A „dolgozó ember felszabadításának és a társadalom humanizálásának” a szolgálatában 1944–1989

10. rész

Mindezek ismeretében fölmerül a kérdés: vajon a jugoszláviai egypártrendszer idején, az 1944 és 1989 közötti időkben a jugoszláviai magyarság ügyét szolgálta-e a Magyar Szó? Segítette-e a közösséget a boldogulásában, az útkeresésében, jogainak érvényesítésében? Mivel járult hozzá a kommunista pártfegyelemnek alávetett napilap a délvidéki magyarság megmaradásához és boldogulásához? Kétségtelen, hogy a Magyar Szó magyar nyelven tájékoztatta a kezdetben félmilliónyi, majd egyre fogyatkozó olvasótáborát. Ám az is bizonyos, hogy az egypártrendszer idején a nemzeti létkérdések elfedésével és elhallgatásával jelentősen hozzájárult a magyar közösség talajvesztéséhez, tanácstalanságához és megfogyatkozásához. Azzal, hogy esetenként akadályozta a nemzeti történelemmel és a közösségi hagyományokkal kapcsolatos kérdések fölvetését, mérhetetlen károkat okozott az olvasóinak.
    Mindamellett az ideológiai leszámolások pódiuma és fóruma is a Magyar Szó volt. 1976-ban, a zentai „kísérleti színpad ügye” (Vicei Károlyék bebörtönzése) kapcsán az akkori főszerkesztő, Petkovics Kálmán az újságírói angazsáltság hőfokát kifogásolta: „a nemzeti egyenjogúság osztályalapon való fejlesztéséről sem írtunk eleget. Ez vonatkozik a Magyar Szóra, a Létünkre, a Képes Ifjúságra, a Hídra, egyszóval majdnem minden kiadványunkra. Még a Magyar Szó ideológiai rovatára, a Kilátóra is. A nevezetes zentai példa – az úgynevezett kísérleti színpad körüli bonyodalom – bebizonyította, hogy néhány magas rajtalapú újságíró vonakodik az ilyen témáktól! Van, aki túlságosan kíméli a nevét és keresztnevét ebben a harcban. Ez a nacionalizmus iránti engedékenység jele. Anarcholiberalista hagyaték. […] A liberalizmus csődtömegének maradványai házunk táján is fellelhetők. Ide tartozik a csoportharc, a cselszövések, az önigazgatás értékrendjének kispolgári devalválása. A pletykák félretájékoztatások, célzatos félremagyarázások alakjában hemzsegnek körülöttünk. Az eszmei semlegesség sem ritka tünet.” A Magyar Szó az ideológia védelmezőjének szerepében tetszelegve, a Kommunista Párt biztos bástyájaként mindenkor terepet biztosított a politikai leszámolásoknak is: 1976-ban a zentai színházügy idején, 1981-ben a magyarkanizsai „orgonaügy” során (amikor a középiskolai tanárok a templomban meghallgatták orgonaszakos diákjuk vizsgahangversenyét), 1983-ban az Új Symposionnal történt leszámoláskor, és 1985-ben az óbecsei egyházi kiadvány ügyészi betiltása során is.
Az Erdélyi-korszak szakmai és morális tekintetben egyaránt nagy károkat okozott a jugoszláviai magyar újságírásnak (és a közéletnek), de a főszerkesztőnek olykor a bolseviki elszántságra emlékeztető tetteivel sem sikerült lehetetlenné tenni „a szerkesztőségben mélyen gyökerező liberális, demokratikus jellegű, a népi szolgálat jegyében fogant vonulatokat”. Az ő idejében, ha megtépázva is, de „tovább bővültek az olyan újságírói életművek, amelyek nélkül az itteni magyarság teljesebb szellemtörténetét nehéz lenne megírni, sőt még újabbak is létrejöttek.” A Magyar Szó belső és külső – rendszeresen bedolgozó – munkatársainak életműve beépült a délvidéki magyarság irodalmába, tudományos életébe és kultúrtörténetébe: nincs olyan írástudó, akinek a lap hosszabb-rövidebb ideig ne biztosított volna megjelenési lehetőséget. Önmagában is kortörténeti dokumentum, hogy három emberöltőnyi értelmiséginek volt a szellemi otthona. A Magyar Szó egykori főszerkesztői Kek Zsigmond (1944–1948), Rehák László (1948–1957), Vébel Lajos (1957–1963), Varga László (1963–1967), Vukovics Géza (1967–1973), Kalapis Zoltán (1973–1975), Petkovics Kálmán (1975–1976), Erdélyi Károly (1976–1985) és Sinkovits Péter (1985–1989) voltak, az ő irányításukkal töltötte be a (politikai) küldetését.

@k = Sajtószabályozás a titói Jugoszláviában

    1946. január 31-én fogadták el a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság első alkotmányát, amelynek 13. szakasza kimondta: „A nemzeti kisebbségek a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságban saját kulturális fejlődésük és szabad nyelvhasználatuk minden jogát és védelmét élvezik.” Ez a rendelkezés Jugoszlávia története során mindvégig érvényben maradt, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság 1974-es Alkotmánya 154. szakaszában így módosult: „A polgároknak nemzetiségre, fajra, nemre, nyelvre, vallásra, műveltségre vagy társadalmi helyzetre való tekintet nélkül egyenlő jogaik és kötelességeik vannak. A törvény előtt mindenki egyenlő.” Az Alapelvek I–X. pontjaiban az állampolgárai számára a szabadságjogok keretében biztosította a véleménynyilvánítás szabadságát is, ám ez korántsem jelentett valódi véleményszabadságot, az ügyészség a szóban és írásban elkövetett vétséget a szocializmus (és a rendszer) elleni izgatásnak tekintette, és az állam ellen elkövetett bűncselekményként büntette.
A Jugoszláv Képviselőház 1945. augusztus 24-én fogadta el a szocialista ország sajtótörvényét, melynek 6. szakasza megvonta a lapkiadás jogát mindazoktól, akik nem állnak a kommunista rendszer – a Kommunista Párt – „politikai ellenőrzése alatt”. Ezzel voltaképpen kimondta a párt egyedüli és kizárólagos szerepét a sajtó, a lapkiadás és az újságírás arculatának és jellegének a meghatározásában. A törvény 24. szakasza sajtóvétségnek tekintette „az ország képviseleti testületei megsértésének vagy rágalmazásának vétségét”, aminek elkövetéséért a szerző, a szerkesztő, a kiadó, a nyomdász és a terjesztő egyaránt felelősségre vonható. A törvény 1946-ban történt megerősítése során tovább szigorodott, és sajtóvétségnek tekintette „az alkotmányos rend megdöntésére való felhívást” is. Jugoszláviában tehát a Kommunista (Szocialista) Párt, vagy annak különböző intézményes hatalmi alakzatai – a Népfront, később a Dolgozó Nép Szocialista Szövetsége, a Szakszervezeti Szövetség – alapíthattak hírlapot vagy folyóiratot, melyek azután kizárólag a párt szigorú felügyelete mellett jelenhettek meg.
A párt a hírlapok és folyóiratok indulásakor a fő- és felelős szerkesztővel, a szerkesztőbizottsággal együtt kinevezte a sajtóterméket felügyelő Kiadói Tanácsot is. A Kiadói Tanács maga volt a „társadalmasított hatalom”, ideológiai-politikai felügyeletet gyakorolt az újságok fölött, a fontos döntések azonban mindenkor a pártközpontban, a kommunista vezetés szűk körében születtek meg. A Kiadói Tanácsot Kalapis Zoltán a régi Agitprop kései, kifinomultabb változatának tekintette, melynek irányító, ideológiai és ellenőrző jellege volt. Megszabta a lapok – így a Magyar Szó – irányvételét, rovatait egyenként, külön-külön is elemezte, programokat szabott a szerkesztőség számára, és éberen felügyelte az újságírók munkáján túl azok mindennapjait is, beleszólt és befolyásolta a pályájuk alakulását.
A Kiadói Tanács tevékenységét Az eszmei és politikai helyzet értékelése a Magyar Szó szerkesztőségében című belső szerkesztőségi anyag így határozta meg: „A szerkesztési politika megvalósításának eszmei-politikai elemzése, és értékelése folyamatosan egyik központi eleme a tanács munkájának. Nemcsak globálisan véleményezett és értékelt, hanem akciókat, jelenségeket vizsgált konkrétan, mint például a nemzetiségekre, liberalista (sic!) magatartásra, kispolgári felfogásra, elitizmusra, bírálgatásra és romboló bírálatra utaló viszonyulásokat és magatartásokat, s álláspontokat alakított ki. Reagált a hibákra, mulasztásokra, s feladatmeghatározásaiban, meghagyásaiban világos és határozott volt, szükséges azonban, hogy a segítségével megfogalmazott és általa hitelesített lappolitika végrehajtását is közvetlenebbül előmozdítsa.” A Magyar Szó volt főszerkesztője szerint a pártpolitikai szempontokon belül minden fontos volt, csak az újságírók munkája, teljesítménye nem. A hozzá hasonló önhitt politikusok olykor még a lap szerepét és jelentőségét is csökkenteni igyekeztek.

(Folytatjuk)

* A tanulmány részlet a Magyar sajtó a Délvidéken 1914–1989 című terjedelmesebb munkából, mely a Magyar Média- és Hírközlési Hatóság Médiatudományi Intézetének felkérésére készült. Megjelent: A határon túli magyar sajtó Trianontól a XX. század végéig – Fejezetek a magyar sajtószabadság történetéből című kiadványban; Budapest – Médiatudományi Intézet, 2014.