szilágyi általuk kívánta csokorba szedni munkásságának az évek, évtizedek folyamán szertehullott, oly sokféle és sokszínű virágját. Nyílt pályán. A kötet első jegyzetei, riportjai, tárcái, tanulmányai az 1960-as években íródtak, a legutóbbiak a kétezres években. Az első zsengéket írójuk még mint az Ifjúság, majd a Képes Ifjúság ifjú titánja jelenteti meg, témában és formában való friss, szertelen csapongásaival, hol egy belgrádi éjszakai bár sápatag »Lótuszvirágját« faggatva, hol londoni, párizsi élményeit ontja magából az élmény frissességével és decens humora sziporkáival, hogy a 7 Napban, a Hídban, az Új Symposionban, a Világszövetségben, a Nyugati Magyarságban, az Aracsban és másutt lassan mélyülni kezdjen a hangja, témáit komorabb, olykor novellisztikus fátyol lengje be, vagy az igazságkeresés pörkölő szikráit röptesse szerte. Ám akármiről ír, értekezik is, írásait egy közös, meleg burok fogja egybe: a mindenkori hitelességre törekvés, a meggyőződés, és főleg a megéltség letagadhatatlan igazságérzete és forrósága. S olykor egy leheletnyi (ön)irónia. Ezért érezzük sokszor úgy, hogy Szilágyinak ez a kötete tulajdonképpen önéletrajz. Minden sora mögött ő maga dereng fel, hol bizakodó derűvel, hol megszenvedetten. (…) Az igazságkeresés megrázó precizitásával megírt »detektívregénye«, s egyben »siratója« az ártatlanul tíz év börtönre ítélt mozdonyvezető édesapja kálváriájának megörökítése a címadó Nyílt pályán, amely a Hídban jelent meg 1998-ban. Valóságos kisregény. A kötet másik nagy és átfogó elemzése az Elfogult köszöntő, amely az akkor hatvanéves Újvidéki Rádió történetét mondja el mintegy negyven oldalon a történéseket »belülről« ismerő, és felelősségteljesen szerető, ugyanakkor mindent a közösség szemszögéből (is) figyelő érett ember szemével láttatva. Az első világháborús évek vajdasági »lecsapódásait« és előzményeiket épp oly vitriolos, kemény sörtéjű ecsettel festi, mint az 1992-be, Magyarországra való áttelepülése óta az anyaországban megtapasztalt visszásságokat.
Mesélek egy tavaszról. Fordította és szerkesztette Szilágyi Károly. A testes kötet tizenegy szlovén, tíz szerb és ugyancsak tíz macedón származású író novelláinak magyar fordítását tartalmazza. Összesen tehát, szinte egyenlő arányban, harmincegyet. Szilágyi, aki magyar apától és szlovén anyától, Mariborban született 1940-ben, de iskoláit (általános iskola és gimnázium) már Újvidéken, magyar nyelven végzi, majd 1961-ben a Pedagógiai Főiskolán magyar és szerbhorvát nyelv szakon diplomázik. Már kisiskolásként az Újvidéki Rádió gyermekszínésze, majd ugyanott a Gyermekrádió, később az Iskolarádió munkatársa, s már a korai években nyilvános műsorokat, vetélkedőket szervez. Később a Forum Könyvkiadó szerkesztője, a Forum Könyvterjesztő boltvezetője, 1982 és 1992 között az Újvidéki Rádió irodalmi műsorainak (Új könyv, új írás, Könyvek írók, emberek, Lírai tízperc, Irodalmi kistükör, Szépirodalmi kalauz) szerkesztője. 1992-ben áttelepül Magyarországra, ahol többféle megbízatást is vállal, a Világszövetség c. lap újságírója, az MTV szerkesztője, a Házat Hazát Alapítvány sajtófőnöke, a Nyugati Magyarság című lap szerkesztője, szak- és műfordító, idegenvezető, informatikát tanít egy budapesti főiskolán, tolmács. Az, hogy a magyar mellett anyanyelvi szinten beszéli a szerb, szlovén és macedón nyelvet, megkülönböztetett helyet biztosít számára fordításirodalmunkban, ugyanis mindhárom nyelvből rendszeresen fordít. Fordításai immár fél évszázada folyamatosan jelennek meg a vajdasági magyar lapokban és folyóiratokban, valamint Magyarországon a Hitelben, Kortársban, Látóhatárban, Forrásban, Kapuban, a Nagyvilágban, a Napjainkban, a Vasi Szemlében, a Nap-útban stb. Egyik munkatársa a ma már hiánycikknek számító Szerbhorvát–magyar szótárnak. A törvénytelen szocializmus címen az MTV-ben tíz egyórás dokumentumfilm alkotója. Számos könyv és jelentős fordításkötet társszerzője. Egyéni fordításkötetei ma is közkézen forognak és szívesen olvasottak. Ezenkívül több mint száz (!) szerb, szlovén és macedón nyelvből való hangjátékfordítása jelent meg, illetve hangzott el. (…) A Mesélek egy tavaszról című kötet tehát válogatást ad ötven év műfordítói munkásságából. (…) Összesen harmincegy neves írótól közvetít a kötetben. (…)
Szilágyi Károly, akinek a Bazsalikom Műfordító Díj indoklásában kiemelték, hogy „a kölcsönös megismerkedés nemes szándékával közvetít irodalmak, népek és országok között”, így vall fordítói ars poeticájáról: „Műfordítói alapelvem, hogy nem szabad görcsösen ragaszkodni az eredetihez. A fordítás legyen szuverén alkotás, önálló műként álljon meg a másik nyelven, ami nem azt jelenti, hogy váljon függetlenné az eredetitől. A mondatszerkezeteket, képeket oly módon kell átültetni, hogy aki olvassa, ne is gondoljon rá, hogy nem anyanyelvén íródott a mű. Természetesen törekszünk a fordítói hűségre, hisz a legfontosabb az átmentés szándéka. A stílust, a helyi színeket, az írás légkörét kell megkísérelnünk átadni.”
„Szólnak, intenek, óvnak. Valamikor úgy jártunk az Újvidéki Rádió legendás hírű M Stúdiójába, mint egy szentélybe. Ott láthattuk/hallhattuk szinte havi rendszerességgel vajdasági színészeinket, énekeseinket, s a Magyarországról, Erdélyből Újvidékre látogató írókat, színészeket, rendezőket, jeles személyiségeket. Nem csoda, ha mindig zsúfolásig megtelt a terem. Ezeket a fellépéseket rendszerint egy rövid, szellemes, lényegre törő és izgalmas felvezető párbeszéd előzte meg, amelyet Szilágyi Károly bonyolított le a színpad előterében elhelyezett „szalonasztalka” mellett az éppen aktuális meghívottal. Így került sor a Galgóczi Erzsébettel, Kálnoky Lászlóval, Szakonyi Károllyal, Dobos Lászlóval, Csoóri Sándorral, Szabó Magdával és Sava Babić műfordítóval való felejthetetlen beszélgetésekre. Magyarországra áttelepülve Szilágyi folytatta izgalmas, többnyire nyilvános, könyvtárakban, múzeumokban, közönség előtt lefolytatott beszélgetéseit, amelyeket később egyebütt, lapokban bonyolított le. Így került sor a többi interjúra és mélyinterjúra: Rónai Judittal, Juhász Gyulával, az OSZK főigazgatójával, Lőrincz Kálmánnal, a Házat Hazát Alapítvány alapítójával, Harrach Péter szociális és családügyi miniszterrel, dr. Papp Lajos szívsebésszel, László Sándorral, az Újvidéki Színház igazgatójával, Patrubány Miklóssal, Kovács Frigyessel, a szabadkai Népszínház magyar társulatának igazgatójával, Göncz Lászlóval, Szecsei Mihály közgazdásszal, Kozár Mária néprajzkutatóval, Székely András Bertalannal, Máter Juhász Máriával, Milan Kučannal, a független Szlovénia első elnökével, David Irving angol történésszel, Kollár Imre karmesterrel, Koltay Gábor filmrendezővel, Nemeskürty Istvánnal, Parragh Lászlóval, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökével, dr. Mikola Istvánnal, Makovecz Imrével, a legnagyobb kortárs magyar építésszel, és másokkal. Negyvenvalahány európai hírű művésszel, tudóssal, gondolkodóval, alkotóval. Így, együtt ez egy párját ritkító magyar vonatkozású eszme- és művelődéstörténeti válogatás, amely színes, mélyenszántó gondolatiságú, briliáns irodalmi megfogalmazású összegezése annak, ami az elmúlt évtizedekben velünk történt. Vagy történhetett volna. Szilágyi Károly tehetséges kérdező. Ráadásul olyan válaszadókat keresett és talált magának, akik Meghatározó, példamutató Egyéniségek, s így ez a kötet korfestővé válhatott.”
Milovan Danojlić Levelek Amerikába című levélregényéről írva 2018 januárjában így nyilatkoztam a fordítóról: „Milovan Danojlić lazúros szépségű leírásait, nagy élet-, ember- és nemzetismeretről tanúskodó elmélkedéseit, megállapításait, kegyetlenül őszinte, húsbavágó „művészfotóit/portréit Szilágyi Károly bravúros szépségű, a tömény, késélesen villogó szöveggel szinte együtt lélegző, hozzá lényegülő, benne testestül, lelkestül elmerülő mesteri fordításában olvashatjuk.” Borislav Pekić Hogyan veszejtsük el a vámpírt című regényéről írva 2021 júniusában pedig így: „Borislav Pekić lenyűgöző, megdöbbentő tartalma ellenére is olvasmányos, hatalmas filozófiai és történelemtudásról, hely- és emberismeretről valló, bravúrosan megszerkesztett és bonyolított, a választott témát számtalan szemszögből és módon megközelítő, ízekre szedő, szarkasztikus humorát a legváratlanabb helyzetekben is felcsillantani képes szatírjátékát Szilágyi Károly Rutkowski leveleiben állandóan változó, furcsán összetett és ellentmondásos egyéniségéről, csavaros, olykor el-elkalandozó gondolatmenetéről, lelki tusáiról, látomásairól, lassan széthulló személyiségének töredékességéről és el-elkalandozásairól is híven, teljes bele- és átéléssel tudott fordításában vallani, s a szerzőt a könyv más-más hangvételű részeiben is a maga teljességében és szellemiségében tudta követni, s a gondolkodóval mindig együtt tudott szárnyalni. Fordítása egyszerre könnyed és alapos.”
– Halála pótolhatatlan veszteség. Szegény Karcsi! Lázas kíváncsisággal és beleéléssel nem fordítasz már többé, s én sem írhatok már a fordításaidról. Nem várhatok több jókedvű, bizakodó levelet sem tőled, amelyekben mindig a hazai eseményekről is érdeklődtél, például, hogy mi történt Patócs Lacival. S lám, az idén, március 8-án még, már ilyen betegen is – derűs margitvirágos keretben – egy nőkről emlékező Márai-idézettel köszöntöttél. A Neked szánt, végső búcsúd előtt a betegágyadra tett utolsó elismerésedet, a Charta XXI Jean Monnet-emlékérmet – életműdíjadat –, amellyel azokat tüntetik ki, akik sokat tettek a Közép-Európában élő nemzetek megbékéléséért; Te pedig – mint a díjátadó szövege fogalmazott: „aki fordításai és saját művei révén sokat tett azért, hogy nemzetünk jobban megismerje, megértse és meg is szeresse a délszláv népek gondolkodását” – már csak onnan Fentről nézegetheted. Nyugodj békében, te fáradhatatlan örökmozgó és utolsó leheletedig alkotó!
