A megtört léleknek szilárd eszményekre van szüksége

„Ezt a földet megtartani, erről a rögről nem mozdulni, s itt a magyar kultúrát fejleszteni, parancsoló nemzeti kötelesség” – írta a Kiáltó szó című röpiratban közölt A magyarság útja című tanulmányában Zágoni István székely újságíró, lapszerkesztő. Útjára indult egy gondolat, mely alvókat akart fölrázni aléltságukból, aggódókat akart megerősíteni az elhatározásban, egyenes utat akart mutatni a kétkedőknek, „bátorságot szilárdítani, közönyt ostorozni, tévelygést átkozni és hirdetni az élet jogának elkobozhatatlan igéjét”.[5] Azért kell megindulnia a közösségépítő munkának, mert az erdélyi magyarság rendületlenül bízik a fennmaradásban, cselekvő vezetőinek a feladata, hogy megteremtsék a megmaradáshoz szükséges föltételeket. A passzív várakozás évei után eljött a cselekvés ideje: az egyéni és közösségi passzivitással mindenkorra le kell számolni. Minden magyarságellenes törekvés számára a lemondás, a tétlenség, a belenyugvás adhatja a leghatásosabb segítséget. „Társadalmi passzivitást fejt ki az, aki a közöny várfalai mögé vonul, nem törődik semmi mással, csak önmagával, s még az újsághírek sem érdeklik – írta programadó tanulmányában Zágoni István. – A lapkiadó beszünteti a lapot, az újságíró leteszi kezéből a tollat, az olvasó nem olvas. [Ilyen körülmények között] be lehet zárni az iskolákat is, mert a passzivitás értelmében fenntartásukról senki sem gondoskodik. Népoktatási törekvések, kulturális programok, iskolaalapítások, hitelszövetkezetek, termelőszövetkezetek, gyárüzemek alapítása vagy fenntartása a passzivitásba ütközne, de az irodalmi, gazdasági és kultúregyesületeknek is be kell szüntetniök a működésüket.”[6]

A gazdagon virágzó XIX. század után a világháború kezdetére a magyar kultúra a fejlődésnek arra a magaslatára emelkedett, amelyen végre nagyszabású alkotásokban mutathatta meg magát, s beteljesedett a nagy Wesselényi jövendőlátása, amikor nemzeti létünk alapja a közműveltség lehetett. Ez a legbiztosabb és egyetlen csalhatatlan alapkő, amire később is építeni lehetett. Trianon nemzedékének van hát mit oltalmazni, megőrizni. Zágoni István szerint: „Védőbástyákat kell építeni az oltalom számára, keményfalú várakat, amelyeknek a védelmére az összetartásnak erejével vértezett harcos csapatot kell állítani. Ilyen csapatnak kell lennie a politikai szervezetnek, mert enélkül kultúrát háborítatlanul építeni, a kultúrvárakat megvédelmezni képtelenség.” A sorsra, a jó szándékra, a nagyvilág jóindulatára bízni a munkát, merő ostobaság, meggondolatlanság. „Biztosítani kell az erdélyi magyarság számára az életlehetőséget, lába alatt a gazdasági talajt, s jövője számára a kultúrfejlődés útját.”[7]

A szebb, emberibb eljövendőhöz nem elég tisztán látni, hogy kikkel állunk szemben, de legnagyobb odafigyeléssel azokra kell vigyázni, akik mögöttünk, mellettünk, esetleg előttünk akár „gonosz szándékú megtévelyedésből”, akár „értelmetlen, téves jóhiszeműségből”, akár „oktalan félrevezetettségből” hajszálnyit is feladnak az életfolytonossági és fejlődési jogainkból. „Árulást nemcsak nyílt lemondással, de hallgatólagos beleegyezéssel is el lehet követni.” Hogy mit kell tenni a talpra álláshoz, a fölegyenesedéshez, az erdélyi magyar élet megszervezéséhez? Mindent, minden erőnkből. „Az egységessé szervezett magyarság kívánja a nemzeti szervezetbe tömörülését.” Legyen hát a magyar nemzeti élet irányítója, szervezője és oltalmazója a nemzetgyűlés, amely a legdemokratikusabb alapokon összeállított népképviselet kell, hogy legyen, mert „a nemzeti akarat a nemzet tagjainak az összesített akaratát kell, hogy képviselje”. A nemzetgyűlés a magyar nemzeti autonómia legfontosabb hatalmai szervezete lesz, s mindenki a tagjai sorába tartozik, aki a Romániában magyarnak vallja magát.[8] A nemzetgyűlés felügyeli a magyar nyelvű közigazgatás és a magyar nyelvű bíráskodás zavartalan működését, a magyar nemzeti intézmények és a kultúra fejlődésének szabad útját, valamint a magyar nyelvű oktatás kiteljesedésének lehetőségét. A Kiáltó szó című kiadványt Paál Árpád, a két világháború közötti időszak erdélyi magyar újságírás jeles alakjának A politikai aktivitás rendszere című, ugyancsak programadó tanulmánya zárta.

Csatári Dániel a Kiáltó szó 1989. évi kiadásához írt „Erdély vigyázása” – Utószó gyanánt című írásában elmondta, amikor Kós Károly és társai röpirata 1921 januárjában Kolozsvárott megjelent, az erdélyi magyarság lelkiállapotát a kétségbeesés és reménytelenség, döbbenet és tehetetlenség jellemezte. „A Kiáltó szó felrázta a bénult magyarság nem jelentéktelen részét”, és 1921. január 5-én több ezer magyar paraszt özönlött Bánffyhunyad piacterére, hogy meghallgassa szerzőinek a közönség előtt előadott cselekvési programját. Ékes bizonysága ez annak, hogy hiteles politikai vezetők a trianoni összeomlás idején is meg tudták szólítani a közösséget.[9]

Hogy a Kiáltó szó programjának megfogalmazói – Kós Károly, Zágoni István és Paál Árpád írásai – értő követőkre találtak, hogy akadtak megszólítottak, akik teljes súlyában megértették a cselekvés szükségét, bizonyítja György Lajosnak, a kolozsvári egyetem tanárának 1926-ban Budapesten megjelent, Az erdélyi magyarság szellemi élete című munkája, melyben a szertő a Trianontól eltelt hét esztendő eredményeit vette számba. Munkája bevezetőjében rámutatott: az 1867 után fél évszázadon át elképesztő lendülettel fejlődő magyar szellemi élet 1920-ban végzetesen megroppant. Bátor, határozott programmal rendelkező szellemi vezetőkre volt szükség ahhoz, hogy az irodalom, a művészetek, a tudomány értékei ne kallódjanak el a feledés homályában. Az erdélyi magyarság szerencséje, hogy soraiban bőséggel akadtak, akiknek volt erejük leküzdeni a tétlenség és a rémület bénító erejét, volt erejük az újrakezdésre mozgósítani a közösség jeleseit. György Lajos boldog megelégedettséggel jelezte: az általa vizsgált erdélyi magyar szellemi élet „egészen friss hajtás, amely csak most bontogatja első rügyeit”. Az 1920 utáni hét esztendő jórészt a célok megfogalmazásával, a feladatok kijelölésével, a problémák föltárásával telt el, s bár távol vannak még a megoldások, a cselekvés naponta tapasztalható szándéka sokakat lelkesedéssel töltött el. Annyi máris megállapítható, hogy „kiszakítása a magyar szellemi élet szerves egységéből, ha meg is szegényítette az erdélyi magyarságot, de lelkileg nem lankasztotta el, ellenkezőleg, bizalomra sarkallta, és bátor kezdeményezésekre lendítette”.[10] A kezdeményezések nyomán az erdélyi magyarság néhány év alatt olyan mozgalmas és élénk szellemi életet teremtett, amely korábban csak a XVI–XVII. században, az önálló államiság korában volt jellemző Erdélyre. Úgy tűnt az erdélyi magyarságban volt elég készség és rátermettség, hogy a saját erőire támaszkodva önálló és sajátos színű szellemi életet teremtsen magának. György Lajos úgy látta: a csodálatos föllendülésben jelentős szerepe volt annak, hogy az érvényesülés megannyi lehetősége elől háttérbe szorított magyarság az irodalomban és a kultúrában találta meg azt a biztos pontot, amibe „reménysége csüggedés nélkül fogódzhatott”. Az erdélyi magyar szellemi élet néhány év alatt máris komoly értékeket teremtett. Elsősorban az irodalma mutatkozott késznek a megújulásra, az elszakítást követően azonnal felismerte a feladatát: a magyarsághoz való megalkuvás nélküli ragaszkodással tartani ébren az erdélyi magyar közszellem. Legfontosabb feladata: „megmenteni és tovább fejleszteni a magyar művelődés nemes hagyományait, és gyarapítani azokat az értékeket, melyeket az ezeréves egységből átörökölt; őrködni fölötte, hogy idegen elemek meg ne másítsák a magyarságát, ősi alapjellemét, erejét és nemességét; elszakítottan, országhatárok és békeszerződések ellenére is, keresni a gondolati és érzelmi kapcsolatot a lelkek mélyén gyökerező magyar kulturális közösséggel, hogy függetlensége mellett is integráns része maradhasson a magyar irodalom egészének; olyan irányba terelni és tartani az irodalom fejlődését, hogy az nemes ízlésű, magyar stílusú, művészi lendületű, a hagyományokhoz kapcsolódó, és emelkedett szellemű legyen. Ezeket a célokat igyekezett az erdélyi irodalom több-kevesebb eredménnyel megvalósítani.”[11] Az Erdélybe szakadt magyarság számára az irodalom szellemi erőforrást jelentett lelki egyensúlya megőrzéséhez, a nyelvi és faji öntudat egyik leghathatósabb tényezőjeként feladatának tekintette vigaszt nyújtani az elcsüggedőknek, felemelni a reményvesztetteket, a nyelvi és kulturális értékek őrzésével és gyarapításával távlatokat adni a kisebbségi magyar életnek. György Lajos meglátása szerint az erdélyi magyar irodalom teljes mértékben átérezte nemzetmentő és nemzetfenntartó hivatását, ez magyarázza a mostoha viszonyok közötti sudárba szökkenését, a „zord időkben virágba borulását”. Az erdélyi magyar irodalom tegnapról mára „egy egész sereg friss értéket bontott ki”, és sokakat lelkesített munkára annak fölismerése, hogy az irodalom „jelentőségében alig megmérhető nagy lelki ügye a magyarságnak”.

Az erdélyi magyar irodalom a maga egészében nagyszerű megnyilatkozása a kulturális öntudatnak, de a mélyébe tekintve csak halványan verődik vissza benne az elszakítottság éveinek lelki hangulata, s a magyarságon átviharzott, „súlyos sebeket ejtő kataklizma”. Ennek az a magyarázata, hogy 1919 az új impérium berendezkedése egyrészt „megfélemlítette és elnémította a magyar szellem szabad megnyilvánulását” [kiemelés M. F.], másrészt „a forradalmat és kommunizmust követő időszak egy egész sereg olyan elemet sodort össze Erdélyben, mely a maga fölényes l’art pour l’art irodalmának esztétikai gyönyörűségeivel akarta eloszlatni a szegény erdélyi magyarság lelki borúját.”[12] Az erdélyi magyarság szerencséje, hogy „a budapesti romlott irodalom átültetése az erdélyi talajba nem sikerült, elsorvadt minden lelkiismeretlen próbálkozás, mely éppen ezekben az időkben, mikor súlyos zúzódásokat szenvedett a magyarságunk, irodalmunkat a körülmények követelte magyar irányból kisodorni törekedett, s a velünk semmi közösségben nem lévő szellem miazmáival igyekezett azt megfertőzni”. Az erdélyi magyar irodalom önálló kialakulása tehát hatalmas küzdelemmel, a progresszív és a konzervatív érdekeltség küzdelmével kezdődött. György Lajos hangsúlyozta: nem lehet kétségbe vonni a progresszív irány jóhiszeműségét, „de bizonyos, hogy szempontjai között az irodalom nem szerepel a magyarság életkérdéseinek támasztékául”. Természetes hát, hogy az általa képviselt irodalom sem mélyre nem húzódik, sem a szélesebb rétegek felé nem ágazik. „Gyökértelen, jelszavas irodalom ez, mely minden jelentősebb nyom nélkül kallódik el az erdélyi magyar szellemi életben. Sajnos, vele együtt elkallódott, s még el fog kallódni néhány olyan tehetséges írónk is, aki ennek az iránynak medrébe került. Ami pedig benne főképpen hibáztatható, az, hogy a fejlődésnek nagy erőt adó egységes irodalmi szellem kialakulását gyöngítette, s az állandóan új kezdeményezéseken töprengő, de be nem váltott ötleteivel az irodalom hitelét is megrontotta.”[13]

(Folytatjuk)