A poszt-posztmodern állapot
A poszt-posztmodern a modernitás önbizonyosságának és a posztmodern kételkedésének a feszültségekkel és ellentmondásokkal teli egymásmellettisége. Ebben ráismerhetünk a korunkra. A posztmodern átmeneti időszakának vége van, mi már a poszt-posztmodern kor polgárai vagyunk.
A posztmodernnek létértelmi vonatkozásban nem lehet állapota, hiszen csak egy kritikai irányultság, s mint ilyen, csupán a modernitással együtt létezhet. Célt találni is csak a poszt-posztmodernben képes, hiszen egyetlen eltörlői irányultságú célja van, a modernitás mindenre kiterjedő kritikája, azaz a célja a céltalanság.
A modernitás a posztmodern nélkül is életképes. Sok száz éves történelme igazolja ezt. Valójában már az a mögöttünk lévő néhány évtizednyi átmeneti időszak is poszt-posztmodern volt, amelyben a múlt század hetvenes éveitől a posztmodern mint kritikai tényező a keresztény gyökerű nyugati kultúrkörben elkezdte éreztetni a hatását. Ez volt a megszületendő poszt-posztmodern állapot magzatléte.
A poszt-posztmodern szubjektum
A posztmodern azzal, hogy modernitás-kritikájában meghirdette a centrum hiányát, ami a szubjektum létét is megkérdőjelezte, a hiányt nyomban a középpontba állította, hiszen a centrumnélküliségből egyenesen következik a hiányérzet, a valami elmúlt, valami hiányzik életérzése. Az érzet egzisztenciálisan elviselhetetlen, hiszen senki sem képes önmaga nélkül önmagaként létezni. Az emberben működő önvédelmi mechanizmus, ha töredezetten is, habozás nélkül visszaállítja az ént a középpontba. Az így visszarendeződött, tudathasadásos állapotra emlékeztető, széttöredezett én a posztmodern szubjektumkritikáján áthaladt átmeneti én.
A modernitás önzés-énje és a posztmodern tünékeny, széttöredezett énje békésen megférnek ugyanabban a korban és társadalomban. Egymás melletti és egymásban való létezésük kialakítja az utániság emberének a poszt-posztmodern énjét, amely egyszerre önző és széttöredezetten akarathiányos, kimozdíthatatlan és tünékeny, középpontban rögzített és széthulló.
Közép-Európa örökös utánisága
A körnek, a teljesség e világi jelképének egyetlen középpontja van, az ellipszisnek viszont két fókuszpontja. Az ellipszis egy hiányos, tökéletlen kör. Kepler óta tudjuk, hogy a bolygók elliptikus pályán mozognak. Az ellipszis a körré válás e világi lehetetlenségének és a középpontját kereső lény tehetetlenségének a szimbóluma, ami örökös bolyongásra ítéli a boly(on)gót a világ végtelen űrjében. E kimozdíthatatlan centrum után vágyódó tehetetlenséget leginkább Közép-Európában lehet átérezni, a nyugati civilizációnak ebben a középső részében, amely helyzeténél fogva arra lenne hivatott, hogy középponttá váljék, de Európa kétpólusúsága, kelet- és nyugatközpontúsága miatt sohasem lehetett azzá.
A közép-európaiság a köztesség és az utániság létállapota. E tekintetben ez a térség nagyon hasonlít korunkra, a poszt-posztmodern állapot korára.
Közép-Európa örökösen a köztesség és a felzárkózni, illetve visszatérni vágyó utániság állapotában van: vagy az idealizált Nyugat után futó, felzárkózni vágyó keletiség, vagy önmaga eredendő, idealizált keletiségéhez visszatalálni soha nem képes nyugatiság. Ady erre gondolva nevezhette Kompországnak a történelmi Magyarországot, amelyben élt.
A közép-európai társadalom a keleti és a nyugati pólusnak a kettészakító vonzásában állandó belső megosztottságban, szüntelen szellemi belháborúban kénytelen létezni. Ez hatványozottan volt érvényes a történelmi Magyarországra, amely középponti elhelyezkedésénél fogva Közép-Európának is a középső részét, a Kárpát-medencét foglalta el.
Ezt a két pólus közötti térséget, ezt a se ilyent, se olyant, de ilyent is és olyant is talán helyesebb volna Köztes-Európának nevezni. Kivétel nélkül minden egyes korszakban, már nem ezer, hanem már legalább kétezer éve két táborra, a Keletet vagy Nyugatot idealizáló emberek két dühödten szemben álló táborára oszlik a köztes-európai társadalom. Attól függően, hogy éppen melyik tábor győzedelmeskedik a saját erejéből vagy a nyugati és a keleti nagyhatalmak beavatkozása révén, úgy csapódik a közép-európai társadalom, mint egy, a folyó két partja között járó komp, hol a keleti, hol a nyugati oldalra.
Ezt a belső utazást egyénileg is végig kell járnia minden közép-európainak, mindenkiben ott a komp mint lehetőség. Legtöbbször, igaz, lehorgonyozva az egyik parton, hiszen szocializációja, neveltetése, a közeg, amibe beleszületett, eleve kijelöli a közép-európai számára, hogy nyugati (liberális, progresszív) vagy keleti (nemzeti, tradicionalista) embernek érezze-e magát. Sokaknál azonban az életük során többször is megfordul a komp a két part között.
Csak nagyon kevesen vannak, akik mindkét parton egyaránt otthon vannak, és ezért kompra sincs szükségük az átjáráshoz, hiszen mindenkor mindkét oldalon jelen vannak. Ezeknek a keveseknek azért nincs kompra szükségük, mert ők maguk a folyó, a gondolatfolyamokat és az elmozdulásokat, az eszméket és a cselekedeteket, azaz a Nyugatról és Keletről jövő impulzusokat egyesítő, állandóan változó hullámzás, amely ebben a folyamatos benső, egyesítői dinamikában képes mindig ugyanaz maradni és mindig mind a két oldalon jelenlevő lenni.
A köztes létezés legnagyobb tragédiája, hogy csak nagyon kevesen vannak a közép-európaiak között a komp nélküliek és folyószerűek, pedig egyedül ez a kettős, a keleti és a nyugati hatásokat egyként magába építő, benső dinamikával teli hovatartozás szabadíthatná ki a közép-európai embert és társadalmat a kettészakítottságból, az utániságból és az önmeghasonlásból. Egyedül így lelhetné meg ez a többre érdemes társadalom azt, amit a köztességben és a kettészakítottságban nem talál legalább már kétezer éve: a benső egyensúlyt és a békét, ennek a ki tudja mióta tartó közép-európai szellemi belháborúnak a véget értét.
Az értelmezés önalkotása
Az értelmezés minden esetben hídalkotás az értelmezett tárgyi és az értelmező alanyi mivolta között. Ebből kifolyólag minden egyes interpretáció egy, a tárgyától elrugaszkodó újabb értelem létrehozását jelenti a maga alanyi-tárgyi összeolvadtságában. Ezt az értelmezésnek nevezett elmemunkát kifejezhetjük úgy is mint valaminek az értelmi elsajátítását, magáévá tételét, birtokba vételét, de úgy is, mint önmagunk, gondolatvilágunk meglelését valami másban. Az utániságban a középpont csakis ezen a módon, az alanyi-tárgyi összecsúszásában állítható helyre, ami ugyanakkor természetesen a múlt-jelen összecsúszását is jelenti. Az interpretációban a múlt jelenné válik, a jelen pedig megleli magát a múltban.
Mivel az interpretációnak az egyik oldalról nélkülözhetetlen összetevője az alanyi mivolta, ezért minden egységnek, minden egyes kornak, minden egyes közösségnek, sőt minden egyes egyénnek külön-külön létre kell hoznia a saját értelmezését. Ebből következik, hogy az értelmezés útján történő középpontkeresés az egymásra rétegeződő interpretációk, szövegtestek óriási méretű palimpszesztjét teremti meg. E hatalmas palimpszeszt nem más, mint a világnak az emberi intellektusban (törvényekben, magyarázatokban, tanokban, szabályokban) létező képe.
Ez az aktuális jelenre újra és újra rávetülő önalkotó értelmezés elválasztja egymástól a korokat és az embereket, akkor is, ha a múlt és a jelen egybecsúszik az értelmezésben. Összekötné őket, ha fordítva lenne: ha nem az interpretáció hozná létre az álközéppontot, hanem a valódi középpontból való kiindulás hozná létre a tudást, ami már nem értelmezés volna.
Nyitókép: Wikimedia Commons
