6. rész
Más volt a helyzet Gál Lászlóval, aki 17 éves budapesti gimnazistaként részt vett az 1919-es forradalomban, a Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe, onnan pedig Olaszországba emigrált, s csak az 1930-as évek elején került vissza Szabadkára. Költészetének kiteljesedése az 1950-es évekre esik, egyes vélemények szerint versei a szocialista költészet „legmarkánsabb alkotásai a jugoszláviai magyar irodalomban”. Kalapis Zoltán Életrajzi kalauzában leírta: „A háborús éveket sárga karszalagos munkaszolgálatosként töltötte, s a ’44-es deportálás elől illegalitásba menekült, barátai, ismeretlen jóakarói mentették meg az életét.”1 Amikor 1944 novemberében Újvidékre került, élete legválságosabb korszakát élte, hiszen korábban elhurcolt feleségéről már egy éve semmit sem tudott. A laphoz érkezett az értesítés, hogy Csehszlovákiában, a szovjet csapatok által fölszabadított táborok egyikében megtalálták a hitvesét. „Arra valamennyien emlékszünk – írta Lévay Endre –, hogy napsugaras tavasz volt, amikor Laci elveszettnek hitt felesége megérkezett Újvidékre.”2 Számukra akkor ért véget a világháború.
A Szabad Vajdaság négy ember munkájaként, négy oldalon, több ezer példányban 1944. december 24-én, karácsonyra került az olvasók kezébe. Az első oldalán Josip Broz Tito üzenete volt olvasható: „A békülés baráti jobbját nyújtjuk minden becsületes polgárnak, aki kész arra, hogy velünk együtt felépítse összerombolt hazánkat.” Hogy a partizánterror idején ezt hányan hitték el, az ma már kideríthetetlen. Lévay Endre visszaemlékezése szerint az első szám megjelenését követően egy-két hét elteltével egyre gyakrabban érkeztek levelek és tudósítások Szabadkáról, Zentáról, Zomborból, Becséről, Nagybecskerekről és Titelről. Hogy ez mégsem volt a spontán lelkesedés következménye, azt a szerkesztők is tudták: a tudósítóhálózat „megszervezésében” élen járt az Agitprop, az Antifasiszta Nők Tanácsa, a kommunista ifjúság megannyi dinamikus szervezete, s minden testület, művelődési egyesület, dalárda, szakszervezeti és nyugdíjasklub, melynek működését a kommunista hatalom engedélyezte.
De megszaporodtak a külső munkatársak is, Laták István hetente több tudósítást, terjedelmes beszámolót küldött a lapnak Szabadka mindennapi életéről, kézenfekvőnek tűnt vele erősíteni a lapot. Lévay levélben hívta őt Újvidékre. Laták Istvánhoz régi szálak fűzték őt, évtizeddel korábban, 1934-ben együtt szerkesztették a Hídat. Benne „a legtöbbet ígérő belső munkatársat láttam – írta –, hiszen ifjúkorától kezdve mozgalmi ember volt. […] Mint igazi proletárköltőnek, világéletében az volt az életstílusa, sőt – éppen ez állt hozzá a legközelebb.”3 Laták István nyomában azután megjelentek a Híd-mozgalom egykori tagjai is. „Legelőször Kun Szabó György jelentkezett a ludasi tanyavilág életéről szóló írásával. A másik kéziratot Hedrich József küldte, a harmadikat Kúti Gyula. [Kek] Zsiga közölte, hogy jelentkeztek a zentaiak is: Thurzó Lajos, Farkas Nándor, Tóth József… Zomborból Herceg János küldött új hangot megütő értékes kéziratot, hasonlóképpen új, merész hangszerelésű írást kaptunk B. Szabó Györgytől. De jelentkezett még Zrenjaninból Lukó András, Minda Tibor, Nagy Sándor, kevéssel később Lévay Nándor Padéról, Kókay Károly Bajmokról, Szabó Gizella – első női munkatársunk – Becséről, Rehák László Kikindáról, Börcsök Erzsébet Versecről, a legtávolabbi vidékről.”4 Apróbb írásokkal fölkereste a lap szerkesztőségét a titeli Csikós István és a topolyai Herbatin Kálmán és dr. Gyetvai Károly, s mint lelkes terjesztő és tudósító, a csantavéri Béres István is. Velük azután a Szabad Vajdaságban megjelentek az eredeti írások is, a riportok, a beszámolók, az életképek és a kiemelkedő dolgozók portréi lassan megtalálták helyüket a lap hasábjain. Majd a szakszervezetek szervező munkájának köszönve jelentkeztek a gyárak, az üzemek, a mezőgazdasági szervezetek írástudói is, jelezve, hogy az élet biztosan halad az újjászervezés útján. A szerkesztők úgy érezték, hogy a napilap a maga korának tankönyve lett, benne volt minden, amit az átalakuló valóságról az utókornak tudnia kell.
(Folytatjuk)
* A tanulmány részlet a Magyar sajtó a Délvidéken 1914–1989 című terjedelmesebb munkából, mely a Magyar Média- és Hírközlési Hatóság Médiatudományi Intézetének felkérésére készült. Megjelent: A határon túli magyar sajtó Trianontól a XX. század végéig – Fejezetek a magyar sajtószabadság történetéből című kiadványban; Budapest – Médiatudományi Intézet, 2014.
1 Kalapis Zoltán: Életrajzi kalauz I.; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2002. 330. p.
2 Lévay Endre: Holnapvárók; i. m. 214. p.
3 Uo. 208. p.
4 Uo. 193–194. p.
