Tértágító

Az absztrakció valójában: ősképződmény. Mi úgy tudjuk, hogy csupán a huszadik század elején merészen megfogalmazott, de valójában egy csupán újra felfedezett és sebtében újrafogalmazott Kandinszkij-féle képzet: a huszadik századbéli ember észlelte „modern, újszerű” rendezési elv. Szavakba is önthető fogalmi elnevezés, amely több mint egyszáz éve lázba hozta a feltörekvő s a konzervatív felfogásból felocsúdó fiatal, forrongó lelkületű művésznemzedéket, és a világ újszerű, gátak nélküli, korlátlan szabadságértelmezésére sarkallta őket. De az absztrakció csak egy ősiséget sejtető, még hámozatlan külső hagymaburok volt: hiszen az absztrakció valójában már a teremtés pillanatában, a világmindenség örökében jött létre. És azóta is létezik, csupán az emberlátta – észlelt vagy épp nem észlelt – szimbolikáiban rejtjelezett, gyakran játékos (élő) képekben, zenébe és tollba foglaltan is megfogalmazható, titokzatos egyszerűsítő elv…
    Olyan különleges és ellentmondásos „multiverzumos” korban élünk, amikor a hatalmasok minden hamisságukat egybegyúrva alakítanák új világrenddé, és a zavaros emberi viszonyok között létrejövő (múló és keletkező) multikulturális talmit helyeznék folyton az értékes alá (vagy fölé). Értelmes emberek számára mindez unalmas, bosszantó és haszontalan játék. Ám a szapora hibák és tudatlanságok, a hibás, zavarkeltő félreinformáltságok és hiátusok miatt manapság felettébb nagy szükségünk van emberi elménk tisztánlátására. És a tisztánlátók irányadására is. Olyan igazlátókéra, akik határozott, értő, értékmegőrző szerepkörük mellett a rátermett értékelemzéseikkel és (újra)értelmezéseik által azon vannak, hogy helyrebillentsék a félrecsapódó, magából kibicsakló világot, és talán a helyére billenthetik az elbaltázott-elhibázott emberi elme értékrendjét.
    Nehéz és szokatlan most a mi feladatunk: mert a vaksi, figyelmetlen és felelőtlen könnyelműségekre is hajlamos, rakoncátlan emberi lelkületünket igazlátóvá kellene tennünk. Ez lenne a szándékunk: rá kell vennünk magunkat arra, hogy újratanuljuk az örök (vagy örökké vágyott) értékeinket. Hogy újfent felfigyeljünk a köröttünk létező, csalókán sziporkázó világ értelmes és értékes tükörképére. Mert abban, a világ tükörképében rejlik az örök igazság. Az ősi tudás a kulturális hagyományainkban rejlik. Azok a valóságos ékköveink, s a mindenkori, bennünk tükröződő lét/valóság szilárd értékrendjének kitüntetett-kifeszített képei, képletei adnak értelmet lét(ezés)ünk minden pillanatának.
    Mi a legújabb kori magyar szimbolizmus egyik kései fényfestő utódaként, közeli s távoli rokonaként tekintünk korunk jelentős kortárs Fénykövető gondolkodó művészére, Hagymás Istvánra. Holott tevékenysége ennél a nem túl helyénvaló „festészeti” megfogalmazásnál jóval összetettebb, bonyolultabb és szerteágazóbb…
    Szerteágazóbb, mondom, hiszen István nem csupán egy fényképeket készítő látványvadász, hanem léleklátó, mitikus lélekvizsgáló, álomlátó, és meglátásait, látlatait kifinomult precízióval leíró művészember is. Vagyis a lélek rejtelmeinek képzettje, szakavatott tanulmányozója, feltárója, és egyben lélekgyógyító sámánja is. Aktív pszichiáteri tevékenysége, írói vénája és a fotóművészeti munkássága ugyanis egybeforrott, ezen szenvedélyei elválaszthatatlanul összefüggésben vannak. Szakorvosi hivatása és látleleteket fotogramokba sűrítő-gyömöszölő művészete még furcsa meglátásokkal párosult. Orvosi tanulmányainak kezdetekor, annak korai, debreceni szakaszában egy ritka fényes lelkű művészetkutató, Pap Gábor művészettörténész előadásait látogatta. Fénysejtései egyebek között a kora középkori veleméri kápolnatemplom időtálló mágikus fényjátékainak elbűvölő felfedezői előadás-sorozatának köszönhetően egybefonódtak, sőt, a későbbiek során teljesen egybe is forrtak a különleges, mondhatni párját ritkító írói-elemzői tevékenységével. Nagyon jól tudjuk, hogy mik történtek (mik is történtenek) és íródtak meg azóta termékeny tollából. Hiszen Hagymás István nem állt meg a csillagabrosz zodiákus-képletek által felfed(ez)ett művészi/teremtői háttéri világ „minden mindennel összefügg az univerzumban” értelmezéseivel, hanem a középkori, sőt a legújabb kori festői és költői zsenialitások alkotásaiban fellelhető, többé-kevésbé ráncba szedett bölcs és aprólékos fejtegetéseivel bíbelődve, szemezgetéseivel és igen valószínű – a lehetséges zseniális megfejtéseivel rukkolt elő.
    Azóta is követi a népmesék csillagabroszában leledző, a gazdag, fejlett jelképrendszerekben, szimbolikákban rejlő rejtjelezéseket. A jelképi világ szerelmeseként elmélkedéseivel, újszerű elmetágító értelmezéseivel s a háttérvalóságok többnyire elhanyagolt rejtjeles területeinek boncolgatásaival: következteti ki a klasszikus építészeti, mitológiai-történelmi, zenei vagy irodalmi műalkotások összeszedett, precíz planétamozgásos háttérértelmezését, általuk teremti meg a saját (eredeti) át- és újraértelmezéseit. A régmúltban, s az ókor vagy a középkor elmúltával is fel-felsejlenek a művészet történetében a hagyományosan kódolt, és az olykor csak nehezen dekódolható jelképrendszerek. Ezen ősi képződmények, csodás természeti látványokban tobzódó, vagy épp emberileg leképezett alkotások (tudatlanul vagy tudatosan rejtjelezetten) élnek manapság is a nagyszerű, felejthetetlen és kiváló művekben, műalkotásokban. (Elég, ha csak Hieronymus Bosch bonyolult jelképrendszerére gondolnunk, aki oly természetességgel merített az évszázadokkal korábbi, univerzálissá bővített, fejlesztett, gazdagon termő, pazar vallásos és világi szimbolikákból, talán mint azóta senki. Fantáziadús, az agytekervényeket a végtelenségig megmozgató jelképi rendszerének, világának egyik kútforrása a kódexek voltak).
    Látleleteket készítő művészünk számára életbe vágóan fontos akár az ősiségtudatba való alámerülés, vagy az antikizáló középkori, de még a legújabb kori irodalmi művekben való megmerítkezés is. Hagymás István mindenkor nyomon van, és a végső megfejtések irányába halad, szellemművészi tevékenysége pedig mind a művészi, mind a szellemi-szakmai körökben egyre inkább teret és szerepet is kap. A nagy tanítómesterek, V. Molnár József, Pap Gábor, Makovecz Imre vagy Jankovics Marcell által sugallott gondolati nyomvonalon haladó Hagymás István egyben korunk korszerű és sokoldalú szimbolikáit megfejtő különutasa: gondolkodója, tanulmányozója, kutató írója, a mikro- és a makrokozmosz titkait is leleplezni kívánó feltáró művésze. Olykor túlontúl merésznek tűnik, hiszen a világirodalom nagyjainak legkiválóbb irodalmi alkotásait boncolgatja, és a magyar irodalom legkiválóbb műveit is kőkemény elhatározásból kitartóan és következetességgel vallatja, ráadásul mindet egy titkos, szerves, viharosan működőképes ősi szimbólumrendszerrel veti össze. A művészet nagyjai által valós vagy vélt következetességgel használt jelképi világ elemei ugyanis e viharos hasonlítgatások által nyernek végső, megnyugtató értelmet. Kiválónál kiválóbb mestereink, alkotóink művészete számára rendre izgalmas, újszerű értelmezésekkel is felfejthetőek. István a vájt fülűek és a laikusok számára is rejtett lelki fogódzókra lel, színterezett új lelki dimenziókat talál és tár fel. Páratlan szöveges értelmezései kivételesen izgalmasak, újszerűek. Tanulmányai, tanulmánykötetei által méltán egyik példaképe, Pap Gábor művészettörténész mellé sorolhatjuk. Hagymás István korunk talán legszenvedélyesebb középgenerációs titokfeltáró művésze, gondolkodó írója.
    Fotogramokon, természetfotókon alapuló és Rorschach-teszt-módszerek által felpörgetett művészete titokzatos. Akárcsak a gyógyszerészsegédből festőóriássá lett Csontváry párját ritkító festészete, Hagymás István fotóművészete is különlegesen egyéni, jó értelemben véve elszigetelt jelenség a kortárs magyar fotóművészetben. Ő ugyanis a szenzációsan szenvedélyes Csontváry Kosztka Tivadar gondolkodására rímelő, az elvont, univerzális jellegű, elfeledett tér-idő szerkezetét és immáron a magyar mitológiát is feltérképezni vágyó szenvedélyes kutató.
    Az orvos-pszichiáter Hagymás István megfontolt szándékkal a széteső mikro- és makrokozmosz újraegyesítésének és újraértelmezési törekvésének programja szerint alkot. Nyughatatlan és önjáró művészlélek, akinek gondolkodására semmilyen iskola nem hatott. Csupán a választott példaképei, akiknek élete, gondolkodása, lelkülete és felkent művész habitusa méltó volt a követésre. Csontváry, József Attila, Shakespeare, Nagy László és Kondor Béla… S megannyi titokfejtő, isteni vagy angyali küldetése által különleges, egyedülálló, de egy életen átívelő különleges programmal. Jó részüknek sikerült, alkotói programjuk bevált, akárcsak az imént emlegetett festőóriásunknak, aki nagyobbá vált a reneszánsz kori, híres Rafaelnél…
    Hagymás István szerteágazó érdeklődése, széles merítésprogramja viszont magába itta az orvostudomány legtitokzatosabb ágát és számunkra, átlagemberek számára a legkevésbé átlátható, szinte átláthatatlan, de igen képlékeny masszáját, s ezzel vált igazán különlegessé. Másrészt nyitottá és befogadóvá is, hiszen fénybefogó művészünk hol jelvevő érzékelőként, befogadóként működik, hol pedig kisugároz és absztrahált, átdimenzionált gondolatokat fejt meg és továbbít nekünk. Átlényegítő fejtegetéseiben a művészetek sejtelmes, rejtett bugyrait vizsgálgatja, s mindeközben a saját egyedi művészi világát teremti meg. Művészként és oknyomozó művészeti íróként ugyanis István az orvosi tudását is éppúgy latba veti, mint anno Csontváry, aki patikusi lényét hatalmas erőkifejtéssel végül sikeresen összekombinálta a régmúlt idők mitológiai képzeteivel, a letűnt korok titokzatos ősi vagy ókori épületromjaival, végül a keleti ősködből előbukkanó magyarságával. Mindkét művész széles merítések árán és összehasonlítások révén eredményesen érte el célját. A festő a festőeszközeivel, kocsiponyvának szánt, hatalmas, szőtt vásznaival, textilfestékkel és megkopott ecsetekkel, a fényfestő pedig különleges fényivó nagyításaival, lelkünkbe égő fotográfiáival, melyekkel rögzíteni tudja bennünk hol az ősködből előtüremkedő, hol a mai világ sűrítményeire rácsodálkozó, lelki szemeink előtt csalókán lebegő titkokat.
    Hagymás István irodalmi remekeiben ott él még Janus Pannonius lelke röppályájának égi madarán lovagló Aquila János. Ide tartozik az egyik legnagyobb lepkeszárnyon utazgató Gálics István grafikusművész is. De a mitikus József Attila viszontagságos és tragikus életének mágiája, a színjátékvarázsló Shakespeare drámai látomásai, s a zseniális szerető, Casanova rendezője, Fellini is rákacsint: és mindannyian a Tejút vagy a Napvíz által felkínált és egyaránt lenyűgöző tünemény megfejtését kínálják. A kérdés, hogy mit kínál fel számunkra a fotográfus Hagymás István újra és újra felröppenő égi madara? Mely pillanatban sűrűsödik össze iszonyatosan mély sűrűségű aranyló Napvízzé, mikor válik maga is a lélek költészetévé?
    És a kérdés nem kérdés: Művészünk már sok évvel ezelőtt megfogalmazta fotogramjainak és a kitüntetett pillanatok rögzíthető ősképét, amely zsarátnokként benne izzik. Szavakban így fogalmazza meg maradandó meggyőződését (a lélek múlhatatlan jelenlétében s mindenkori örökkévalóságában): „… Amikor mű van készülőfélben, a művészben is szárnyra kap a lélekmadár, és a csőrében azt a bizonyos ősképet tartja, amelyet ki tudja, mióta hordozunk magunkban, de most, amikor a keresőben hirtelen viszontlátjuk, kikívánkozik belőlünk. Milyen is ez az őskép? Olyasvalami lehet, mint az első sejt, amely nem lát, mégis a fény irányába mozdul, hogy tükrözze azt nedveivel.”
    A másik sejtelmes, de tiszta gondolata: „Emlékeznek-e vajon a molekulák, az atomok és az elemi részecskék? Emberlétünk első fészke, madárháza, kamrája, kamerája, fényképezőgépe az anyaméh. Innen, ebből a vizes közegből eredhetnek legelső képélményeink. A magzatvízből, víz által tisztán és nem tükör által homályosan látjuk a belső és a külső világot, a világosságot, a fényt, a Napot…”
    Ezen emlékezetes soraiért is: Isten éltesse Hagymás Istvánt!