Boldog könyvek és határtalan alkotók univerzuma

Huszonöt éve látott napvilágot a zentai zEtna – magazin a vulkán alatt irodalmi portál, kiadó, írói műhely, amely az évek során fogalommá vált nemcsak a vajdasági, hanem a Kárpát-medencei magyar kulturális térben is. Beszédes István alapítóval, szerkesztővel, irodalomszervezővel a kitörési pontokról, meghatározó (valós és virtuális) terekről, alkotókról, könyvekről, amorf tervekről beszélgettünk.

Nomen est omen… Mi volt előbb, a név vagy a zEtna ötlete?    
– Az eredeti elképzelés szerint zentai elektronikus könyvtárat akartunk létrehozni. A minta a Magyar Elektronikus Könyvtár volt, amely akkor már jó néhány éve működött, mint ma. Erre készülve, az első időszakban számos könyv föl is került a világhálóra elektronikus formátumban. Ám mire elindultunk, 1999. november 2-án, addigra jöttek az ötletek és megerősödött bennünk a szándék, hogy folyóirat formát adjunk a portálnak. Ne csak olvasmányok legyenek elérhetők, hanem élet legyen mögötte, kortárs alkotók, friss, születő szövegek… Mindezt elindítottuk az elektronikus könyvtár mellett, amelyet még pár évig fejlesztettünk, de a domináns profil a folyamatos kapcsolattartás a szerzőkkel, friss szövegek napvilágra hozatala lett a folyóirat keretében. Az utolsó pillanatban született meg az ötlet, hogy mégse Zentai Elektronikus Könyvtár legyen az elnevezés, hanem valami folyóiratnév kellene. Elkezdtünk gondolkodni, és tulajdonképpen csak megforgattam a Zenta szót, egy kis anagrammával, ebből jött létre a zEtna, amely jelentésében ott rejlik a vulkán, az erózió, a tektonikus erők… Egy folyamatot, egy kitörés előtti állapotot tükröz a név. Nyilván egy jóindulatú forradalmi gondolat is volt, hogy ahol élünk, azt a világot fordítsuk meg úgy, hogy az nekünk tetsszen. Ez egyfajta átértelmezése a világnak és a helyzetünknek benne. Mindez természetesen utópisztikus, de akkor is cselekvési programot ad, amely összefűzhet embereket és törekvéseket.

József Attila-díjas költő, író, műfordító vagy. Alkotóként nem mindennapi vállalás ez a (francia)kulcsemberi feladatkör, amelyet a zEtnában kezdettől fogva betöltesz. Kik voltak, akik kezdetben melléd álltak, illetve kik azok, akik most alkotják a szerkesztőséget?    
– Nem volt nagy folyóirat-koncepciónk az adott pillanatban. Arra gondoltam, hogy összefűzök néhány alkotótársat, és az milyen jó lesz, végre kapcsolódunk egy csatornán, közös értékeket és a sok tarka szöveggel egy kompozíciót tudunk létrehozni. Mindez egy időben zajlott a polgárháborúval, a bombázásokkal, az áramszünetekkel egy embargó alatt álló országban… Teljes elszigeteltségben és időnként teljes sötétségben voltunk, szó szerint. Amikor elkezdett működni a zEtna, nagy élmény volt, hogy létrejöttek a mi kis belső központjaink, tehát 50–100 kilométerre Kishegyesig, Doroszlóig, Muzslyáig, Újvidékig, Szabadkáig eljutottunk, de abban a pillanatban csatlakoztak a régión kívüli szerzők is, Svédországból, Kárpátaljáról meg az anyaországból. Rögtön lett egy világhálónk. Sokan megtalálták magukat az érzékenységben, amely e körül a forrás körül kialakult. Rendkívül nagy szabadsága volt az egésznek, szinte megrészegültünk ettől a kapcsolati lehetőségtől, egy nagyon dinamikus időszak volt, nagyjából a 2000-es évek első évtizedének közepéig. Máshogy hatott ez az egész, mert egy hiányterületet töltött be akkoriban a zEtna. Később megjelentek ugyanezen a területen hasonló portálok, teljesen jól szervezett, piacorientált portálok születtek, majd haltak meg, sok belebukott ebbe az üzleti koncepcióba. A zEtna mindig is szegény volt és gazdaságilag elkötelezetlen. Mindennek néha a fennmaradás a tétje, ezért nem szabad túlvállalkozni. Ha teszem azt, kölcsönöket veszek fel, nem pedig a pályázatokra hagyatkozom, hogy ha van, akkor van és megcsináljuk, ha nincs, akkor visszavesszük a minimumra. Az veszélyekkel járt volna. Mindez egy rugalmas szerkezet volt, így tulajdonképpen gazdaságilag egy nem létező, a szó szoros értelmében nonprofit kezdeményezés. Viszont ha hozzájutottunk bizonyos támogatásokhoz, azokat nagyon intenzíven kihasználtuk, tele tartalommal. Így maradt emberi a dolog a mai napig.

Az elektronikus könyvtár és a folyóirat mellett 2002-ben megkezdődött a zEtna könyvkiadói tevékenysége is.
– Eleve meglévő könyveket tükröztünk az interneten, amely térnek tűnt, kinyílt előttünk, és azt gondoltuk, ott végre rendbe tudjuk majd szedni a dolgokat, de végül ez sem egészen úgy alakult. Főleg azért nem, mert amint érdekessé vált a piac számára, akkor megjelentek mindenféle érdekek, tartalmak, erőszakolt, nem természetes dolgok. Hangsúlyozom, mindez akkor még a természetes reakció terében fejlődött, és úgy adtunk ki elektronikus köteteket, de aztán kiderült, hogy az elektronikus kötet gyakorlatilag egy épülő, nyomtatott könyvnek a szerkezetét hordozza magában. Nálunk pedig volt az a nagyon szép időszak, amikor többkötetnyi elbeszélés került fel, és így, a virtuális térben formálódott könyvvé a gyülemlő anyag. Azt hiszem, az első ilyen jellegű kiadott könyv Danyi Zoltán Szívások című kötete volt. Mondom, halmozódtak a szövegek a zEtnán, és egyszer csak fölmerült, hogy lehetne könyvet is kiadni, van rá pályázat. Elindultunk a rögös úton, nem volt egyszerű az áttörés a műfaj terepén. Később mindez egy folyamattá vált, például Balázs Attila néhány évig épített egy könyvet, amelyből aztán a Világsarok c. kötet lett. Mire az nyomtatott könyvvé formálódott, még egyszer át kellett nézni, a könyvszakmai előírásoknak megfelelően kellett gondozni a szöveget, ami egy kicsit magasabb szint, mint a folyóiratnál, úgyhogy mindebből lassan kialakult egy könyvkiadási stratégia a zEtnánál.

 Aztán ott voltak azok a szerzők, akik nem a folyóiratnál sorakoztatták fel a szövegeiket, amelyek később elérték egy önálló kötet terjedelmét, hanem kész kézirattal jelentkeztek. A két tevékenység és mód párhuzamosan fut, működik a folyóirat, de a könyvkiadásnál nagyon sok minden másként működik, mint a folyóiratnál. Viszont az a helyzet, hogy folyóiratot nem nyomtatunk, a könyveket pedig csak nyomtatott formában adjuk ki. Ez lett a zEtna profilja. Jelenleg száz-egynéhány könyvünk jelent meg, egy nyomtatott könyv pedig elül, néhány év múltán eltűnik a könyvesboltokból, ha egyáltalán sikerült odajuttatni, aztán pedig ezek a kötetek láthatatlanná válnak. Ilyenkor lenne a legfontosabb az interneten is elérhetővé tenni őket, véleményem szerint teljesen ingyenesen, hiszen egyetemes értékekről, közkincsekről van szó. Itt a piaci tényezők az értékek közlekedését is megfékezhetik, de ennek nem kell így lennie. 

Nyomon követve a zEtna alakulás- és fejlődéstörténetét, nekem úgy tűnik, hogy végig magában hordozta a műhelyjelleget. Bizonyára számtalan emlékezetes esemény, meghatározó könyv- és fesztiválélmény kötődik hozzá. Felelevenítenél néhány, számodra különösen meghatározót ezek közül?
– Volt egy időszak, 2005 után, amikor évi tíz könyvvel futottunk, valamiféle terjesztést is megoldottam. Akkoriban az egyik könyvhéten egész sokadalom alakult ki a vajdasági könyvek standja körül, sőt Balla D. Károly, aki a Kezeit csókolja dr. Tóth c. antológiában szerepelt nálunk, megkérdezte, hogy amikor ő dedikál, akkor odajöhetnek-e a kárpátaljai ismerősei, barátai. Mondtam, hogy persze, és szerintem akkor volt a legnagyobb forgatag a vajdasági stand körül… De hát, ahogy említettem is, antológiában szerepelt, komoly, népszerű szerzőkkel együtt... Egyébként abban az időben a zEtna egyedülálló volt abban a tekintetben, hogy vajdasági kiadóként, ma már nem vajdasági, de lélekben örökké vajdasági szerzőket is publikált. Akkor még élt a kultúrpolitikai ,,ukáz”, hogy ezt államilag támogatott kiadók nem tehették meg. Mindezt soha nem értettem és nem is fogadtam el. Hála Istennek, erről manapság már nem beszélhetünk, mert szerintem az a vajdasági magyar irodalom, ami Vajdaságról szól, ebből az élményanyagból való, akár akkor is, ha külföldi a szerző, aki viszont itteni témákat dolgoz fel. Például ha Virág Zoltánról vagy Mikola Gyöngyiről beszélek, ők nem vajdasági szerzők, de életük, munkásságuk nagy részét szentelték ennek a térségnek, tehát miért ne jelennének meg? Nyilván bizonyos kánonokba ők nem férnek bele, de számunkra természetes volt, hogy az ő könyveiket is kiadjuk.

    Bőven akadtak fantasztikus pillanatok az irodalmi fesztiválon is, komoly szerzők, barátságok, kapcsolatok születtek, amelyeket nem terheltünk meg, mert nem voltak elvárásaink, nálunk a vendég tényleg vendég. Nagyon forgatagos, eseménydús találkozókként emlékszünk ezekre, jó nevekkel, de igazából nem ez határozta meg, hanem mindig valami irodalmi kihívás, belső téma, amely teljesen amorf volt. Lesz most ősszel is fesztiválunk, néhány szerzőről már tudom, hogy eljön, de igazából sosem tudni előre, hogy az adott fesztivál élmény lesz-e. Ahogy egy kötetnél sem tudni mindjárt, hogy boldog könyv-e. Egy jól sikerült könyv, az boldog könyv. Tehát amivel a szerző és a kiadó is elégedett, amit ki lehet futtatni egy kicsit, és mindenki büszkén áll mögötte. Vannak ilyen könyvek, és vannak olyanok, amelyek valamiért nem lesznek annyira sikeresek. Olyan esetünk is volt, hogy egy szerző megkért, ne forgalmazzam a könyvét, mert megbánta már. Ilyen könyvvel mit tudok kezdeni…? Nagyon sok boldog könyv volt viszont, egy ilyen közülük Celler Kiss Tamás Anyaméh című kötete, ahol az illusztrátor is beszállt ebbe a boldogságba, tehát ez szerencsés együttállás volt. Arról nem is beszélve, hogy ez egy kiemelkedően tehetséges fiatal könyve, aki 19-20 éves korára hozta össze ezt az anyagot. Mellesleg a könyv folyamata is érdekes, szerintem menet közben ért be a szerző. Voltak a kéziratban problémás versek, amelyekkel kapcsolatban a szerkesztő fölvetette, hogy esetleg jobban meg lehetne írni, ezeket mind újraalkotta a szerző. Tamás versnyelve akkor alakult ki tökéletesen, abban a szerkesztési drukkban bontakozott ki az igazi költői identitás, a saját hangja. Egy anya utáni vágyódás van a versekben a férfi részéről, az illusztrátor, Bakos Anita meg éppen gyermek utáni vágyódásban volt. Az ő képei már megvoltak előtte egy füzetben, ám érdekes, (a)hogy találkozott és illeszkedett a két alkotói világ.

    Mondhatom, a legtöbb könyv azért boldog. Ha nem vagyok egy állami intézményben, nincs megírva, hogy mit kell csinálni, akkor miért kellene nekem boldogtalan könyvet készíteni? Egyébként most már nagyon kevés könyvet szerkesztünk, az említett tízhez képest most kettő, három vagy négy születik évente. Nem is akarok többet, mert piaci nehézségek vannak. Az a lényeg, hogy a meglévőknek jól kell működni, továbbá, ha kevés könyvet csinálsz, akkor több időt is tudsz szánni azokra, és nagyon fontos az az időszak, amikor a kész anyag találkozik a könyvformátummal, az illusztrációkkal. Tehát van egy érési folyamat, amelynek során egyáltalán nem baj, ha egy könyvet sokáig szerkesztenek, csak általában az történik, hogy mindenkinek sürgős, a szerző megírta és rögtön készen akarja látni, a kiadónak nincs pénze, és akkor esetleg nem fekteti bele a szerkesztői költségeket… Szóval mindez, ha nem pénz, akkor idő kérdése. Nekünk időből van több.

Mindez látszik a gondozott kiadványok tartalmi szerkesztettségén és külalakján is. A zEtna könyvek számos szakmai díjban részesültek az eddigi több mint húsz év alatt. Minden kiadvány átment a kezed alatt. Mondhatjuk, hogy jó értelemben vett egyszemélyes intézmény vagy, tele a szakma iránti szenvedéllyel?
– Az önállóság részben takarékosság nálam, de nyilván nem a zEtnából élek, más kiadóknak is tervezek könyveket, ebből élek meg, így alakult. Nagyjából húsz éve tördelek, tervezek, gondozok könyveket. Ez egy szent munka. Egyébként művelődésszervező vagyok, de a negyvenes éveimben csak bekapcsoltam a számítógépet, és onnantól kezdve, látva, hogy ebben lehetőség van, mindjárt könyvet akartam készíteni. Képzettségem nincs hozzá (ugyan manapság van már tipográfusi képzés), de inkább szeretni kell a könyvet, és ízléssel bánni vele. A zEtna nem ad ki pénzt külső tervezőkre, szerkesztőkre, de persze felfogad illusztrátorokat. A tördelési feladatokat nyilván én végzem, megteremtettem a kapcsolatot a nyomdával, amellyel együttműködök és akiktől elvárom a vizuális végeredményt. Ez nem igazán fejlődőképes dolog, mert ahogy „belőttem” a könyveket, a huszon-egynéhány év alatt ugyanazt a formátumot folytatom, ugyanis nem hiszem, hogy mindegyik könyvnek más formátumúnak kellene lennie, de belülről, a tartalma szempontjából máshogy kell megtelnie. A korrekt olvasás, a jó könyvformátum, a kézbevehetőség a lényeg. Itt azért nagy kísérletek nincsenek, tehát ez a 100-120 könyvünk mind ugyanolyan formátumú. Egyetlen kivétel van, egy képzőművészeti album, és ott is csak csendestárs kiadóként szerepeltünk. 

    Ez egy betegséggé lesz az embernél. Ha például William Blake-et veszem, aki megírta a verseit, illusztrálta, színesben nyomtatta őket több folyamatban… az ő könyveihez senki más nem érhetett hozzá, csak a felesége, aki lelkesen segítette és ki is tanulta ezt a szakmát. Érdekes dolog, hogyan alakulhat a könyvek iránti szeretet. Nyilván végül szörnyeteggé leszünk, de jó esetben szerethető és nem kiállhatatlan, gyilkos szörnyeteggé. A könyvszakma szabályai alapkövek a Gutenberg-galaxisban, tehát ettől nem szabad elszakadni. Azt sajnálom, hogy nem tudunk visszatérni az ólomhoz, mert egyébként a könyveknél folyamatosan az ólom súlyát és felelősségét kell érezni. Egy időszakban újságnál dolgoztam, és bejártam éjszakai ügyeletre, amikor szedték, forrósoröntötték, és a hajónak nevezett tálcára szedték a címeket, kézzel. Azok a törékeny asszonyok vitték a 10-20 kilós tálcákat az ólomszedettel, és készültek a kefék. Onnantól kezdve érzem a nyomda szagát, a forró ólom bűzét és ennek az egész műfajnak a mély súlyosságát. Tehát ha én ezt az ólmot elfelejtettem, akkor a számítógépes tervezésben a könyvek nem lesznek ugyanolyanok. Ez az emlék meghatározó és felelősséggel bír.