Kilencvenegy évvel ezelőtt, augusztus huszadikán hunyt el Szenteleky Kornél. A gyászolók között a délvidéki magyar írók hozzá közel álló csoportja is elkísérte őt utolsó útjára, ide, a sziváci temetőbe. Sírjánál Cziráky Imre mondott gyászbeszédet, méltatva az elhunyt kultúrateremtő érdemeit. Hangsúlyozta: Szenteleky képes volt lelket lehelni a „nehézmozgású vajdasági rögbe”, és személyében „a bús bácskai ákácok legszebb, legillatosabb virága” hullott el.
A rögtörés, vagy Herceg János-i megfogalmazásban az „ugartörés” mozzanata, valamint a sivár akáclét fogalma összekapcsolódtak Szenteleky személyével. Írásaiban gyakorta hasonlította irodalmi munkásságát szellemi parlagon való ténykedéshez, melynek során változtatni próbált a Délvidéken tapasztalt nehéz, maradi, minden kezdeményezéstől tartózkodó lelkiségen, az elhatározás lassúságán és a szellemi nehézkességen. „Itt soha, senkisem vágyott a föld fölé, a fellegekbe, a holnapokba, a mesékbe, a tarka álmodásokba” – kesergett Írói felelősségünk című tanulmányában, hozzátéve, hogy tájainkon lelki igények híján lelki nélkülözésről sem lehetett szó. Itt senkinek se fájt, ha nem olvashatott könyvet, mert a könyvolvasás sohasem volt sem örömforrás, sem szükség – vallotta. E szellemi passzivitás ellen kívánt tenni irodalmi lapok létrehozásával, kultúrák közötti hídverésként műfordítások ösztönzésével, nívós írásművek iránti igény megteremtésével, valamint tudatos és elkötelezett írónemzedék kinevelésével. Úgy vélte, hogy az íróknak fel kell vállalniuk népük sorsát, baját és vágyvilágát, sorsközösséget vállalva a legegyszerűbb emberrel is. S az ily módon született alkotásoknak teremtő fényt, hitet, szépséget és eszmét kell közvetíteniük, hogy egy jobb, tisztultabb világ épülhessen fel a szikes, száraz talajon, ahol eladdig csak csenevész, bús ákácok teremtek.
Az európai műveltségű, több nyelven beszélő, érzékeny lelkű és finom tollú Szenteleky Kornél a költészet pompázatos tájairól érkezett a „poézis nélküli” Vajdaságba, ahol orvosként az emberi testet, irodalmárként az emberi lelket gyógyította. Munkaidőben kerékpárján a betegeit kereste fel, az alvásból ellopott éjjeli órákban viszont szenvedélyesen olvasott, alkotott és fordított, a szerkesztési és irodalomszervezési teendőket pedig leginkább levelezés révén bonyolította le. Napi gyakorisággal jöttek-mentek a levelek Szabadkára, Újvidékre, Belgrádba, Óbecsére, Verbászra, Zomborba, és távolabbra is: Magyarországra, Erdélybe és a Felvidékre. Így vált Szivác e térség irodalmi centrumává, Szenteleky pedig kortársai szemében így nőtt irodalmi vezérré. Az ő nevéhez köthető három nívós irodalmi lap, és az első magyar nyelvű, vajdasági novellaantológia megjelenése is. A korai halál sajnos útját állta e céltudatos és elkötelezett fiatalember szakmai kiteljesedésének, de akadtak követői, akik tovább művelték az általa termővé tett földet, és ápolták, ápolják hagyatékát. A Kalangya 1943-as számának alkalmi megemlékezésében Bisztray Gyula a Délvidék Kazinczyjának nevezte az akkor már tíz éve elhunyt költőt.
A kései utódok, napjaink olvasói számára szerencsére fennmaradtak Szenteleky Kornél bő két évtizedes alkotómunkájának gyümölcsei: hátrahagyott versei, novellái, regényei, tanulmányai, levelezése és úti jegyzetei, ezekből kísérelhetjük meg összeállítani szerzőjük képét, lényének és gondolkodásmódjának sajátosságait. Verseiből az elérhetetlen szépségért rajongó, végtelen utazásokról álmodó lírikus hangja hallik ki, aki „a zenit, a csúcs”, azaz olyasféle magasztos csend megtapasztalására áhítozik, amelyben angyalokkal és istenekkel társaloghat. Regényeiben is a szépség imádata és az esztétikum keresése áll a középpontban, olyan éteri kategóriaként, amelynek a földi „robotos mindennapok” képezik az ellenpontját. Novelláit már a röghöz kötöttség kényszere, a mindennapok szegényes hordaléka hatja át, s hangsúlyosan rajzolódik ki bennük a tájidegen, szemlélődő és kesergő elbeszélő alakja, aki bár sugarasabb, boldogabb tájakra vágyik, mégis marad a vajdasági ugar szürkeségében, s teszi a dolgát rendületlenül.
Kitörési lehetőségei csupán néhány külföldi utazás, illetve az álmodott, képzeletbeli szárnyalások. „Olyan gyönyörű itt, a Cote d’Azur-ön, annyi a napfény, az arany, az élet, s úgy fáj, hogy vannak fáradt emberek, görnyedt gondok, fanyar facsargós hangulatok, alattomos felhők ott, ahová nekem is vissza kell mennem” – írta Csuka Zoltánnak egy ’28-ban kelt levelében, majd két évvel később, Fekete Lajosnak küldött soraiban kényszerű sziváci bezártságáról panaszkodott. „Ide vagyok cövekelve, mint útszéli feszület, amely groteszk, grimászos arccal emeli sovány, bütykös karját az ég felé” – ecsetelte keserűen, ugyanakkor a maradni akarás és a szívós kitartás biztos tudatában. „Legkényelmesebb persze az lenne: elmenekülni s itthagyni ezt a fojtó, facsaró levegőt, de így nem lehet megoldani egy kisebbség életét és jövőjét. Ha mást nem is, de ha pulzusán tartom a kezemet, az is több (…) a rettenetes semminél” – zárta gondolatait eltökélten, s ez az eltökéltség egyéb írásműveit, elsősorban irodalmi, kultúrtörténeti tanulmányait is áthatotta.
Hozzám úti jegyzeteinek szellemes, játékos, a szépséget gyermeki elragadtatással csodáló világutazója áll legközelebb, aki szabad fantáziával szárnyal a „kék végtelenbe”, „álmok, vágyak, mosolyok felhői felé”, és köze sincs fojtó porhoz, csendes közönyhöz, ikaroszi zuhanáshoz. Elégia poros prózában című novellájának zsarátnoki fényéhez hasonlatos leginkább, mely parázslás helyett „más tájon, más levegőben talán melegített és világított volna”.
pixabay.com
Nyitókép: Szenteleky Kornél / forráss: Vamadia
