4. rész
@k = Az osztályharc elkötelezettjei
Hogy az osztályharc fegyelmezett alattvalókat követel, azt ismételten kiemelte a lap igen hangzatos, A Vajdaság magyarsága kíméletlenül leszámol a soraiban bujkáló fasisztákkal című írásában, melyben a párt a sovinizmus elleni fokozott harcra buzdított. Ezúttal a bánsági Debelyacsáról (Torontálvásárhelyről), a helyi Népfront üléséről érkezett a figyelmeztetés: a reakció, amely a végső vereség előtt áll, utolsó kétségbeesett erőfeszítésével igyekszik megbontani a munkáshatalom egységét, akadálya, kerékkötője akar lenni az újjáépítésnek és a boldogabb élet felé történő haladásnak. Ellene kíméletlen harcot kell indítani, és „ki kell irtani a sovinizmus minden maradványát”. A Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság magyarsága könyörtelenül leszámol a fasizmus minden felbukkanó maradványával, a sovinisztákkal, a reakciós elemekkel és azokkal, akik a társadalmon belül gyűlöletet szítanak. Úgy hangzik ez, mint egy párthatározat – valójában az is volt. Az 1945–1946-os esztendőkben a közvéleményt erősen befolyásoló sajtó meghatározó szerepet játszott a kommunista hatalom fölépítésében, kiteljesítésében és törvényeinek a megalkotásában is.
Indulatos, nyers, nyíltan fenyegető, kioktató és kegyetlen volt a Szabad Vajdaság hangja, ezzel jelezte a kommunista hatalom melletti lojalitását és (kisebbségi) ügybuzgalmát. Lévay Endre emelte ki: a Slobodna Vojvodina olvasásakor „igyekeztünk átültetni a híreket a magyar zsurnalisztika hangjára. Nem kis munka volt ez, mert a polgári sajtó többé-kevésbé bulváros frazeológiája sehogyan sem felelt meg egy szocialista napilap hangvételének. Minden írás, a vezércikktől egészen a napi hírekig új, szigorúan tárgyilagos és díszítő, hangulatkeltő jelzőktől mentes hangszerelést követelt meg. A hangsúly nem a hangzatos címen, hanem a tartalmon volt, a közérthetőség legegyszerűbb szintjén tálalva, mert a közzétett írás a legszélesebb néprétegeknek szólt.” Mintha az újságíró mentséget keresne az egykor méltatlan viselkedésre és magatartásra. Lévay Endre évtizedek múltán sem vette észre, hogy a szerb kezdeményezésre indított magyar napilap a megfélemlítés eszköze volt a kommunista hatalom kezében.
Bogdánfi Sándor négy évtizeddel később, 1984-ben is úgy látta, hogy a magyar napilapnak a tudatosítás volt a feladata azokban az időkben, „amikor az emberek az akasztások, razziák, csendőrrémtettek, bombázások idegtépő évei után nemcsak szabadságra, hanem tettre vágytak, de nem voltak még tisztában a helyzettel, szorongtak és tétováztak, miközben az ellenforradalom lidérce is hatott rájuk”. Az 1944–1945-ben történtek után a Bácska, a Bánság és a Drávaszög magyarságának megnyugvásra és reménykedésre lett volna szüksége, ehelyett minduntalan a kiszolgáltatottságára emlékeztették őt. A frissen hantolt tömegsírok zegzugos útvesztőiben a magyarság fölkarolására, gyámolítására lett volna szükség, és semmi nem menti az újságírókat, hogy ezt nem vállalták, nem tették meg. Mi több, ebben önként vállaltak meghatározó szerepet: „Olyan újságot csinálunk – mondtuk mind a négyen –, hogy az a miénk, a mi mindennapjaink lapja lesz!” – vetette papírra Lévay.
Szeli István a Magyar Szó riport 1944–1979 című gyűjteményes kötethez írt utószavában felhívta a figyelmet az újságírás, a riport és azzal együtt az egész délvidéki magyar irodalom negyed évszázad alatt történt átalakulásának lényeges jelenségére. Véleménye szerint a háborút követő harcias, objektív, „ténymegállapító-közlő jelleg” idővel egyre oldottabb és személyesebb lett, a rendeletek és hirdetmények plakátjai mögött megjelent az ember, akinek véleménye és állásfoglalása egyre finomabb hangszerelésben jelentkezett; a tudósítás tárgyias, adatszerű jellegét lassan fölváltotta „a megragadott élethelyzetek ábrázolásában” magát megmutató író alanyisága. „A társadalom és egyén viszonyának a szórendje felcserélődik, a dedukció helyére az indukció lép, kifejezve az írónak azt a törekvését, hogy humanizálja írásának tárgyát.” Az írás megfogalmazójának eszmei magatartása is megváltozott: többé „nem ő vonja le a konklúziókat, hanem az írás sugalmazó erejére bízza, hogy az olvasót a benne megindított eszmélkedés természetesen vezesse el a szükséges tanulságokhoz”. Hogy ez az írás, az újságírás, az irodalom és vele együtt a társadalom általános humanizálódását jelentette-e, azt nehéz lenne rövid elemzésben kifejteni. A Szabad Vajdaság a katonai közigazgatás sajtóorgánuma volt, hangját és hangnemét ez a tény határozta meg – és ezzel tisztában voltak a lap polgári világból érkezett újságírói is.
A történelmünk tanúsága szerint a XX. század során, a Délvidéken is négy típusa alakult ki a közösségéért tenni akaró, cselekvő embernek. Az első a történelmi Magyarországba beleszületett teremtő szellem, aki az öröklött példák nyomán a tőle telhető legjobb szándékai mentén igyekezett az elképzelhető legelviselhetőbbre, a legtökéletesebbre formálni a maga világát. Törvényt alkotott, tanított, várost és közösséget épített – és a politikai pártelkötelezettségen túl semmilyen kényszereknek nem kellett megfelelnie. 1918 után erőteljes fordulatot vett a cselekvő ember sorsa: még emlékezett a régi elkötelezettségekre, még tudta, hogy a maga és a közössége számára erkölcsi és társadalmi szempontból mi lenne a jó, mi lenne a haladó és az előremutató, de az új állam politikai kényszerei megfosztották őt a tényleges cselekvés lehetőségétől, és már csak néma szemlélője maradt az idők fordulatának. Jött egy új – a sorban a második – nemzedék, amely az iskolái és a családi neveltetése révén még hitt a nemzeti elkötelezettségben, de ismerte a kisebbségi sors kényszereinek hatalmát is: úgy fogott hozzá a közösségépítéshez, hogy lelke mélyén patikamérlegre tett minden gesztust és minden cselekedetet. Magára nézve kötelezőnek érezte az új állam törvényeit és előírásait, ám azt is látnia kellett, hogy a törvények nem a közössége boldogulását szolgálják. Ebben a megfeszítettségben alapított iskolát ott, ahol nem volt iskola, szerkesztett lapot ott, ahol nem volt újság, és próbált lelkesíteni ott, ahol erőt vett a közösségen a csüggedés. Többségük azután odaveszett a második világháború poklában.
A legizgalmasabb (és egyben a legtalányosabb) a háború utáni nemzedék cselekvő tagjainak a sorsa volt. Ők sem születtek a szabad elhatározások világában, kirekesztés, megtorlás és bosszú, idegen katonák zaklatása volt az osztályrészük, és az igazoló hivatalok dölyfös kegyurai ügyeltek az indulásukra – és a pályájukra. Éveknek kellett elmúlni ahhoz, hogy a hatalom kiválasztottjaként az új társadalmi rend keretében szerephez jussanak. Velük új sereglet érkezett a magyar kisebbségek életébe: ők voltak a hivatalos hatalom elvárásainak teljesítői és rendelkezéseinek a végrehajtói. Mérhetetlenül kiszolgáltatott helyzetben voltak az immár harmadik nemzedék értelmiségi elitjének a tagjai, s vagy úgy kompenzáltak, hogy közösségükkel szemben kíméletlenül végrehajtották a politikai rendszer parancsait, vagy teremtettek egy olyan, az elvárásoknak megfelelő – ámde hamis – kisebbségi kultúrát, amely minden vonatkozásában a többségi elvárásoknak igyekezett megfelelni. Mindezek nyomán megszületett a hamis nemzettudat, a múlt tagadásának újabb és újabb nekifeszülése, a magyar kultúrát és az irodalmat pedig át- meg átjárta a mérhetetlen lojalitás. Közéjük tartozott Kek Zsigmond, Lévay Endre, Majtényi Mihály és Gál László nemzedéke is. Többségük idővel az általuk kiszolgált hatalom áldozatai lettek. Az ő eltorzult világuk nem szülhetett egyebet, mint a disszidensek nemzedékét (a negyedik generációt), amelynek tagjai a folytonos ideológiai vigyázzállás kényszeréből az önként vállalt belső vagy a messzi távolba vivő külső emigrációba menekült.
(Folytatjuk)
