2. rész
II.
7. stáció. Jézus másodszor esik el a kereszttel
Az újkori antropológiai fordulat révén az én úgy lesz átvezető középpont a világ és Isten között, hogy egyben az ókori görög gondolkodás mintájára megismerői kiindulópontja marad mindennek: az összes metafizikai tartalomnak, magának Istennek is. A kereszténységben megörökölt zsidó individuációs minta, amely az Isten és a világ közé helyezte az embert mint átvezető középpontot, ezzel sajátos szintézisre lépett a reneszánszban és humanizmusban újjáélesztett görög individuációs mintával, amely a zsidó vallási látásmóddal ellentétben az embert mint megismerői, érzékelő és gondolkodó kiinduló- és végpontot, mint egyfajta különálló harmadikat, kívül helyezte mind a világon, mind Istenen.
Descartes sokat idézett, híres mondata a maga teljességében így hangzik: „Dubito ergo cogito, cogito ergo sum, sum ergo Deus est.” Kételkedem, tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok, vagyok, tehát Isten létezik. Descartes – latinosan Cartesius – ezek szerint Isten létét az énből, önmaga létezéséből vezeti le, és nem a maga létezését Isten létéből, ahogy a kereszténységben megörökölt zsidó individuációs minta követője hiszi és tapasztalhatja is bensőleg. Ebből az is kiviláglik, miként arról az idézett gondolat első tagmondata tanúskodik, hogy a kétely elhatárolódása, s nem a hit önátadása kapcsolja Descartes-ot és az antropológiai fordulat újkori emberét Istenhez.
Ez a karteziánus gondolkodói fordulat lényege, amely pedig a középkort felváltó új európai korszak, az újkor bölcseleti megalapozása. A kétellyel Istenhez kapcsolódni márpedig azt jelenti, hogy nem általa kötődünk magunkhoz, hanem magunkhoz kötődünk általa (is). Isten tehát olyanná válik számunkra, mint egy másik ember, aki által önmagunk hitében erősödhetünk meg valamilyen, egót erősítő módon: alárendeltségben vagy fölérendeltségben, örömben vagy fájdalomban, függőségben vagy függetlenségben stb. Ez az egónkat megerősítő másik ember a buberi kifejezéssel élve mindig birtokolni vágyott Azként, mintegy tárgyiasítva létezik alanyi létezésünk, az énünk számára. Az antropológiai fordulat kétellyel és nem hittel magunkhoz kapcsolt istene is egy ilyen, tőlünk elkülönülő, tárgyiasított lénnyé, Azzá válik számunkra, akivel a vallás eszköztárával kiépített viszonyunk csak abban különbözik egy hozzánk hasonló, a magunk méretéhez mérhető másik emberrel való viszonyunktól, hogy ő mérhetetlenül hatalmasabb nálunk, s így az iránta való alárendeltségünket és a tőle való függőségünket eleve adottként kell elfogadnunk. Bár fel is lázadhatunk ellene, hiszen az antropológiai fordulat látásmódjából következő különállóságunk lehetőséget ad számunkra erre a bátornak és szabadnak tűnő döntésre.
Az újkor néhány száz éves európai története pontosan ezt az utat járta be. A 17. század pietizmusától és puritanizmusától gyorsan eljutott az antropológiai fordulat tárgyiasított istene elleni lázadáshoz már a felvilágosodás korszakában, a 18. században, amiből ugyanolyan sebesen és átgondolatlanul a nyílt istentagadásba váltott át Európa haladónak gondolt nyugati fele a 19. században, tágasra nyitva ezzel a kaput arra, hogy az antikrisztusi szellem szinte teljes egészében az uralma alá vonhassa a keresztény hitét megtagadó keresztény civilizációt. Az európai krisztushívői maradék kivételével.
Az istenmegélési módszer e radikális újkori fordulata eleinte csak azt eredményezte, hogy önzése (egója) kiszolgálására – visszatérve a do ut des, adok, hogy adjál ókori istenimádási gyakorlatához – az ember imáiban, istenszolgálatában és életvitelében már nem átadni akarta magát Istennek, ahogy azt az eredeti krisztuskövetési minta előírja, hanem viszonzást akart kapni e képzeletében tárgyiasított hatalmas lénytől azért, amit vallási értelemben nyújtott neki. A templomba járásért, a sokszor gépiesen elmondott imákért, a pogány népek gyakran erőszakos eszközökkel történő megtérítéséért, a jó cselekedetekért, az adakozásért, és sorolhatnánk.
Ez a krisztusi tan meghazudtolása. A világba jött megtestesült Isten mindenről lemondott szeretettjéért, az emberért. Amikor a földi létezésben megtestesült, akkor határtalan alázatában, kiüresítve magát (kenózisz), lemondott istenségéről is, azaz mindvégig úgy élte az életét, mint egy az emberek közül. Istenemberként is mindenről lemondott, feltétlen szeretetében az életét is odaadta, hogy helyreállítódjon az ember áteredő bűn miatt megromlott akaratkapcsolata Teremtőjével. Megtestesült Istenként tehát a halálban is osztozott az emberségben, átistenítve az embert ezzel a legvégsőkig is azonosuló tettével, ami a megváltás lényege. Ő tehát végtelen szeretetében Teremtőként teljesen átadta magát teremtményének, minden létező forrásaként ezért egyedül neki van joga viszonzásként elvárni azt, hogy a teremtmény is átadja magát neki, és ezzel világi szenvedését, boldogtalanságát végre felváltsa az üdvvel, a mennyei boldogsággal, amiért teremtették.
Isten nem úgy létezik, mint egy tárgyiasult lény, hanem ő maga a Lét. Isten szeretetének nincs feltétele és nincs határa, ezért kiérdemelni és túlszárnyalni sem lehet azt. Miként János a levelében írja (1Jn 4,8), Isten maga a Szeretet, és ebből a bibliai állításból egyenesen következik, hogy a Szeretet senkit sem hoz létre azért, hogy boldogtalanságra legyen kárhoztatva. Miután az ember bűnbe esett, határtalan isteni szeretetétől vezérelve, aki ő maga, a világba, a bűn miatti elszakítottság földi helyére, sőt a pokolba is utána ment az elveszett báránynak, valóságos, hús-vér emberré lett, és a kínhalált is vállalva megváltotta őt, visszaadva neki ezzel a lehetőséget arra, hogy újra meglelje lelkének a boldogságát, visszanyerhesse istengyermeki státusát. Erről szól a keresztény hit, amely a Krisztusnak való önátadásban mindenki számára megtapasztalássá lehet.
Az első ember az áteredő bűnnel az isteni figyelmeztetés ellenére maga okozta boldogtalanságát, amikor megkóstolta a jó és a rossz tudása fájának a gyümölcsét. Ezután már ő maga akarta megmondani Isten akaratától elszakadva, azaz az áteredő bűntől megfertőzötten, hogy számára mi a jó és mi a rossz. Az első ember a tudás fája gyümölcsének a megkóstolásával, miként a Biblia a mítoszok képi nyelvezetével elmeséli, maga hozta létre az egóját, önzéslényét, amely akaratával ellentmond Isten akaratának, vagyis magában hordozza a bűnt mint ellentmondási szándékot. Ezt jelenti modern, fogalmi nyelven kifejezve az áteredő bűn.
A csecsemő lelkében tiszta, hiszen azt sem tudja, mi az a bűn, mihelyt azonban kezd tudatossá és szabadon cselekvővé válni, attól fogva fokozatosan aktivizálódik benne ez az első embertől megörökölt ellentmondási szándék Istennel szemben, és ettől fogva született egocentrizmusa már nem csupán természetes, hanem bűnt elkövető önmagára irányultság, azaz önzés lesz.
Az újkori antropológiai fordulattal ezt az önzéslényt, ezt az egót helyezte a középpontba, emelte a civilizáció elképzelt trónusára az európai ember. Az istentagadást ölelte magához ezzel. E döntése ugyanis törvényszerűen azt eredményezte, hogy egója és elméje szeszélyes vágyainak kielégítésére kezdte el használni a gondolkodása elferdültségében tárgyiasított, általa elképzelt istent az adok, hogy adjál (do ut des) megújított ókori elve alapján, és itt nincs is különösebb jelentősége annak, hogy világi vagy túlvilági jutalmat várt-e el erényesnek tekintett vallásos cselekedeteiért. A szeretet által vezérelt önátadásnak mindig feltétlennek kell lennie, azaz mentesnek kell lennie mindenféle viszonzási vágytól.
Az allegória nyelvén szólva Európa a maga jézusi keresztútján és Jézus a maga európai keresztútján először akkor esett el a kereszttel, amikor a civilizáció a benső forradalom erőszakmentes elvét felváltotta a külső forradalom elvével, vagyis amikor szívében az égi trónuson ülő Atya helyébe a földi trónuson ülő császárt, az igazi Messiás helyébe pedig a hamis világi Messiást ültette mint tisztelete középpontját. Másodszor akkor bukott el Európa, veszítette el az egyensúlyát a megkeresztelkedett civilizáció, és esett el a maga, Golgota felé vezető európai útján Jézus másodszor is a kereszttel a vállán, amikor az újkor hajnalán az európai ember szívében az Istennek való önátadás benső parancsa helyébe az Isten használatának és birtoklásának a vágya lépett, a szeretet mint életelv helyébe pedig az önzés mint életelv.
(Folytatása következik)
pixabay.com
Nyitókép: pixabay.com
