5. rész
1944-ben az új jugoszláv hatalom a maga szempontjából kellően körültekintő volt, amikor a magyar napilap szerkesztését az általa kiválasztott négy emberre bízta. Kek (Keck) Zsigmond pályáját református lelkészként kezdte, teológiai tanulmányait Budapesten (1924), Utrechtben (1925–1926) és Strasbourgban végezte (1926–1929). 1935-től Szabadkán volt lelkész, ahol a szociálisan érzékeny fiatalokkal megalapítója volt a Híd című folyóiratnak, melynek balra tolódásakor követte annak ideológiai átalakulását, hamarosan a kommunista Mayer Ottmár jobb kezeként emlegették őt. Amikor 1944 novemberében megbízták a Szabad Vajdaság szerkesztésével, Lévay Endre szerint már „leköszönt református lelkészi munkahelyéről”, elkötelezett kommunista meggyőződéssel vállalta a lap felügyeletét és irányítását.1 (Pedig korábban erős szálak köthették a hitéhez, hiszen Keck Zsigmond Ágoston Sándor református püspök leányát vette feleségül.) A napilapnak – mely 1945. szeptember 27-től Magyar Szó címmel jelenik meg – 1948-ig volt a főszerkesztője, amikor kegyvesztettje lett a titói politikának. 1948–1953 között börtönben ült, és megjárta a hírhedett Goli otokot is. 1954-től ismét a Magyar Szó munkatársa volt, és Kossa János néven nyelvművelő cikkeket írt. Egyik sokat idézet mondata szerint: „A kisebbségi kisebbrendűség érzetét csak egy erős nyelvbe és népi kultúrába ültetett nemzetiségi öntudat tudja ellensúlyozni.” Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című könyvében az emlékét idéző versében (Kek Zsigmond) alakját így énekelte meg:
Soli deo gloria.
Egyedül övé a dicsőség, miénk a fájdalom,
a tények otromba súlya, a döglött hús szaga.
Övék a dicsőség, miénk a pusztuló örökség.
Lévay Endre is a szabadkai Híd írói köréből indult, a folyóirat első szerkesztője volt. Ifjú korában a népi falukutató mozgalom lelkes követőjévé vált. Pályája elején társadalmi tanulmányokkal, szociográfiai írásokkal jelentkezett, követőjévé vált a szociálisan elkötelezett nemzeti mozgalomnak. 1942-ben lelkesen üdvözölte a Szabadkán fellépő népi írókat, köztük Féja Gézát, Veres Pétert, Sinka Istvánt, Erdélyi Józsefet és Nagy Istvánt,2 1943-ban pedig részt vett a nevezetes Szárszói találkozón. 1944-ben Dél kapujában címmel Csuka Zoltán szerkesztésében a Szenteleky Társaság adta ki a szociográfiai írásait, benne a Magyarok a déli végeken, a Mi délvidékiek, a Hajdujárási szigetmagyarság és a Magyar Kánaán – Magyar temető című, kiváló tanulmányaival. Később, a titói hatalom ezt nem bocsájtotta meg neki. Lévay, bár kétségtelenül szimpatizált a baloldali gondolattal, mindössze három hónapig – a Szabad Vajdaság szerkesztésének idején – volt tagja a kommunista pártnak, ahonnan társai rábeszélését követően, önként lépett ki. 1948-ban, letartóztatását követően őt is a Goli otokra deportálták. Fekete J. József egyik tanulmányában megállapította: „Lévay Endrének a személyében minden hatalom ellenséget látott. A magyar uralom éppen baloldali, hidas kapcsolatai miatt egzisztenciális ellehetetlenítésével büntette”, néhány évvel később, 1948-ban, az Informbüró idején a falukutatói elkötelezettségét nem bocsátották meg neki. A szabadulását követően, 1953 után azonban már nem tudott teljes elszántsággal beilleszkedni a közösségi munkába.
Majtényi (Markovich) Mihály írói pályája is a polgári újságírás műhelyeiben bontakozott ki, 1928–1929-ben a zentai Friss Újság, 1929–1937 között a zombori Új Hírek, 1937–1944 között pedig a szabadkai Napló munkatársa volt – így érkezett Újvidékre a Szabad Vajdasághoz. 1943-ban Budapesten a Magyar Írás Könyvkiadónál jelent meg a Császár csatornája című regénye, melyben Kiss József hatalmas művének, a Ferenc-csatorna kiépítésének történetét írta meg. „A pozsonyi luteránus iskola hajdani növendéke, Kiss József, aki néhány év előtt sóhajtó megkönnyebbüléssel fogadta a türelmi rendeletet, József császár hívének számított. A korszellemhez, hivatali álláshoz és neveléshez képest a »széles haza« fogalmát vallotta. A boldogulást az osztatlan nagy birodalomban. A dinamikus lendület, amely a josefinus idők szellemét áthatotta, őt is magával ragadta” – olvasható a kötetben Majtényi választott eszményképéről. A témáját azonban 1951-ben Élő víz címen átdolgozta. A Magunk nyomában (1961) és Szikra és hamu (1963) című köteteiben a délvidéki magyar irodalom előtörténetének eseményeire és alakjaira emlékezett, ám róla is elmondható: mindaz, ami valódi történet, a homályban marad. A Szabad Vajdaság szerkesztői közül talán ő állt a legtávolabb a plakátszerű, propaganda szolgálatába szegődő újságírástól. Korai korszakában kiválóan helyt állt a polgári lapoknál, erre lehet következtetni Lévay Endre visszaemlékezései alapján is: a Napló szerkesztőségében Majtényi Mihály volt az, akihez igazi barátság fűzte őt. „Alig volt nap, hogy a szerkesztőségi órák után ne lettünk volna együtt – írta Terhes örökség című visszaemlékezésében. – Ez a nagyon szelíd és törékeny ember – alkatának ellentmondóan – olyan szellemdús és olyan nagyszívű, széplelkű egyéniség volt, akit nem lehetett nem szeretni. […] Tehetsége sokkal többet nyújtott, mint amennyit kibontakozásának éveiben elismertek. Soha nem tudtunk lángra lobbanni idejében, csak megkésve. Fogyatékossága az enyémhez volt hasonlatos: a brancsbeliek között nem tudta adminisztrálni magát. A kapott feladat mindig előbbre való volt, mint az egyéni alkotása, jóllehet úgy írt, hogy minden mondatával az olvasó szívéhez férkőzött. Azt a szerkesztőségben is éreztük, hogy könnyedén mesélő stílusával sokkal több rajongó olvasót szerzett a lapnak, mint akkor a vele együtt élő írók és alkotók közül mások. Tárcáiból – ha időszerű eseményről is szóltak – valami üde szellem ragadta magával az olvasót, s olyan sziporkázó tudott lenni, hogy még bökverseivel is […] felhívta magára a figyelmet.”3 Lévay Endre, Kek Zsigmond és Majtényi Mihály évtizednyi ismeretség és közösen végzett munka után érkeztek 1944-ben Újvidékre.
(Folytatjuk)
* A tanulmány részlet a Magyar sajtó a Délvidéken 1914–1989 című terjedelmesebb munkából, mely a Magyar Média- és Hírközlési Hatóság Médiatudományi Intézetének felkérésére készült. Megjelent: A határon túli magyar sajtó Trianontól a XX. század végéig – Fejezetek a magyar sajtószabadság történetéből című kiadványban; Budapest – Médiatudományi Intézet, 2014.
1 A Híd című folyóirat 1934-es indulására és az azt követő eseményekre Lévay Endre így emlékezett: Keck Zsigmond hazaérkezve Szabadkára, 1935-től folyamatosan „maga köré gyűjtötte a KIE fiataljait, de már olyan összetételben, hogy soraiban nemcsak reformátusok, hanem más vallásúak is, s nem csupán magyarok, hanem szerbek is helyet foglaltak. Nem a befelé hajlást, hanem a széles kitárulkozást egyengette, s ezek a rokon vonások a két ifjúsági mozgalmat, a népköri ifjúságét és a református ifjúsági mozgalmat eszmei szinten egészen közel juttatták egymáshoz.” Lásd: Lévay Endre: Terhes örökség; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1988. 246–247. p.
2 Lévay Endre: Holnapvárók; i. m. 87–95. p.
3 Lévay Endre: Terhes örökség; i. m. 266–267. p.
Nyitókép: Kek Zsigmond, írói álnevén Kossa János / forrás: Vamadia
