Két paraszt megy haza a kukoricaföldről. Az egyik igen jókedvű, a másik meg nagyon bánatos. A rózsásabb kedvű elővesz a tarisznyájából egy üveg pálinkát.
– Hé! Nem kérsz?
– Nem. Nekem már elég volt.
– Jól van, na… Miért vagy olyan szomorú?
– Mintha nem tudnád… A feleségem beteg.
– Te is az leszel, ha így szomorkodsz…
– Én aztán nem. Hívő vagyok. Vallásos ember. Az a bajod, hogy nem jársz templomba.
– Hagyj már engem…
– Nem hiszel Istenben, mi? Majd pórul jársz…
– Én nem mondtam, hogy nem hiszek…
– Mégis úgy viselkedsz…
– Na, hagyj engem… Te megtestesült hívő lélek – mondta cinikusan.
Mikor a faluba értek, igencsak elfáradtak már. Aztán elbúcsúztak, mindketten mentek a maguk családjához. Dezső, ez a szomorú paraszt bement a nappaliba. Épp az orvos vizsgálta Rózát, a feleségét. A pulzusát mérte.
– Nagyon gyenge állapotban van! – mondta az orvos.
– Nem kéne kórházba vinni? – kérdezte Dezső.
– Hát éppen azon gondolkodok. A város innen elég messze van.
– És a betegszállító?
– Tudja mit? Ha holnapig nem javul az állapota, akkor bevitetem.
– Oké – mondta, nagyot sóhajtva Dezső.
Majd az orvos elköszönt. A paraszt meg Róza ágya mellé térdelt.
– Istenem! – fohászkodott – Gyógyulj meg!
Róza magánál volt, de nem figyelt a beszédre. Nagyokat sóhajtott. Dezső elővette a Bibliát s neje kezébe adta.
– Ezt olvasd csak!
– Mit ér már nekem?
– A remény még nem halt meg.
Így hát Róza elkezdte a Bibliát olvasni. Majd Dezső magára hagyta. Mosogatnia kellett. Minden háztartási munkát magának kellett elvégeznie. De örömmel tette. Ő volt most az úr a háznál. Aztán Róza közben elaludt. Kiesett a kezéből a Biblia. Dezső felvette a padlóról a Bibliát, s eltette. Csókot adott neje arcára.
– Aludj csak!
Dezső folytatta a ház körüli munkákat. Majd Róza felkelt, s Dezső nem hitt a szemének. Róza már nem volt olyan sápadt.
– Hát veled mi van? – kérdezte férje
– Sokkal jobban vagyok.
És Dezső látta, hogy így is van…
– Hát… Talán a Biblia?
– Nem tudom. Ez csoda volt. Nem megyek semmiféle kórházba.
– Jó, oké.
Az orvos azonban másnap reggel megjelent. Ő is lényeges javulást látott az asszony állapotában.
– Nem akarok menni a kórházba! – mondta az asszony.
– Jól van. Nincs is rá szükség. De pihenjen sokat.
– Rendben.
– Csak kímélje magát.
Az orvos Dezsővel beszélgetett egy kicsit, aztán elment. Minden jót kívánt. Aztán kopogtattak. Béla volt az a víg kedvű paraszt.
– Hát te mi járatban vagy effelé?
– Gondoltam, megnézem a feleségedet.
– Nézd csak, képzeld, jól van…
– Nahát… Örülök neki.
– Örülhetsz is… Ha már itt vagy, nem kínálnál meg egy korty pálinkával?
– De, szívesen. Ezt mindig magammal hordom.
A konyhába mentek. Dezső elővett egy pálinkáspoharat. Béla öntött neki. Majd Róza is kijött a konyhába.
– Hát ti? Itt mulattok?
– Iszunk az egészségedre!
– Neked nem szabad – mondta Dezső.
– Nem is akarok. Buta férfiak. Azt hiszik, ettől jobb lesz a kedvük…
– A magunk korában már kevés dolog okoz ilyen örömet, mint a pálinka.
S ittak. Róza meg visszafeküdt s olvasta a Bibliát. Addig a két paraszt a konyhában beszélgetett. Dezsőnek megártott a kis pálinkaadag is…
– Örülök, hogy a feleségem jobban van! – mondta.
– Maradjon is úgy!
– Igen, úgy legyen. Ámen.
– Na, nekem mennem kell. A gyerekeim már várnak. Épp bevásároltam.
– Szia!
– Szia!
S elment Béla. Dezső meg bepillantott a nappaliba s látta, hogy neje a Bibliát olvassa szorgalmasan. Ő meg a konyhában el is mondott úgy kapatosan egy imát.
– Isten áldja a feleségemet! – mondta magában.
