Pengerajzok az út porában*

Korábban azt mondta, régen megtanulta, akárhogy is alakul az ember sorsa, a szellemi életéből semmit nem kell feladnia. Mindig is vállalta a küzdelmet, amit a sors rámért. Péter László az idén a Kanizsai Írótábor vendége volt, amelyen Pengerajzok címmel mutatta be képeken mindazt, ami számára a művészetet és az életet jelenti.

Beszélgetésünket a gyermekkor világával, a gondoskodó, mindig odafigyelő szülői háttérrel kezdtük.

– Abban a korban születtem, amikor a vajdasági magyarság már kezdett felocsúdni a háború utáni dermedtségéből. A legkorábbi emlékem, hogy ülök az apám ácsolta vaskos padláslétra tetején, és csodálom azt a furcsa látványt, majd hirtelen a szüleim riadtságára leszek figyelmes, amint elkapnak, mielőtt lepottyannék. Jóval később, amikor már értelmesebb voltam, mesélték el, hogy akkor járni még nem tudtam, hanem a létrába kapaszkodtam. Egy időre megfeledkeztek rólam, én meg a padláslétrára felfenekelve felkúsztam. Alighanem már akkor a csúcsra törekedtem…

Apám és anyám is talpraesett, értelmes és gondos, a gyerekeik nevelésére mindenkor odafigyelő szülők voltak. Összetartott a család, az apai nagyszülőkkel éltünk egy fedél alatt, egy állandóan bővítésre szoruló kis vályogházban. Eleinte elég szűkösen voltunk, bár nekünk, gyerekeknek akkor ez nem tűnt fel, de hangos szóváltásokra, perlekedésekre otthon szinte nem is volt példa.

Anyukánk háztartásbeli, később a székelyi iskolában „konyhás” volt. Az iskolában nagyon szerették, különösen a gyerekek. Nekünk otthon is sokat mesélt: versekre, dalocskákra tanított minket. Arany János Toldiját már alig ötévesen álmélkodva hallgattam a bátyámmal. Esti mese mindig volt, s az hihetetlenül megragadta a képzeletünket. Apánk bognár végzettségű kiváló asztalos volt, és igen olvasott. Kiskorunkban abból élt a család, amit asztalosként megrendeltek tőle. Később az Ifjúsági Otthonban kapott munkát, s két évig a falu könyvtárosa is volt. Persze faluhelyen, ahol a legtöbben földműveléssel foglalkoztak, „dolgozni” is kellett. Kiskoromban földnélküliek voltunk. A nagyapám talán annak is köszönhette az életét, hogy a majd ötven kilométerre lévő francföldön (Franczfeld – Kačarevo) zsellérként dolgozott. A partizánok elől menekülő német gazda családjától ajándékba kapott kocsit, lovat, tehenet sem akarta elvinni magával, még a földeket is ajándékba kapta volna… Semmit sem akart, dolgozott tovább a kevepallosi (Plosic – Pločica) Sztánkó bácsi földjein, és amikor bejöttek a partizánok, ez a később megismert öregemberke megvédte őt az agyonlövetéstől.

Azt a néhány hold földet, amit apám a hatvanas évektől kezdve apránként összevásárolgatott, a szűkebb rokonsággal a régi kalákák mintájára művelt meg közösen. Ebben is példaértékű volt az összetartás. Apánk a kis műhelyében sokat foglalkoztatott, tanítgatott bennünket a fa szeretetére, később a megmunkálására is. Élveztük a forgács selymességét, illatát, és a gyalukkal, fűrészekkel, fúrókkal-furdancsokkal korán megbarátkoztunk. Ebből elsősorban a bátyámnak volt nagy haszna, mert őbelőle igazi ezermester lett, a kézügyessége csak a rajzra nem terjedt ki. Viszont apánk nagyszerűen tudott rajzolni, én meg ezt szerettem meg, nagyon korán adták a kezembe az első ceruzát és az irkát, amit oly hamar telefirkálgattam, hogy hetente kellett vásárolni. Szerencsés testvérek voltunk, mindkettőnkre nagy figyelmet fordítottak, a szeretetük életük végéig elkísért, mindig segítettek, még akkor is, amikor a délszláv háború miatt átkényszerültünk Magyarországra.

Ki indított el azon az úton, amelyen végül eljutottál a művészethez? Kit tartasz a mesterednek? 

– Igazán „nagy” mesterem, aki mögöttem állt, tanítgatott és nógatott volna, nem volt: de a kicsik nagyon sokat jelentettek nekem. A kezdeti indító volt, hogy munkáimat gyakran megdicsérte a székeli rajztanárom, Szablyov István, később az osztályfőnököm, Olajos Mihály is, és amikor nyolcadikosként elballagtam, az iskola egyik termében még a kiállításomat is megrendezték. Az igazi diadal már kisiskolásként meglegyintett. A Kisiskola felújítása miatt átmenetileg a Nagyiskolába jártunk át, és egy alkalommal valaki kést hozott be az iskolába. Híre ment, hogy alsósként milyen jól rajzolok, valamelyik nagy szamár gyerek a nagyszünetben ezt a kést a kezembe nyomta, a gyerekek pedig körém álltak és biztatni kezdtek, hogy rajzoljak egy nagy lovat az udvaron lévő, simára ázott agyagos földre. Én balkezes lévén a lovat visszakézből, a farkánál kezdve rajzoltam meg, és hirtelen nagyon hangos lett a sikerem. Amire az igazgató felfigyelt, és rosszat sejtve kirohant az udvarra. Egy nyakleves kíséretében a kést el is kobozta. De a ló, az megvolt, a földbe döngölten nyihogott, ágaskodott…

Hát ez is sokat segített a későbbi felocsúdásomban.

A gimnáziumi osztályfőnököm egy megnyerő, Szegedről érkezett fiatal kémia-fizika szakos tanárnő volt, Molnár Mónika, aki korán felfigyelt a rajzkészségemre. Szólt a történelemtanárnak, aki egyben autodidakta művész, jó festő is volt. Nagy Sívó Zoltán nevét később már Vajdaság-szerte is jól ismerték, két könyvet is írt a hertelendyfalvi székelység rögös történetéről. A magyarórai fogalmazásaimra is felfigyeltek, mindig jól kitalált történeteket írtam. A második osztályban rávettek, hogy vegyek részt a Középiskolások Irodalmi Vetélkedőjén, a KIV-n. Novella-próza kategóriában egyből sikert is arattam. Aztán 1974-ben a Magyar Szó Képzőművészeti (Levelező) Iskola Ács József által vezetett rovatába küldözgettem a nyúlfarknyi rajzaimat. Ács hamar felfigyelt rám, és a későbbiekben szellemi mentorommá vált, az 1976-ban beindított Temerini Ifjúsági Alkotótáborba, a későbbi TAKT-ra is ő ajánlott be Hevér János szervezőnek. Mégis a gimnáziumi érettségi előtt döntöttem el, kétesélyes lesz a dolog: vagy megpróbálok bejutni az újvidéki Magyar Tanszékre (ahová minden évben túljelentkezés volt), vagy bejutok a belgrádi Művészeti Egyetemre. Utóbbi csak az utána következő évben sikerült, mert első próbálkozásomkor még fogalmam se volt, hogy miből áll az ötnapos gyakorlati felvételi, hogy miféle új kihívásokat, próbatételeket tartalmaz Aztán egy évig készültem az Iparművészeti Egyetemre, mégpedig kizárólag otthoni gyakorlással és tanulással, az otthoniak sűrű fejcsóválása közepette. Másodjára mégis az elsők között vettek fel. Ahogy a székeliek mondanák még ma is: Mint a karikacsapás! Vagy: Mint a pinty!

Az írás szorosan hozzátartozik a kifejezési formádhoz. Több köteted is a szülőfaludról szól valamilyen módon. Korábban jelent meg egy nagyon szép művelődéstörténeti kiadványod, aztán egy szép anekdotagyűjteményt adtál közre, és a kiadónál vár megjelenésre egy karácsonyi – angyalos-ördögös – adomákat összegyűjtő könyvecske. Ilyen szorosan fogva tart az otthon?

– Nem tudok, de nem is akarok megszabadulni a régi emlékeimtől, és az emlékekből eredő logikai folyamatok sodrának érzem a mai valóságunkat is. A puttonyom tehát színültig tele van. Hogy korán írni kezdtem, a közlési vágyamnak köszönhető. A könyvillusztrálás révén, és ugyanakkor a rövidebb lélegzetű újságcikkek, versek, prózák nyomán jutottam el a könyvírás gondolatáig, ez szerencsés kimenetelű fejlődési folyamat. Mostohának is mondható munkahelyi körülmények (alkalmi nyomdai sofőr és segéd lettem) közül kibomló lehetőségként vált a hasznomra, hogy az évtizedes rajzfilmes munkáim meggyérülése után vettem a kalapomat, és egy budapesti székhelyű, vajdaságiak által működtetett nyomdánál kopogtattam be. A nyomda vezetője egy kiváló, jó szervezőkészségű, jókötésű ember volt, Cseh Tibor. A nyomda másik részlegében működött a Timp Könyvkiadó is, Solymosi Lajossal az élén, akit már korábban, egy békebeli topolyai kiállításomon ismerhettem meg. Előbb rajzoltam, illusztráltam is nekik, majd a biztatásukra megírtam a Vándorfecske hazatalál? című első könyvemet, az al-dunai székelység történetét dióhéjban. Ennek sikere is lett, és hamarosan a temerini TAKT monográfiáját is megírtam. Fogadalmi mű volt, Hevér János rég be nem teljesedett vágya, hogy az általa és Ács József által megálmodott ifjúsági művésztelepének nyoma maradjon. Aztán már jött a székelyi adoma-gyűjteményem, a Keresztapám nadrágja, majd a Tollrajzok és a Tollrajzkönyv. Manapság a trilógia harmadik részére pályázok. És ha szerencsém lesz, a nyomdából kijön még egy-két kisebb lélegzetű könyvem is.

Régen elköltöztél erről a tájról, de mintha el sem mentél volna, hiszen itthoni lapokban publikálsz, itthon veszel részt a művésztelepek munkáiban, kiállításaidat is rendre valamelyik vajdasági városban rendezik meg. Legutóbb a Kanizsai Írótábor vendége voltál a grafikáiddal. Visszavágysz?

– Persze. A Délvidék vonzott és marasztalna ma is. Évente többször is lefutom azt a négyszázötven kilométert hazáig. Megtehetem, mert egy országhatár, és nem egy óceán választ el az otthontól, mint Fujkin barátomat, aki szintén nem tud és nem akar elszakadni Horgostól. Csakis ezért ajándékozta szülőfalujának a Hazavágyás madarai bronzba öntött szobrát. Nekem könnyebb, hiszen két nap alatt megjárom Vajdaságot, találkozhatok a régi barátaimmal is, ha nem is egy-két napra, de fél órára… Majd vissza, Herceghalomra. A sorsomat Léphaft Pali fogalmazta meg a legjobban: a pengerajzaimat az út porába rajzolgatom.

Azt mondtad sok évvel ezelőtt, hogy Magyarországon nem építettél ki kapcsolatokat alkotókkal. Változott ez azóta? Nincsenek ott művész barátaid, jó kollégáid, tanítványaid?

– Az ember fiatal korában rugalmasabb, elevenebb, ekkor köt életre szóló barátságokat is. Idősebb korban már sokkal nehezebb, főként új környezetben, újakra találni: sekélyesebbnek tűnnek a sarjadó gyökerek. De természetesen lehetnek jó kapcsolatok, amelyek a közös dolgokkal törődés folytán barátsággá szelídülnek. A közös dolgok pedig lehetnek sokfélék. A közösségben gondolkodó emberek fontosabbak, a művésztelepek kiválóan alkalmasak az új barátságok megkötésére, és ezek lehetnek tartósak is, mert a művészemberek eleve barátságosak. Azonban szeretnek egyedül alkotni a saját gondolataikba elmerülve. Ezért is nehezebb nekik.

A tanítványoknak se szeri, se száma. Már Székelykevén is voltak művészpalántáim. 2009 óta tanítok újra, közép- és általános iskolákban is. Van szakközépiskolából érettségiztetett, festőművésszé vált növendékem, és vannak volt diákjaim, akik időről időre jelentkeznek, hogy már művésziskolába járnak. Van, aki megfeledkezett arról, hogy igyekeztem mindent megadni neki az induláshoz, de sokkal többen vannak, akik időről időre jelet adnak a haladásukról. Ez nekem elég, mert úgy gondolom, hogy átadtam nekik valami érdemlegeset, ami a művészet szeretetéhez vezette el őket.

Milyennek látod a mai művészeti életet? Otthon érzed magad benne? 

– Inkább csak az ábrázolói művészetekről tudnék mondani egyet s mást. Én félig-meddig álomlátó vagyok, de nem nagy formabontó. A transzavantgárd és a kortárs művészeti irányzatok, beleértve a konceptuális szemléletmódot, nem az én asztalom. A hagyományos művészet gyakran történelmi, vallási vagy mitológiai témákra összpontosított, a kortárs művészet pedig gyakran foglalkozik időszerű társadalmi és politikai vagy kulturális kérdésekkel, művészei hajlamosak új technikákkal és anyagokkal kísérletezni, feszegetik az általuk művészetnek tekintett lehetőségek határait. Én nem szeretem eldönteni, melyikhez kell inkább tartoznunk, de a művek hitelességét próbálom a lehető legjobban megfogni, meglátni. De gyakran érzem úgy, hogy a huszadik század izmusainak elterjedése óta a művészek immár alig kibogozható, rejtjeles ábrázolásmódjai nagyobb falatot jelentenek még a hozzáértő műkritikusok és a művészettörténészek számára is. A kortárs művészek nagy hányadának csak a személyes, olykor vagy gyakran, sarkított gondolatai és élményei jutnak az eszébe, és a gyakran csupán idézőjeles önkifejezés a kenyerük. Ami számomra annyit jelent, hogy gyakran nem tanulnak meg rendesen rajzolni sem, még akkor sem, ha érett vagy élvonalbeli művészeknek gondolják magukat. Vagy gondoljuk magunkat…

Én félnomád rajzoló voltam és maradtam az indulásom óta, hiszen még mindig arra törekszem, hogy hitelesnek és élvezhetőnek is tűnjenek a rajzaim, ami az ábrázolóművészetek egykori alapja, és mert akkor érzem magamat hitelesnek az ábrázolásban, ha jól megfogom az ábrázolt tárgy, személy, bármely forma vagy lény karakterét. Ezért sohasem tudtam és nem akartam elszakadni a látható, a fizikai valóságon alapuló látványtól, ábrázolásaim leginkább ma is az úgynevezett realizmust veszik alapul. Ha ez ma hiba, akkor bocsánatot kérek…

Egyszer Ács Jóska bácsi megírta, amit kimondtam: Hogy ez a gyerek azt szeretné megmutatni magából, amit tud, és nem azt, amit nem. És én a mai napig nagyon tisztelem azokat, akik azt mutatják meg magukból, amire rátermettek, amire képesek, amit már tudnak. Hiúságnak tartom tehát, amikor hiányzik műveinkből a hitelesség érzete, amikor a félvad, a homályos vagy a mesterkélt… ábrázolások nyelvén kell beszélnünk. Csak azért, mert hitelesen képtelenek vagyunk magunkat kifejezni. És ráadásul nagy rejtély az is, hogy hogyan lehetünk hitelesek.