9. rész
A Föld Népe, a délvidéki magyarság mezőgazdasági szaklapja 1946-ban indult Bodrits István szerkesztésében. 1950-ben beolvadt a rövid életű Új Faluba, 1953-tól azonban már Papp Endre szerkesztésében a Magyar Szó hetente megjelenő mellékletévé vált, és ugyancsak a kényszerű átalakítások idején, 1992-ben szűnt meg. Az 1973-tól megjelenő Rtv-újság 1994-től ugyancsak a Tarka Világ része lett. Az egypárti diktatúra korában a Küldöttek Híradója (1957-től) és a Kommunista, a Jugoszláv, a Szerb és a Vajdasági Kommunista Szövetség hetilapjának magyar változata (1967-től) a szocializmus eszmei alapjait volt hivatott népszerűsíteni. A hatvanas évektől kezdve a Magyar Szó hétköznapi számai 16–20, vasárnapi számai 24–32, ünnepi számai pedig 36–48 oldalon jelentek meg. A vidéki mutációkkal együtt a lap olykor hétköznap is elérte a 32–36 oldalas terjedelmet. Ideológiai műhelye a belpolitikai és a művelődési rovata volt, és – ugyancsak Kalapis Zoltán meglátása szerint – „belső munkatársainak hosszú sorából kerültek ki […] azok, akik nélkül nehezen lehetne megírni a jugoszláviai magyarság teljesebb szellemtörténetét, akik hozzátartoztak, vagy még ma is hozzátartoznak az irodalmi élethez, tudományossághoz, a művelődés- és helytörténetíráshoz, pedagógiához”.1
Ebben az összetettségében a Magyar Szó a délvidéki magyarság kisebbségi történetének a legfontosabb krónikája – mindazzal együtt, amiről hírt adott, és mindazzal együtt, amit elhallgatott. A titói korszakban – bár a fejléce alatt sokáig a Vajdasági Népfront napilapja volt olvasható – erőteljesen a Kommunista Párt irányítása alatt állt. 1980 után a haldokló Jugoszlávia politikája erősen rányomta bélyegét, majd sorsa a miloševići diktatúra és a délszláv háborúk történetével forrt össze. „A Magyar Szóban – írta gyakran idézett számvetésében Kalapis Zoltán – az elmúlt fél évszázad alatt – a szocializmus, az egypártrendszerű parancsuralom, vagy ha úgy tetszik, az egyszólamúság korában – több-kevesebb intenzitással, néha láthatóan, legtöbbször azonban suba alatt, két áramlat, két felfogás viaskodott egymással: a »hivatalos« vonal, a pártban is erősen ható dogmatikus szárny, az erőszakos, ellentmondást nem tűrő, az öncenzúrát messzemenően alkalmazó szemlélet, az osztályharc kemény, megszállott képviselői és a liberálisok, a demokrácia felé hajlók, az olvasóközpontúság, a szabadabb fogalmazás, a népi szolgálat hívei között.”2 Ezzel együtt is úgy látta: „A szerkesztőség nagyobbik, vagy talán inkább a legbefolyásosabb része, az internacionalizmus eszméjétől áthatva, valóban viszolygott minden »magyarkodás«-tól, sőt a magyarság érdekeivel ellenkező cikkeket is írt, azoknak viszont, akik valamilyen formában megpróbálták megfogalmazni a nemzetiségi politika fonákságait, kegyetlenül nekimentek, még a legártatlanabb kísérletet is elfojtották.”3
Olykor az elvetemültségig megszállott erők is pusztították a lapot. Kalapis Zoltán a napilap egyik hírhedett, a pártfegyelemnek az elmebajig megszállott főszerkesztőjét, Erdélyi Károlyt „önhitt politikus”-nak nevezte, aki Összefoglaló a Magyar Szó szerkesztéspolitikai koncepciójának végrehajtásáról 1977-től 1981-ig című, 1980 decemberében papírra vetett helyzetértékelésében így fogalmazott: „Nem szabad túlértékelni a lap szerepét. Az elkötelezett dolgozóközpontú napilap is csak része a politikai rendszernek.” Nyíltan kimondta, hogy „az akcióprogramok korlátoznak is, ez egyik alapvető rendeltetésük. Azzal, hogy igyekeznek a társadalom szervezett szubjektív erőinek megmozdulásait széleskörűen és alkotóan kibontakoztatni a lap hasábjain is, leszűkítik, vagy teljesen lehetetlenné teszik az olyan megnyilvánulásokat, elképzeléseket, amelyek nem az elfogadott politikát és céljait szolgálják. […] A szerkesztőség dolgozóinak nagy többsége folyamatosan felsorakozott az akcióprogramok mögött, a differenciálódás tehát egyre erőteljesebbé vált, ami mélyreható változásokat hozott. Nem történt meg ugyan az akcióprogramok nyílt elvetése, de ki milyen mértékben tette és teszi őket a magáévá, az a nyilatkozatok és a tettek közötti különbségből mindenkor bizonyíthatóan kiderül. Meg nem értésről, de ellenállásról is kell szólnunk.”4 Erdélyi Károly ezzel a meggyőződésével az osztályharcos proletárideológia ősbozótosába tévedve – mint a Szabad Vajdaság idejében – az uniformizálódást tekintette a legfőbb erénynek, és a „társadalom szervezett szubjektív erői”-nek fórumává kívánta lefokozni a napilapot. A Tito utáni korszak rémületének előrevetülő árnyékában ez visszatérést jelentett a dogmatizmus ősködének állapotába, melyről a nem kevésbé dogmatikus Bogdánfi Sándor 1985-ben, a negyvenéves lapot méltatva így beszélt: „Amellett, hogy érvényre juttatja a JKP programelveit és politikáját, a Magyar Szó nemcsak hírközlő, nemcsak közvélemény-formáló szerepet tölt be, hanem mozgósít is, aktív résztvevője a társadalmi és politikai folyamatoknak, és felelős a folyamatok alakulásáért. Hatása tehát túlhalad az általános ismeretterjesztő kereteken, s a dolgozó ember felszabadítását, humanizálását szolgálja.”5 Holott a dolgozó ember már felszabadult, és végre élni szeretett volna a szabadságával. De ettől a szabadságtól akkoriban egyre többen féltek.
(Folytatjuk)
Nyitókép: pixabay.com
