1. rész
„A nemzet tragédiájának egy magva ebbe a talajba esett.”
(Herceg János)
Herceg János életművében – ötvennél is több könyvének mindegyikében – talán a szokottnál is nagyobb súlyt kap az önvizsgálat. Ifjú éveiben a mostohának hitt Bácska, a vidék félhomályba rejtőzködő valósága látszólag taszítja magától, útjára bocsátja annak reményében, hogy Budapest, a magyar glóbuszt magában rejtő nagyváros szélesnek hitt horizontja meghozza az ifjúi becsvággyal megálmodott tágasságot, megnyitja a távlatokat. Nem biztos azonban, hogy a léleknek elképzelt távlatokra van szüksége, a tágasság élményét meghozhatja a mélység, az elmélyültség is. Minden bizonnyal ezt sejthette meg Herceg János, amikor néhány pesti év után visszatér a Bácskába, itt keresve a továbbiakban a megálmodott szolgálat értelmét.[1] Ettől a pillanattól kezdve világosan látja, tudja, érzi, hogyan lehet vélt röghözkötöttségében is elérni a messzeséget. Megleli a remélt egyensúlyi állapotot, s ettől fogva a messzeség naponta a várt harangzúgással tér meg a megalkotott-fölépített bölcseleti világába. Herceg János katedrálissá építette életművét, annak minden áhítatával és határozottságával, minden fegyelmével és méltóságot sejtető rendjével, hogy legyen honnan kitekinteni történelmi messzeségek felé. „Emlékirat-irodalom? – töprengett Herceg János az újságírói kérdés felett. – Nevezhetjük így is. Tény viszont, hogy a múlthoz több közöm van, mint a technikai forradalom korához, s szívesebben emlékszem vissza arra, ami szép volt, vagy megszépült a messzeségtől, mint amennyit ezért a korért lelkesedem, amelyet háborús tűzfészkek és az egész emberiséget megsemmisítéssel fenyegető harci eszközök gyártása jellemez. […] Ha vissza-visszanézek is, nem az összegezés, hanem inkább az összehasonlítás szándékával teszem, s emlékeimet idézem fel egy eltűnt világgal, a messzeségbe vesző emberekkel, s egykori ideálokkal, melyekben oly gyermeteg módon tudtunk hinni. Mert olyan időben éltem le éveim nagyobb részét, amikor eszmék és igazságtalanságok, ember és ember közötti különbségtevés dilemmáira, népek, nemzetek, országok jogtalanságát felvető nyugtalanító kérdésekre oly könnyen ígért gyors megoldást az én korom. Tanúja és részvevője, egy kicsit talán küzdő és szenvedő hőse is voltam ennek a kornak, amely még nem ért véget.”[2]
Herceg János életművében fontos helyet foglal el a napló helyett írt, szellemi számvetésnek szánt, az élet és a kultúra csodáit sorra számba vevő, lírai jegyzetek és töprengések sorát hozó emlékezés és vallomás. Az emlékezés, amely történelmi magaslatokra emel, és a vallomás, mely hitelét és őszinteségét – és egyben teljességigényét is – Szent Ágostontól kölcsönözte, de van benne valami az öreg Rousseau önmagával szembeni könyörtelenségéből is, amennyiben a szerző önmagát sem tartja a világ kegyeltjének, s tudja, önmaga esendő csonkasága a mindenség csonkaságából ered. „Talán tényleg az ifjúkori álmokat keresem” – tekintett vissza pályájára 1978-ban az író.[3]
Az emlékírás gyéren csordogáló erecskéje az egykori jugoszláviai kisebbségi magyar irodalom félszendergő létállapotának egyik, talán legegyértelműbb bizonyítéka volt. Hiszen ahhoz, hogy határozott arcélű memoárirodalom szülessen, a gondolkodói-írói öntudat mellett irodalmi – ezen túlmenően: nemzeti-közösségi – öntudatra is szükség van. Bizonyítják ezt azok a határozottan fölépített társadalomképek, amelyek az erdélyi Kacsó Sándor, s a felvidéki Egri Viktor emlékirataiból kiolvashatók. Velük szemben a botorkáló szellem tétovasága lelhető meg a jugoszláviai magyar emlékiratokban; Lőrinc Péter a kommunizmus iránt tanúsított túlcsorduló lojalitása[4] az Emberek az embertelenségben című önéletrajzi sorozatának Válságok és erjedések 1918–1921 (1962), Vándorlások 1921–1930 (1965) és Pirkadás 1930–1941 (1978), valamint Majtényi Mihály szemérmesen rejtőzködő számvetése a Magunk nyomában – Emlékezések, írói arcképek (1961) és a Szikra és hamu (1963) című könyveikben egyaránt az őszinte szembesülés és a bevallhatóság feletti tanácstalanságról árulkodnak. Kettejük ellenében – velük szemben – már az őszinte számvetés szándékáról, tétova kísérletéről tanúskodik Lévay Endre Terhes örökség (1980) című önéletrajzi vallomása. Ma már nyilvánvaló, hogy a kommunizmus idején az intézményesített és erősen befolyásolt kisebbségi öntudat és önismeret nem volt képes a múltbeli örökséggel és a vele kapcsolatos gondokkal őszintén szembenézni. Egyedül Herceg János volt az, akinek volt bátorsága és tehetsége határtalan elszántsággal és lelkiismeretességgel vallatóra fogni a múltunkat, történelmünket. Egyedül ő volt az, aki visszaemlékezéseiben a személyes sorsában összefutó kisebbségi gondokat úgy írta, úgy fogalmazta meg, hogy a megidézett történetekből a hajdani élet a megközelítő teljességében bontakozott ki. A Két világ (1972) és az Előjáték (1975) című köteteiben a két világháború közötti évek történéseit – ezen belül is az egyéni útkeresés esztendeit – elevenítette fel, melyeket színesen egészített ki a Visszanéző (1979) című, Zombor város egykori életével foglalkozó, vallomásos emlékezése. „Egy bizonyos idő múltán tisztábban látja az ember a dolgokat, bár a megszépítő messzeség színesebbé és helyenként érdekesebbé teszi a történteket, mint amilyenek a valóságban voltak” – írja a szerző a Két világ című kötetének fülszövegében, s valóban, az emlékek pazar színei teszik egyszerivé, megismételhetetlenné ezeket az emlékiratokat.
Mert Herceg János egyedülállóan szép emlékiratainak sorában még sértetlenül áll előttünk az idővel eltékozolt világ színes forgataga. Éppen e sokszínűség iránt megőrzött végtelen tisztelet – és talán alázat – emeli magasba vallomásai hitelét.
Toldi Éva Herceg Jánosról írt monográfiájában (1993) a szerző írói életművének legfontosabb jellemvonását az „elkötelezett irodalom”-hoz való hűség következetes ápolásában látja, „az emberi szerep és irodalmi munkásság teljes fokú azonosságának megőrzésében”, amiben fontos szerepet kapott a tájhoz, a szülőföldhöz, a hagyományokhoz és a történelmi emlékekhez való hűség megbonthatatlan egysége.[5] Számára Gozsdu Elek és Margalits Ede meghatározó alakjai a Délvidék magyar irodalmának, Molnár Ferenctől viszont határozottan elvitatta magyarságát, mondván: „írni mindig bizonyos sorsközösség vállalását jelenti azzal a néppel, amelyhez az író szól” – a jeles színpadi szerzőnél ennek viszont a nyoma sem található.[6] Toldi Éva monográfiájában kísérletet tesz annak nyomon követésére, ahogyan az aktuális társadalmi kérdések egyéni értelmezése elvezeti a szerzőt a történelmi múlt, a történelmi örökség jelentőségének hangsúlyozásához. S ezzel máris a helyi, a saját közösségi történetírás forrásvidékén járunk.[7]
(Folytatjuk)
[1] „Fiatal házasok voltunk a feleségemmel, állást kaptam a Dante Kiadónál, amelynek volt egy képes családi hetilapja is. Ebbe írtam. Pesten megtanultam tulajdonképpen az alkalmazkodás művészetét. Idővel azonban beláttam, hogy gyökértelen vagyok Pesten. Alkalmazkodtam a lap igényeihez, pedig inkább magamhoz kellett volna. Hazajöttem, és nem lett belőlem semmi.” Lásd: A rejtőzködő ember – Interjú Herceg Jánossal (Spitzer Éva); Magyar Szó – Kilátó, 1986. december 13. 13. p.
[2] Egy kicsi tanúja, küzdő és szenvedő hőse voltam egy kornak, amely még nem ért véget – Interjú a Híd-díjas Herceg Jánossal (Kakas József interjúja); Magyar Szó, 1978. április 5. 13. p.
[3] Uo.
[4] Lőrinc Péter mélységes-mély kommunista meggyőződése szerint a XIX. század utolsó évtizedeiben a nagybecskereki Pleitz Ferenc Pál és Szabó Ferenc írói-lapkiadói munkája során valóban komoly értéket teremtett, mégsem a polgári irodalom és kultúra gyarapítása-gazdagítása, hanem a baloldali, „az előrevivő és előremutató erők leszerelése” volt a szándékuk. Lásd: Lőrinc Péter: A Pleitz-ház tudományos kiadói tevékenysége a bánáti rónán; Újvidék – Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1978. 45. p. Könyveiből kitetszik, számára ennyit jelentett a kiegyezést követő fél évszázadban kiteljesedett polgári-nemzeti irodalom a Délvidéken.
[5] Toldi Éva: Herceg János; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1993. 109. p.
[6] Uo. 85. p.
[7] Uo. 113. p.
Nyitókép: Herceg János (Fotó: Vamadia)
