Szakadó

Nemrég a bátyámmal lementünk megint a Szakadóra, a székelykevei határ alatt, a Duna mentén egykori gátszakadás miatt keletkezett legendás, félkaréjban ívelődő tavacskára. Mára mocsarassá vált, de számunkra így is gyönyörű.
Most meg azon töprengek, hogy elvesztettük, már nem hozzánk tartozik, hanem a szomszéd faluhoz, Kevepalloshoz, amely német romfaluból lett, és mára szerbek lakják. Gyerekkoromban még csúfnak mondták, de most megszépült, fejlődik, egyre rendezettebb és terebélyesebb is. Azon gondolkodom, hogy is volt, amikor még a hetvenes évek közepe táján és a nyolcvanas években megismerkedtem a székeli rokonság felől puhatolódzó, és végül az al-dunai székelyeket felkereső Kóka Rozáliával, a nagy népmesélővel, aki filmet is készített rólunk. Hogy is volt, amikor a legfiatalabb, újságíróvá lett nagybátyám javaslatára meglátogatott, és egy csapásra meg is szeretett bennünket a falvaink népéről író Németh István, aki később magával hozta barátját, a veszélyes oknyomozásai miatt elhíresült Matuska Mártont.
Persze előttük és utánuk is felfedeztek bennünket sokan mások: Kiss Lajos és Bodor Anikó a keserveseink és a népdalaink miatt, Penavin Olga a furcsa nyelvkincsünk és a bukovinai tájszólásunk miatt, Sebestyén Ádám a bukovinai rokonság megtartása kedvéért, Beszédes Valéria egyebek között Szőcs Boldizsár bácsi meséi miatt… Vagy Vajda Gábor irodalomtörténész tanárként, Dudás Karcsi a Szakadó című könyvének megírójaként, Dormán Laci fénykeresőjeként, később Tari István fotóriporterként és dokumentumfilm-rendezőként. És még sokan mások, akik megtartó erőt kölcsönöztek a peremvidék legkisebb magyar közösségének. Kis és nagy rokonaink ők, akik a népünket, a lemorzsolódni látszó magyar közösségeinket – akár odaátról is – hittel szolgálják.
Mára bizony inkább csak diaszpóra vagyunk. Egyre sérülékenyebb, gyérülő, a bukovinai ötről az Al-Dunánál már csak három falura apadt maroknyi közösség.
Egykor nagyreményűek, s ma már mégis annál jóval kevesebbek: szórvány.
Vajon mit szerettek bennünk ennyire? A csökönyös természetünket? Az élni vágyásunkat? A szétszóródó és nehezen összeguberálható kincseinket? Mindenesetre örömmel fedeztek fel bennünket, és nyugtázták, hogy a falu, Európa legdélebbi magyar falva egészséges, és – népességének akkoriban még alig észlelhető – fogyása mellett is él és virul. Hogy a megmaradása érdekében mindent megtesz, életrevaló és nemzeti érzületeit nemcsak egészségesen egyeztetni tudja, de a nyomasztó többség közösségével ügyesen ötvözni is próbálja, sőt értelmiségieket nevel ki, a fajtáját pedig türelmes magatartásával meg is szeretteti a környékbéliekkel.
Mi, al-dunai székelyek talán megszoktuk, hogy a nagy küzdések és a nagy önfeladások népe is vagyunk.
Mára azonban úgy tűnik, hogy e közösség is kibillent egyensúlyából, hogy veszítettünk az egészséges túlélőképességünkből. Talán mert túl sokan vándoroltunk el, és eljátszottuk az összetartás, az egyben maradás lehetőségét. 
Szétesőben van a közösségünk? A megüresedett házainkat mostanság környékbeli idegenek vásárolják fel. Indiánföldje lettünk.
Azt mondják, minden válságból van (lehet) kiút. De mi ezt a kiutat manapság már nem találjuk. Egyre többen mondják ugyan, hogy most nem szabad elengednünk egymás kezét. Hiszen az a végleges szétszakadásunkhoz vezethet.
És jól tudjuk: ha elhagy bennünket a jövőbe vetett hitünk, nincs visszaút, csak zötyögős, sárosan tévelygő újabb útkeresés. 
Szakadó, pusztulás: pusztulat?
Elkeseredésünk valós, most már nehéz sóhajokat vált ki lüktető szívünkből, ziháló tüdőnkből.