Emberi ésszel lehetetlenség volna megmondani, hogy miért történt, miért éppen akkor és miért éppen velük. Egyszer egy népben az erők szeszélyes játéka folytán a tudattalan poszeidóni mélységéből felszínre bukkant a furcsa gondolat, hogy az ember mint én és egyén különálló része a mindenségnek, és hogy hárman alkotják az egészet: az én, aki megfogalmazza ezt a gondolatot, vele szemben állnak az istenek, harmadikként pedig (az élet terepe) a világ mint lakóhely.
E nép archaikus valóságmegélése még a kettősségre épült, akárcsak a többi akkori népé. Mítoszi látásmódjában kétféle én, a világban lakozó emberi, halandó én és a világ fölötti, halhatatlan isteni én létezett. Mindkettő, a halandó és a halhatatlan is, egyaránt ember alakú volt, azaz az istenek az emberekre, az emberek pedig a héroszokkal az élen az istenekre hasonlítottak. Az isteneknek, akárcsak a halandóknak, szintén megvolt a lakóhelyük, amit a hegycsúcs láthatatlan magasába, az Olümposz csúcsára helyezett el a képzelet. Ez a felhők rejtette istenvilág egy különálló, az emberek számára megközelíthetetlen élettér volt, a két világ között kivételes jelenségnek számított az átjárás. A gyakoribb eset, hogy valamilyen okból, például szerelmi hevületüknek parancsolni nem tudván, ezek a görög istenek fölkeresték az embervilágot, a ritkábbik, hogy egy ember halhatatlanná válva feljutott az istenek világába, mint például a mítoszok Ganümédésze vagy Héraklésze.
A két, egymástól elválasztott világ egységét, összetartozását az archaikus valóságmegélésben – amit a továbbiakban régi egységnek nevezünk – nem az istenvilág és az embervilág közötti ritkaságnak számító átjárás szavatolta, hanem az istenek égi hatalma, amellyel befolyásolni tudták a világi dolgok menetét. Égi világukból letekintve a földre isteni szeszélyük szerint embereket és városokat mentettek meg vagy pusztítottak el. Kedvelték viszont az áldozat istenvilágukig felszálló füstjét, és azt, ha oltárt emelve vagy templomot építve imádták őket. Az emberek tehát a két világ közötti összetartozás jeleként áldozattal és az istenek imádatával léphettek kapcsolatba az istenekkel, így próbálkozhattak azok hatalmának az érdekük szolgálatába állításával.
Az archaikus valóságmegélés régi egysége a föld és az ég között az emberek oldaláról a kultikus gyakorlatokban, az istenek oldaláról az embervilágban érvényesülő isteni hatalomban nyilvánult meg, az epifániák (istenjelenések) vagy a megistenülések csak a két világ között kaput nyitó, csodaszámba menő kivételek voltak. Az isteneket hatalmuk e kapunyitásra is képessé tette.
Ez a törzsekre oszló, városállamokban élő nép a barbároktól való megkülönböztetésül, kulturális másságára utaló nevén hellénnek nevezte magát. Azok voltak a szemükben a barbárok, akik nem tudtak görögül, az emberekhez méltó nyelven, nem ismerték az emberhez illő kultúrát, az ő kultúrájukat, de az emberhez méltó élet szokásrendjét sem, a poliszaikat irányító közösségi szabályokat, sőt akik talán még az ő ember alakú isteneikről sem hallottak soha, pedig azok hatalma érvényesült mindenütt a nagy Ókeanosz által körülölelt földön.
Az istenek eltávozása
Valamiben azonban ugyanolyanok voltak a görögök és a világ összes istenhívő barbárja: a valóságmegélésben. Mindannyian a földi világra és a tőle elkülönülő istenvilágra osztották fel a mindenséget. E tekintetben a hellének csak akkor kezdtek el igazából elválni a többi néptől, amikor szakítottak ezzel az archaikus látásmóddal, ettől fogva azonban, mivel valami egyedülállót hoztak létre, különállóságukat már nem lehet nem észrevenni. A valóságmegélésben a kettősséget a hármassággal cserélték fel, de nem ebben mutatkozott meg az egyediségük – hiszen ugyanezt a Jaspers által tengelykorszaknak nevezett századokban a kínaiak, a hinduk és a zsidók is megtették –, hanem abban, ahogyan ezt véghez vitték.
Az ősi valóságmegélésnek az embervilág és az istenvilág elválasztottságban megnyilatkozó kettősségét akkor kezdte el fokozatosan felváltani a görögök körében a hármasság, amikor (vallási látásmóddal nézve) az erre a civilizációteremtő feladatra kiválasztott vagy (világi látásmóddal nézve) a szellemi fejlődésének köszönhetően a civilizációteremtésre alkalmassá váló nép, a görög, énjében elkezdett kiszakadni a régi valóságmegélés egységtudatából. Ez a megállíthatatlannak bizonyuló önkiszakító művelet egyre messzebbre távolította tőle az isteneket és azok lakóhelyét, az eget, megszűnt a két világ közötti átjárás, és az embernek kultikus gyakorlatai hatékonyságában is mindinkább kételkednie kellett. A do ut des (adok, hogy adjál) kapcsolat már nem igazán működött az istenekkel, bár hagyományhűségből az áldozattal és az imádattal továbbra sem hagytak fel, a poliszok szintjén semmiképp sem, egyénileg azonban mégis sokan elkezdtek érdeklődni a keleti istenségek iránt, hátha azok még nem veszítették el embervilágot befolyásolni képes erejüket. Az antropomorf görög istenek a művészi munkák tárgyaiként mindinkább a művekbe, megénekeltként állandó eposzi jelzőikkel a költeményekbe és márványként megörökítve a szobrokba költöztek, hasonlóképp a héroszok is, akik nem voltak hajlandók többé megszületni az embereknek ebben az egyre nyersebbé váló, varázstalanodó világában. E régi egységet elvesztő, gyorsuló ütemben változó közegben már-már kezdték bolondnak nézni azt, aki arról beszélt, hogy megjelent neki valamely isten.
pixabay.com
A benső forradalom
Az én a régi egységből való kiszakadása után nem állhat fenn önmagában, csak az isten–én–világ hármasságában elképzelhető a létezése. Ezt a hármasságot – összetevői egymásrautaltságát és egymással fenntartott kapcsolatát érzékeltetve – gyakran háromszögnek ábrázolják. Ez az úgynevezett platóni háromszög. Egészen az isten létének – a 18. század végétől domináns nézetté váló – modern kori elvetéséig az isten–én–világ hármasság keretében gondolkodott a szellemi értelemben a görögöktől származtatható európai, nyugati ember is. A valóságmegélés hármassággá való átalakításának útja az egységből való önkiszakító művelet végrehajtásával egy hosszú, évszázadokig eltartó folyamat volt a görögök körében is.
Ezt az egész akkori művelt világban érzékelhető, az emberi bensőben lejátszódó forradalmat nevezte el tengelykorszaknak Karl Jaspers a mindenütt feltűnő civilizációalkotó gondolkodók társadalmakat átformáló szellemi hatására utalva, az olyanokéra, mint Buddha, Zarathusztra, az Upanisadok megfogalmazói, Konfuciusz, Lao-ce, a zsidó próféták, a görög bölcselők Szókratésszel az élen. Tartamára nagyon tág időkeretet adott: a Kr. e. 800 és Kr. e. 200 közötti időtávot. Ha az előzményeket és az utóhatásokat is figyelembe szeretnénk venni, akkor a görögökre nézve is indokolt a német filozófus által megadott nagyobb időtáv. A legfontosabb események ennek ellenére egészen bizonyos, hogy sokkal gyorsabban, fele ennyi idő alatt mentek végbe, és nemcsak a görögök körében, hanem a hinduk, a kínaiak körében is. A keletiek esetében azonban, ahol a valóságmegélés eltérő volt, egészen más világképbeli és vallási végkövetkeztetéseket eredményezett az individuáció, az én elmozdulása mint a régi egységből való önkiszakító művelet.
A miért mint válasz
A görög individuációs minta merőben eltér a keletitől. Ennek a különállóságnak az előjelei már megmutatkoztak az archaikus korban, a görög mítoszok antropomorf istenségeiben. Az emberi formának már akkor is különleges fontosságot tulajdonítva a hellén az isteneket is emberszerű lényeknek képzelte el, az emberi és az isteni én között mindössze az a különbség a görög mítoszokban, hogy az istenek hatalmasak, nagy tudásúak és halhatatlanok, de ha a viselkedésüket, civakodásaikat nézzük, akkor pontosan ugyanolyanok, mint a földi halandók. Az emberi formának és az egyéni szabadságnak ez a tisztelettel övezett kitüntetett jelentősége is arra sarkallt, hogy a görög individuációs minta teljesen szakítson az archaikus valóságmegélés kettősségével, és a harmadik elemet, az ént (egyént) a másik kettő mellé és nem a kettő közé illessze, mint Keleten tették.
Furcsán hangzik, hogy ennek a miértjére a miért (mint kérdőszó) lehet a válasz. A hellén, amit istenei emberképűsége jelez, már az archaikus korban is énközpontú ember volt. Az egocentrizmus mint hiúság és önzőség is megnyilatkozhat, és nehéz nem észrevenni ezeket a tulajdonságokat a görög eposzok hőseiben, a hírnevére hiú Akhilleuszban vagy a ravaszságára büszke Odüsszeuszban. Az egocentrizmusnak az erkölcsi értékítélettől mentes megismerői vonatkozása az, ami igazán fontos a görög individuációs minta megértése szempontjából. Megismerői helyzetében az emberi én mint érzékelő és gondolkodó lény a maga kiindulópontként működő különállóságában szemléli (érzékeli, tapasztalja és próbálja megérteni) a világot és ugyanígy az istenek (ideák) világát, a metafizikai tartalmakat, amennyiben az lehetséges. Az énnek tehát megismerőként szükségképpen ki kell szakítani magát a világból, de az istenvilágból is, hogy érzékelhesse, tapasztalhassa azokat, és következtetéseket fogalmazhasson meg róluk.
A görög individuációs minta régi egységből való önkiszakító művelete ezt hajtotta végre, a hellén megismerő, tapasztaló és gondolkodó emberként vált ki a régi egységből, és ezért szükségképpen egy különálló pozícióba kellett helyeznie az énjét. Ennek az eredménye lett a platóni háromszög mintájára felépülő én–isten–világ hármasság, amelyben mindhárom összetevő elem független alkotóelemnek számít, megismerői pozíciójában az én is az, és nem a másik két összetevő metszéspontja vagy átvezető középpontja, mint Keleten.
A megismerői alapkérdés a miért (mi az oka és mi a célja). Emiatt az egocentrizmusukból fakadó megismerői szenvedélyük miatt lettek a hellének a filozófia létrehozói. A miértre választ kereső bölcselet volt az ókori görögök, majd tőlük átvéve a rómaiak uralkodó diszciplínája, ugyanolyan központi szerepet játszott a társadalmukban a filozófia, mint amit manapság a tudomány játszik Nyugaton.
Ezt a sajátos görög individuációs mintát, mint már többször utaltunk rá, egy egyenlő szárú háromszöggel, a platóni háromszöggel ábrázolhatjuk, amelyben mindegyik elem kapcsolatban áll a másik kettővel. Az új egységet éppen ezért a görög mintában nem az én (egyén, ember) teremti meg önnönmagában, mint a keleti modellekben, hanem a három elem egymással fenntartott kapcsolata.
pixabay.com
Nyitókép: pixabay.com
